Az Ujság, 1911. április/1 (9. évfolyam, 77-89. szám)
1911-04-01 / 77. szám
o log. Meg kell azonban fontolni, és nemcsak a komáromi tisztviselők lesztek már a gondolkozóba felette: foglalkozott volna-l a képviselőház a tisztviselők figyél, így, mint ahogyan ma foglalkozott, ha a hoaüzenet helyett Komáromból most is csak szelíd, mondjuk előkelő és méltóságos felirat érkezett volna ? A tisztviselő-mozgalmak története az utolsó tíz évben nem beszél valami meggyőző ékesszólással a képviselőház felháborodásának jogos volta mellett. Ennek az utolsó tíz évnek a története mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy a jogos igényeik kielégítésére még mindig hiába váró tisztviselőket méltóságos várakozásra bírja; magával a joggal szemben az egymás után következő kormányok és az egész törvényhozás sokkal süketebbnek bizonyult, semhogy azok számára, akik még mindig hiába várnak, a haragos és fenyegetőző kifakadás ne volna még mindig többet ígérő és kívánatosabb út a szelíd, türelmes és éhes továbbvándorlásnál. Félő, hogy a városi tisztviselők a képviselőház mai felháborodásáért nagyon hálásak lesznek komáromi kollégáiknak. Minél inkább így van ez, annál inkább igaza van Tisza Istvánnak abban a dicséretben, amelyet mai nagyszabású és gazdag beszéde során a vármegyei tisztviselőknek juttatott. Ha az egész törvényhozásban mindig meglett volna a jóakaratnak, a szeretetnek és a segítés szándékának az a bősége, amelyről Tisza István mai beszéde tanúságot tesz, akkor a türelmetlen sürgetésekre azért nem került volna, rá a sor, mert régen megvolna, minden, amit egyelőre a türelmetlen sürgetés is hiába vár. A tisztviselők nehéz helyzetéről szóló igazságok is kétszeresen igazak a vármegyei tisztviselőkre, és alig van fontosabb teendőnk és nagyobb nemzeti érdekünk, mint hogy — akár egy átfogó nagy reform keretében, ami jobb volna, akár a nélkül, amivel szintén meg kellene elégedni — a vármegyei tisztviselők helyzetét gyökeresen és radikálisan il megjavítsuk. Tisza Istvári beszédének a státkerendezésről szróló tevéje nagyon alkalmiaS árra, llby beliáté és termékeny Vita keletkezzék róla 5 fi fBlitos és a lónyergős hdgY a Vitát gyfcfifsd-i kövesse a cselekedet. Azok között, a kik férfiasan és méltóságosan várnak és azok között, a kik türelmetlenül követelőznek, voltaképpen csak az a különbség, hogy a még várakozók nem veszítették el a bizalmukat, és a követelőzők már elveszítették a bizalmukat. Az egyik éppen annyira ok a sürgős segítségre, mint a másik. A méltatlankodásban van némi igazság, de a teljes igazság az, hogy a vármegyei tisztviselők jogos igényeit eddig éppen olyan kevéssé elégítette ki a törvényhozás, mint a városi tisztviselők igényeit; a teljes igazság az, hogy Magyarország méltatlan nélkülözésekre utalta eddig a tisztviselőket ; a teljes igazság az, hogy a türelmetlenség miatt nem haragudni kell, hanem el kell oszlatni a türelmetlenség okait, mert a tisztviselők jobb sorsa nemcsak az ő egyéni érdekük, hanem Magyarországnak is nagy nemzeti és állami érdeke,meg, vagyis helyesebben, faji pecsétjét szolgáltatja. Hát nem igaz. Shakespeare szövege nem azért létezik, hogy ne létezzék. Beszédében nyilvánuló egyénisége, stílusa nem azért van, hogy észrevétlenné váljék. Mikor Shakespearet hallgatom, meg akarom érteni, és erre elsősorban szükséges, hogy észrevegyem. Shakespeare gondolatait és szavait nem szabad semmi színpadi hunczutság kedvéért elsikkasztani. A második dolog : Shakespeare eme darabja drámai állagában két részre oszlik. Az első a szerelmi bonyodalom. Ez a renaissanceirodalom hitében gyökerezett ama meseszerű országok — Bohémia, Illyria, Cyprus, stb. — egyikében játszik, hol minden lehetséges, hol minden valónak áll elő, ami különöset, csodálatosat a képzelet kitalálhat. Illyriában a fiú és leány ikertestvérek, oly hasonlóak, hogy még azok is összetévesztik őket, kik beléjük szerelmesek; mindkettő hajótörést szenved ; mindkettőt megmenti egy-egy emberséges hajóskapitány és mindkettőt Orsino herczeg udvarába vezérli a véletlen, vagy a gondviselés, amint ezt Shakespeare a nyugalomba tért katonatiszt, Barnabe Riche novellájában megtalálta. A kettős szerelmi intrigát Shakespeare nagyobbrészt versekben írta. És mily szép, mily hangzatos, mily virágos versekben ! Ebbe a szerelmi drámába ékelte bele a költő az »angol részt«, a clown-ok játékát, vagyis a szolgaságnak és póriasabb jellegű személyeknek bohó cselszövését Malvolio ellen. És ezt, mint ily személyek részére rendesen szokta, prózában írta. Mindenki előtt világos, hogy a darab eme két részének, a nemesebbnek és bohózatosnak, egyensúlyban kell maradnia az előadásban, ha a darab irodalmi jellegét meg akarjuk óvni. És mit csinál a berendező és kiállító nagyhatalom, doktor Dikies ? Megszabdalja, megrövidíti, elnyomorítja a verses részt, vagyis a dráma azon nemes főrészét, melyért az író a művet megalkotta, és megtartja, szétterpeszti, gondosan kiszínezi a bohózatos prózai részt, sőt ezt még hollandi szélességgel ki is bővíti sok mindenféle többé-kevésbé idétlen mókával, melyeknek hiába keresnék nyomát Shakespeare szövegében. Szerkesztői íróasztalomnál nem vagyok a helyzetben, hogy utána nézhetnék, de én nem emlékezem arra, hogy a szövegben — nevezetesen a dorbézolás jelenetében — macskazenét láttam volna indikálva, melynek folyamában a komikusoknak majakolni és egymásra futniok kellett volna. A közönség ily dolgokon persze nevet. De csak Rózsahegyi utolérhetetlen bohóságán nevet , nem Shakespeare komikumán. És ez által az egész mű lealacsonyodik, eldurvul : az irodalmi mű leszállíttatik a kabaret-komédia színvonalára. Nézetünk szerint a hírnevében megállapodott, a közbecsülésben megszilárdult, ismert és századok óta elismert remekművet eredeti jellegéből, klasszikui formájából így kiforgatni, így agyonkalapálni nem szabad. És aztán a jellemek ábrázolása : Orsino és Viola minden poézis nélkül. Tóbiás, egy pórias, nehézkes, utálatos korcsma-szivacs, kiről nem érthetjük meg, hogy miként szeretheti őt a ravasz komorna, Mária, a szép és takaros Ligeti Juliska. Kezceg Andor, minden komikai erő nélkül. Ki találta föl, hogy a csinos, délezeg és gavalléros Kürthy burleszk komikus ? Malvolio, az Örihitt, hiú, piperkőcz Malvolio egy gyámoltalan, károgó sekrestyés. Föltétlenül szükséges-e a kitűnő Gabányit az ily neki nem való szereppel kompromittálni ? Stb., stb. Mily szereposztás ! Ezekért és még sok ilyenekért távoztunk a főpróbáról kínos érzéssel. Ne higgye azonban senki, hogy mi Shakespeare műveit oly legfőbb szentségeknek tartjuk, melyekhez a rendezőnek és színpadra alkalmazónak egyátalán nem szabad illesztő és simító kézzel hozzányúlni. És különösen ne tételezzék föl rólunk, hogy a nagy költő műveit száraz, szürke, dísztelen színpadi keretben kívánjuk adatni, talán oly meztelen józanságban, mint őket az első folio-kiadás mutatja. Távol tőlünk e bárgyú és különöz gondolat, ő nem. Tudjuk jól, mi dukál külső díszből és színszerűségből Shakespearenek; de tudjuk azt is, hogy mit nem tűr meg fölérhetetlen nagysága. És erre nézve legyen megengedve egyszers mindenkorra őszintén nyilatkoznunk. Tény, hogy Shakespearet egyes műveiben »jelenetezni« kell. Korunk színházi nézője nem bírja el azt a gyakran túlságos szakadozottságot, melyben minden jelenet után külön leszáll a függöny. A régi egyszerű, kezdetleges színpadon, hol a konvenczió megengedte a nyílt színpadon való színrendezést, a darabokat lehetett ily, mondanám, epikus tagoltságban előadni. A mai nézőre ez fárasztó volna. Tömöríteni kell tehát a jeleneteket az egyes fölvonásokban, így volt ez mindig ; igy, kell ennek lenni ma is. De ennek a simító munkának nem szabad odáig menni, hogy meg- AZ ÚJSÁG Szombat, 1911. április 1. BELFÖLD. A képviselőház ülése. A képviselőház holnap délelőtt tíz órakor ülést tart. Az állami költségvetés tárgyalását folytatja. Tisza István a tisztviselőkért. — A képviselőház ülése. — Az ülésterem ezúttal meglehetősen megtelt. A karzatok is, melyek már napok óta üresen ásítoztak, ma szinte roskadoztak a közönség terhétől. Ennyire telt házat csak valamilyen mennydörgés vihar eshetősége, vagy valami kiváló szónok csődíthet össze. Minthogy botrány ma semmiféle formában nem ígérkezett, bizonyos, hogy a szokatlan érdeklődés csak árunak volt tulajdonítható, hogy a belügyi tábzst költségvetésénél Tisza István gróf is fügyellulásra készült. Az éffikfelefieknek azonban jó nagy tüzelésitől kellett veltezniök magukat, mert Tisza István grófra csak az ülés legvégén kerülhetett a sor. Előbb még egy csomó mindenfajta beszéd hangzott el. Via Ferencz, Fiume városának képviselője önmaga által kiállított és sajátkezűleg ellenjegyzett bizonyítványt nyújtott át a maga tizenhárompróbás hazafiságáról. Hammersberg László a Kossuth-párt nevében utasította vissza a költségvetést. Hogy mélyen szántó kritika helyett csak a part régiségtárában elraktározott szólamokkal szolgált, azon Senki sem lepődött meg. Szterényi József — miért, miért nem, ki tudja*? — szükségét látta annak, hogy kipellengérezze a komáromi tisztviselőket, akik a városok országgyűlési képviselőihez intézett levelükben erélyesen sürgetik kívánságaik teljesítését. Majd — talán brassói mandátumára való tekintettel is — dicsérő beszédet mondott a szászokról. A Kossuth-párti Horváth Mihály pedig elismerésre méltó hévvel buzgólkodott a valósággal siralmas helyzetben lévő vidéki körorvosok érdekében, de túlságosan hosszadalmasan, ugy hogy Tisza István gróf már csak háromnegyed kettőkor juthatott szóhoz. Nagy beszédet tehát már nem mondhatott, de rövid felszólalásának is jóval több volt a fajsulya, mint a milyen sok hosszadalmas szónoklaté. Erősen összeszorított, tömörszavu beszédének javarészében a vármegyei tisztviselők státusrendezésével foglalkozott. Nem érte be sopánkodással, hanem a tisztviselők helyzetének javítása érdekében kész tervezettel is állott elő, amelynek megvalósítása csak egy millió korona költségtöbblettel terhelné meg az állami költségvetést. Behatóan foglalkozott a városok igényeinek kielégítésével is. A városok terheinek megkönnyítésére szükségesnek tartaná a városi rendőrségek államosítását. Ezzel kapcsolatban kitért a határrendőrség intézményére is, amelyet mai formájában nem vél föntarthatónak. Beszéde végén Szmrecsányi és Rakovszky