Az Ujság, 1910. december/1 (8. évfolyam, 285-297. szám)

1910-12-01 / 285. szám

r­ ségét: kiűzi az egyik nyomort, hogy helyet csináljon a másiknak. Hiába hallatszik a Jancsics-mocsár­­ból a nyomor de profundis-a. A város elküldi a közegét helyszíni szemlére, a rendőrség a maga konstablerét a rend fentartására. De hajlékról a nagyváros kiűzött vadjai számára nem gondoskodik senki. Legalább három napig nem gon­doskodott. A főváros hatósága, a­mely­nek első­sorban lenne kötelessége lakói nyomorúságán enyhíteni, mindenféle kö­zegei révén bejelenti saját tehetetlensé­gét. Hát ezt a tehetetlenséget, fájdalom, rég ismerjük. Mindig előbukkan, a­mikor a szegény emberről van szó, a­ki sem városatya nem lesz, sem városatyát nem választ. De hol a kormány, hol az úgyneve­zett államhatalom ? A Hétház ínséges kilakoltjai a mellett, hogy a főváros lakosai, még a magyar állam polgárai is. Legalább papiroson, legalább alkotmány és törvény szerint annak tekintendők. S ha a főváros intézőinek megáll az eszük, megbénul a kezük és bedugul a zsebük ennyi nyomor láttára, az állam csak nem mondhatja, hogy én is tehe­tetlen vagyok ? A kormány azonban, úgy látszik, észre sem veszi, mi történik polgáraival, vagy ha már fölszáll hozzá a tömegnyomor bűze, könnyed kézlegyin­téssel int, hogy­­ ezekkel innen él. Azt halljuk, hogy az egész kormányzati bölcseség, a Jancsics-rét nyomorultjai­val szemben, abban nyilatkozik meg, hogy el akarják őket tolonczoltatni. Zse­niális megoldás ! Tolonczkocsira rakni a nyomorúságot, szertehurczoltatni az or­szágon s odalökni a helyi hatóságok gondoskodásának. Miért nem küldik mindjárt európai körútra a magyar speczialitásnak ? és művészi és emberi. Forradalmi jel e fel­vonásban egyáltalán nem fordult elő, hacsak nem az, hogy mégis csalódtunk az imént, mert most már valódi kilincsek voltak az ajtókon. Mi ez ? Visszatérés lenne a naturalizmushoz ? Megdöbbentő. Durieux asszony megint egészen kitűnő, de hát ezt úgyis tudtuk. Azután a harmadik darab jött, a »Varieté«, no de hát ez már azután igazán mulatságos. Egy varieté-színésznő lakásán játszik s hallat­lanul komikus, hogy ez a nő mit csinál a szeretőjével, az udvarlóival s a direktorával. Egy szerződés megkötésén buzgólkodik s ezen­közben szerelmi ügyeket bonyolít le, végre egy reklám-öngyilkossággal éri el, hogy a szer­ződését lényegesen jobb feltételek mellett köt­heti meg. Mondom, a kis darab rendkívül mulatságos, no de Istenem, ezért nem kell Pán-társaságot alapítani, merész forradalmi újításokkal döbbenteni meg az embereket s egy valóban kitűnő regényírót a színpadra von­szolni. Ilyen mulatságos kis darabot minden országban nagyon sokan írnak, s azokat ren­des esti előadásban, a nagyközönség élénk tet­szése mellett játszszák. Nem, ez nem az a darab, a­melynek hallatára zendülések és sza­kadások támadnak a régi művészet falain. A három közül egyik sem az a darab, a­mely­nek kedvéért hétköznap délután három órakor kényszerítve kell érezni magunkat arra, hogy színházba rohanjunk. Az Isten szerelméért, a jeles Pán a délutáni álmunkból vett el egy félórát s mit adott ezért cserébe ? Azt a meg­ismerést, hogy Durieux egészen kivételes szí­nésznő. De hányadszor ismételjük, hogy ezt úgyis tudtuk. Az emberek morogva távoztak s akkor délután igazuk volt. Abban azonban nem volt igazuk, hogy az egész Pánt folyó­­iratostól és színházastól letárgyaltnak tekin­tették. Akkor nem jól ismerik Cassierert, na­gyot kellene tévednünk, ha ez az ember Berlin színházi életében nem csinálna még egy valódi és kiadós zenebonát. AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1910. deczember 1. Nem ezt a szocziális politikát vártuk a kormánytól. § ha ígérete mögött, a­melyet kormányzati programmjába fog­lalt, ilyen szocziális gondoskodás lappan­gott, akkor nem fogjuk csodálni, ha egy szép napon a XV. századra virradunk s a hajléktalanságról leszoktatjuk a föl­dönfutókat a deressel. Lehetetlen vissza­fojtani a keserűséget és az indulatot, ha arra gondolunk, micsoda pénzeket po­csékol a város és az állam improduktív czélokra, micsoda összegekbe kerül ne­künk a kultúrmáz fentartása, de a­mikor az utczára kerül a nyomor, sem a város, sem a kormány nem találja meg azt a pár ezer forintot, a­melylyel hajlékot lehetne teremteni a mocsárlakóknak. Nem keressük, nem kutatjuk, hogy jutottak ennyire a Hétház nyomorultjai. Lehet, hogy megbicsaklott bennük valami dacz, lehet, hogy bujtogatók hajszolták bele a kilakoltatás kényszerűségébe. Nem is azokon keressük a felelősséget, a­kik­nek a törvény jogot adott erre a rend­szabályra. De ráhúzzuk a teljes felelős­séget — miután a városi szoc­iálpolitika csődöt mondott — a kormányra, az egyetlen hatalomra, a­melynek tehetsége és módja is kell hogy legyen, elhárítani azt a közbotrányt, hogy emberek százai hóban, esőben tanyázzanak egy ragyogó főváros tövében, csúfjára a czivilizáczió­­nak és a humanizmusnak. Nem a magas politika a kormányzás egyetlen feladata. Nem attól boldogul a magyar, ha sikerül a politikusoknak összeveszíteni és ki­békíteni osztályokat és embereket. Ha­nem azt is megköveteli a kormánytól, hogy lássa meg az eleven életet s ne a közegek és bik­ók útvesztőin keresztül, hanem közvetlenül és gyorsan tudja meg, hol és mit kell cselekednie. Illeg kellett látnia és bizonyára meg is látta a Jan­­csics-mocsár nyomorultjait, a fővárosi élet e szánalmas hajótöröttjeit, s ha még­sem lépett közbe gyors segítséggel, érző szívvel és mentő kézzel, hát akkor nem­csak szoc­iális, de kormányzati szem­pontból is megdöbbentő érzéketlenséget árul el. Az erdő vadjainak kíméleti időt szab a törvény, csak a főváros ember­vadjai nem számíthatnak kíméletre. Azokat űzi a gond, a szegénység, a nyomor és még hozzá a törvény is. A társadalom izgalma gyönge a segítségre, a­kinek pedig volna ereje hozzá: a fő­város tehetetlen, a kormány pedig vak, vagy kegyetlenül rideg. BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A képviselőház hol­nap délelőtt 10 órakor ülést tart. Napirend: az indemnitási javaslat tárgyalásának folytatása. Holnap előreláthatólag felszólal Széll Kálmán is.­­ A marostordai főispánság. Haller János gróf, Udvarhely megye főispánja ma délelőtt fel­kereste a képviselőházban Khuen-Héderváry gróf miniszterelnököt és hosszasan tanácskoztak. Haller­­nek Marostordamegye főispánjává való kinevezé­sét már legközelebb közzé teszik. — Uj főispán. A király Kürth­y Lajost, Bars-, Komárom- és Zólyomvármegyék, valamint Komárom város főispánját bars- és zólyom­­megyei főispáni állásában való meghagyása mel­lett Komárom megye és Komárom város főispáni állásától felmentette s Komárom vármegye és Komárom város főispánjává Kürthy István ország­­gyűlési képviselőt nevezte ki.­­ Államtitkári kinevezés. A király Balogh Jenő dr. udvari tanácsost, egyetemi tanárt ki­nevezte a közoktatásügyi minisztérium állam­titkárává. Az erre vonatkozó királyi kézirat a hivatalos lap holnapi számában jelenik meg.­­ Sümegi Vilmos mandátuma. A képviselőház IV. bíráló-bizottsága Márkus József elnöklesével ma délután fejezte be a Sümegi Vilmos választása ellen benyújtott panasznak tárgyalását. Nagy Dezső dr. foly­tatta tegnap megkezdett védbeszédét. Arra kéri a bizott­ságot, hogy a panaszt utasítsa el. Haydin Imre előadó kérdést intéz a védőhöz, várjon a hatósági jelentésekre való hivatkozással elismeri-e ezek hitelességét és milyen volt a szavazati arány ? Nagy Dezső dr. tagadásba veszi a jelentések hitelességét és előterjeszti, hogy a kerület 1738 választója közül 951 szavazott Sümegire és 371 Herveyre, úgy hogy 116 választó nem gyakorolta szavat­­zati jogot. Balázs Elek dr., mint a Sümegi-párti választók védője, beszédében kijelenti, hogy az országos munka­­pártot nem téveszti össze a gyergyószentmikósi munka­­párttal, a­mely 250.000 koronáját próbálta el jelöltjénél­ a­nélkül, hogy számbavehető eredményt produkált volna. Gábor Illés dr., mint a panasztók képviselője kimerítően felel a választást védőknek és hangsúlyozza, hogy a ható­­sági okiratoknak beszerzése a bizottság feladata. Kéri a vizsgálat elrendelését. Gál Sándor bizottsági tag kérdési és Nagy Dezső dr. rövid viszonválasza után a bizottság beható tanácskozás után meghozza és kihirdeti ítéletét, mely szerint a vizsgálat mellőzésével a panaszt vissza­utasítja azért, mert a panasz igazolására beterjesztett hatósági iratmásolatok és magántanúsítványok a szabály­szerű hitelesítéssel ellátva nem lévén, a házszabályok 70. §-a értelmében még a vizsgálat elrendelésére sem voltak figyelembevehetők. A panaszosok jogi képviselő­­jének díját 2000, a választást védőkét 5000 koronában állapítja meg a panaszosok terhére. Visoki sabore! — A képviselőház ülése. — Úgynevezett széles mederben, tehát a becsületes unalom tágas medrében hömpölyög­­tek ma tovább az indemnitás vitájának éppen­séggel nem kristálytiszta hullámai. Az első szónok Herczeg Sándor volt, a­ki a kisgazdák ügyes-bajos dolgait teregette ki a Ház előtt. A téma kétségtelenül érdekes, de vannak emberek, a­kiknek kezében az arany is szurokká válik. Vakmerőség volna azt állítani, hogy Herczeg Sándor nem közé­jük való. Maczley Emil az indemnitás ellen szavalt. Mondanivalójának ürességét hangjának öblös­­ségével igyekezett pótolni. A többi közt a tűz­oltóság államosítását is sürgette, annyira har­sány hangon, mintha a Házban tűz ütött volna ki, és azonnal szükség lett volna a tűz­oltókra. A harmadik szónok Popovics Sándor volt. A horvát képviselők nevében állott a porondra, hogy visszautasítsa a javaslatot. Erre vonat­kozó magyar nyelvű nyyatkozatot olvasott föl, így tehát nem aratott vihart. Csermák Ernő vesékig ható komolyságot szeretett volna produkálni, de kitűnő önkén­telen és szándéktalan humoristának bizonyult. A­kik figyelemmel kísérték indemnitás-ellenes beszédét, — igen kevesen voltak — olykor jóízűen kac­aghattak Csermák vidámságot keltő komolykodásán. Szünet után a képviselőházban ismét el­hangzott a Visoki sabore, a­mely a koalíc­iós kormány idejében vált oly megszokottá a magyar parlamentben. Hinkovics Henrik volt az a bátor horvát férfiú, a­ki gyakorlati módon akart tanúságot tenni róla, hogy a horvát nyelvnek a budapesti képviselőházban éppen annyi joga van, mint a magyarnak. Ennek bebizonyítására teljes egy óra hosszáig mon­dott beszédet oly nyelven, a­melyen sem az elnök nem ért, sem a gyorsírók nem tudnak jegyezni. A koalíczió idejében, a­mikor még nagy becsülete volt a horvát nyelvnek, horvát tolmács állott az elnök háta mögött, horvát gyorsírók fürge czeruzája rögzítette papírra a horvát szónoklatot. Most senki sem hallgatta figyelemmel Hinkovicsot, csakis háta mögött ülő horvát képviselőtársai és Khuen-Hédervári

Next