Az Ujság, 1911. április/1 (9. évfolyam, 77-89. szám)

1911-04-01 / 77. szám

o­ log. Meg kell azonban fontolni, és nem­csak a komáromi tisztviselők lesztek már a gondolkozóba felette: foglalkozott volna-l a képviselőház a tisztviselők figyél, í­gy, mint a­hogyan ma foglalkozott, ha a hoa­­üzenet helyett Komáromból m­ost is csak szelíd, mondjuk előkelő és méltóságos fel­irat érkezett volna ? A tisztviselő-mozgal­mak története az utolsó tíz évben nem­ beszél valami meggyőző ékesszólással a képviselőház felháborodásának jogos volta mellett. Ennek az utolsó tíz évnek a története mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy a jogos igényeik kielégítésére még mindig hiába váró tisztviselőket méltóságos várakozásra bírja; magával a joggal szemben az egymás után követ­kező kormányok és az egész törvényho­zás sokkal süketebbnek bizonyult, sem­hogy azok számára, a­kik még mindig hiába várnak, a haragos és fenyegetőző kifakadás ne volna még mindig többet ígérő és kívánatosabb út a szelíd, türel­mes és éhes továbbvándorlásnál. Félő, hogy a­ városi tisztviselők a képviselőház mai felháborodásáért­­ nagyon hálásak lesznek komáromi kollégáiknak. Minél inkább így van ez, annál in­kább igaza van Tisza Istvánnak abban a dicséretben, a­melyet mai nagyszabású és gazdag beszéde során a vármegyei tisztviselőknek juttatott. Ha az egész törvényhozásban mindig meglett volna a jóakaratnak, a szeretetnek és a segítés szándékának az a bősége, a­melyről Tisza István mai beszéde tanúságot tesz, akkor a türelmetlen sürgetésekre azért nem ke­rült volna, rá a sor, mert régen megvolna, minden, a­mit egyelőre a türelmetlen sür­getés is hiába vár. A tisztviselők nehéz helyzetéről szóló igazságok is kétszeresen igazak a vármegyei tisztviselőkre, és alig van fontosabb teendőnk és nagyobb nem­zeti érdekünk, mint hogy — akár egy átfogó nagy reform keretében, a­mi jobb volna, akár a nélkül, a­mivel szintén meg kellene elégedni — a vármegyei tiszt­viselők helyzetét gyökeresen és radikáli­san il megjavítsuk. Tisza I­stvári beszédé­­n­ek a státk­erendezésről szróló tevéje nagyon alkalm­iaS árra, llb­y beliáté és termékeny Vita keletkezzék róla 5 fi fBlitos és a lónye­­rgős hdgY a Vitát gyfcfifsd-i­ kövesse a­ cselekedet. Azok között, a kik férfiasan és mél­­tóságosan várnak és azok között, a kik türelmetlenül követelőznek, voltaképpen csak az a különbség, hogy a még vára­kozók nem veszítették el a bizalmukat, és a követelőzők már elveszítették a bi­zalmukat. Az egyik éppen annyira ok a sürgős segítségre, mint a másik. A mél­tatlankodásban van némi igazság, de a teljes igazság az, hogy a vármegyei tiszt­viselők jogos igényeit eddig éppen olyan kevéssé elégítette ki a törvényhozás, mint a­ városi tisztviselők igényeit; a teljes igazság az, hogy Magyarország méltatlan nélkülözésekre utalta eddig a tisztviselő­ket ; a teljes igazság az, hogy a türelmet­lenség miatt nem haragudni kell, hanem el kell oszlatni a türelmetlenség okait, mert a tisztviselők jobb sorsa nemcsak az ő egyéni érdekük, hanem Magyar­­országnak is nagy nemzeti és állami ér­deke,­meg, vagyis helyesebben, faji pecsétjét szol­gáltatja. Hát nem igaz. Shakespeare szövege nem azért létezik, hogy ne létezzék. Beszédében nyilvánuló egyénisége, stílusa nem azért van, hogy észrevétlenné váljék. Mikor Shakespearet hallgatom, meg akarom érteni, és erre első­sorban szükséges, hogy észrevegyem. Shakes­peare gondolatait és szavait nem szabad semmi színpadi hunczutság kedvéért elsik­kasztani. A második dolog : Shakespeare eme da­rabja drámai állagában két részre oszlik. Az első a szerelmi bonyodalom. Ez a renaissance­­irodalom hitében gyökerezett ama meseszerű országok — Bohémia, Illyria, Cyprus, stb. — egyikében játszik, hol minden lehetséges, hol minden valónak áll elő, a­mi különöset, csodá­latosat a képzelet kitalálhat. Illyriában a fiú és leány ikertestvérek, oly­ hasonlóak, hogy még azok is összetévesztik őket, kik beléjük szerelmesek­; mindkettő hajótörést szenved ; mindkettőt megmenti egy-egy emberséges ha­jóskapitány és mindkettőt Orsino herczeg ud­varába vezérli a véletlen, vagy a gondviselés,­­ a­mint ezt Shakespeare a nyugalomba tért katonatiszt, Barnabe Riche novellájában meg­találta. A kettős szerelmi intrigát Shakespeare nagyobbrészt versekben írta. És mily szép, mily hangzatos, mily virágos versekben ! Ebbe a szerelmi drámába ékelte bele a költő az »angol részt«, a clown-ok játékát, vagyis a szolgaságnak és póriasabb jellegű személyek­nek bohó cselszövését Malvolio ellen. És ezt, mint ily személyek részére rendesen szokta, prózában írta. Mindenki előtt világos, hogy a darab eme két részének, a nemesebbnek és bohózatosnak, egyensúlyban kell maradnia az előadásban, ha a darab irodalmi jellegét meg akarjuk óvni. És mit csinál a berendező és kiállító nagyhatalom, doktor Dikies ? Megszabdalja, megrövidíti, elnyomorítja a verses részt, vagyis a dráma azon nemes főrészét, melyért az író a művet megalkotta, és megtartja, szétterpeszti, gondosan kiszínezi a bohózatos prózai részt, sőt ezt még hollandi szélességgel ki is bővíti sok mindenféle többé-kevésbé idétlen móká­val, melyeknek hiába keresnék nyomát Shakes­peare szövegében. Szerkesztői íróasztalomnál nem vagyok a helyzetben, hogy utána nézhet­nék­, de én nem emlékezem arra, hogy a szö­vegben — nevezetesen a dorbézolás jeleneté­ben — macskazenét láttam volna indikálva, melynek folyamában a komikusoknak maja­­kolni és egymásra futniok kellett volna. A kö­zönség ily dolgokon persze nevet. De csak Rózsahegyi utolérhetetlen bohóságán nevet , nem Shakespeare komikumán. És ez által az egész mű lealacsonyodik, eldurvul : az iro­dalmi mű­ leszállíttatik a kabaret-komédia színvonalára. Nézetünk szerint a hírnevében megállapo­dott, a közbecsülésben megszilárdult, ismert és századok óta elismert remekművet eredeti jellegéből, klasszikui formájából így kiforgatni, így agyonkalapálni nem szabad. És aztán a jellemek ábrázolása : Orsino és Viola minden poézis nélkül. Tóbiás, egy pórias, nehézkes, utálatos korcsma-szivacs, kiről nem érthetjük meg, hogy miként szeretheti őt a ravasz komorna, Mária,­­ a szép és takaros Ligeti Juliska. Ke­zceg Andor, minden komikai erő nél­kül. Ki találta föl, hogy a csinos, délezeg és gavalléros Kürthy burleszk komikus ? Malvolio, az Örihitt, hiú, piperkőcz Mal­volio egy gyámoltalan, károgó sekrestyés. Föl­tétlenül szükséges-e a kitűnő Gabányit az ily neki nem való szereppel kompromittálni ? Stb., stb. Mily szereposztás ! Ezekért és még sok ilyenekért távoztunk­ a főpróbáról kínos érzéssel. Ne higgye azonban senki, hogy mi Shakes­peare műveit oly legfőbb szentségeknek tart­juk, melyekhez a rendezőnek és színpadra alkalmazónak egyátalán nem szabad illesztő és simító kézzel hozzányúlni. És különösen ne tételezzék föl rólunk, hogy a nagy költő műveit száraz, szürke, dísztelen színpadi keretben kí­vánjuk adatni, talán oly meztelen józanság­ban, mint őket az első folio-kiadás mutatja. Távol tőlünk e bárgyú és különöz gondolat, ő nem. Tudjuk jól, mi dukál külső díszből és színszerűségből Shakespearenek; de tudjuk azt is, hogy mit nem tűr meg fölérhetetlen nagysága. És erre nézve legyen megengedve egy­­szers mindenkorra őszintén nyilatkoznunk. Tény, hogy Shakespearet egyes műveiben »jelenetezni« kell. Korunk színházi nézője nem bírja el azt a gyakran túlságos szakadozott­­ságot, melyben minden jelenet után külön le­száll a függöny. A régi egyszerű, kezdetleges színpadon, hol a konvenczió megengedte a nyílt színpadon való színrendezést, a darabo­kat lehetett ily, mondanám, epikus tagoltság­ban előadni. A mai nézőre ez fárasztó volna. Tömöríteni kell tehát a jeleneteket az egyes fölvonásokban, így volt ez mindig ; igy, kell ennek lenni ma is. De ennek a simító munká­nak nem szabad odáig menni, hogy meg- AZ ÚJSÁG Szombat, 1911. április 1. BELFÖLD. A képviselőház ülése. A képviselőház hol­nap délelőtt tíz órakor ülést tart. Az állami költségvetés tárgyalását folytatja. Tisza István a tisztviselőkért. — A képviselőház ülése. — Az ülésterem ezúttal meglehetősen meg­telt. A karzatok is, melyek már napok óta üresen ásítoztak, ma szinte roskadoztak a közönség terhétől. Ennyire telt házat csak valamilyen mennydörgés vihar eshetősége, vagy valami kiváló szónok csődíthet össze. Mint­hogy botrány ma semmiféle formában nem ígérkezett, bizonyos, hogy a szokatlan érdek­lődés­ csak­ árun­ak volt tulajdonítható, hogy a belügyi táb­zst költségvetésénél Tisza István gróf is fü­gyellulásra készült. Az éffikfelefieknek azonban jó nagy tüze­­lés­itő­l kellett vel­tezniök magukat, mert Tisza István grófra csak az ülés legvégén kerülhetett a sor. Előbb még egy csomó mindenfajta be­széd hangzott el. Via Ferencz, Fiume városá­nak képviselője önmaga által kiállított és saját­­kezűleg ellenjegyzett bizonyítványt nyújtott át a maga tizenhárompróbás hazafiságáról. Hammersberg László a Kossuth-párt nevében utasította vissza a költségvetést. Hogy mélyen szántó kritika helyett csak a part régiség­­tárában elraktározott szólamokkal szolgált, azon Senki sem lepődött meg. Szterényi József — miért, miért nem, ki tudja*? —­ szükségét látta annak, hogy kipellengérezze a komáromi tisztviselőket, a­kik a városok országgyűlési képviselőihez intézett levelükben erélyesen sür­getik kívánságaik teljesítését. Majd — talán brassói mandátumára való tekintettel is — dicsérő beszédet mondott a szászokról. A Kos­­suth-párti Horváth Mihály pedig elismerésre méltó hévvel buzgólkodot­t a valósággal siral­mas helyzetben lévő vidéki körorvosok érdeké­ben, de túlságosan hosszadalmasan, ugy hogy Tisza István gróf már csak háromnegyed kettő­kor juthatott szóhoz. Nagy beszédet tehát már nem mondhatott, d­e rövid felszólalásának is jóval több volt a fajsulya, mint a milyen sok hosszadalmas szónoklaté. Erősen össze­­szorított, tömörszavu beszédének javarészében a vármegyei tisztviselők státusrendezésé­vel foglalkozott. Nem érte be sopánkodással, ha­nem a tisztviselők helyzetének javítása érdeké­ben kész tervezettel is állott elő, a­melynek megvalósítása csak egy millió korona költség­­többlettel terhelné meg az állami költségvetést. Behatóan foglalkozott a városok igényeinek kielégítésével is. A városok terheinek meg­könnyítésére szükségesnek tartaná a városi rendőrségek államosítását. Ezzel kapcsolatban kitért a határrendőrség intézményére is, a­melyet mai formájában nem vél föntartható­­nak. Beszéde végén Szmrecsányi és Rakovszky

Next