Az Ujság, 1912. szeptember/1 (10. évfolyam, 207-219. szám)

1912-09-01 / 207. szám

. Tehát tolódván tolult mindenki a közép­iskolák és onnan az egyetemek felé. Azonfelül pedig az úri állapot is csábító volt. Valóság, hogy ebből nagyszerű értel­miségi proletariátus támadt. Egyes pá­lyákon, mint például az ügyvédin, szinte gutaütésig megy már a bőség. A hiva­talok tömve vannak és szinte mégegy­­szer annyi hivatalnak van, mint a­meny­nyire a közszolgálat ellátásánál szükség volna, de azért mégis minden hivatal ajtaja előtt szinte queue-ben áll az állá­sért várakozók hosszú sora. Ez igen nagy baj. A mostani poli­tikai mozgalmakban már észrevehető, hogy az ilyképpen szűkölködésre jutott intelligens elemek a szélsőséges törekvése­ket támogatják, a­mi az egész nyilvános életben növeli a nehézségeket és a zavart a­nélkül, hogy ezzel bárha egy jobb sorsra érdemes intelligens proletárnak megélhetést lehetne biztosítani. Mindazáltal ezt a folyamatot meg­állítani nem lehet. A tudományosság zs­ipjeit lezárni s a nagyobb műveltségért és képzettségért­ törtető sokaságot más, szűk medrekbe szorítani egyszerűen kép­telenség. Már csak azért is, mivel annyi megélhetést, a­mennyire szükség volna, a társadalom az iskolázott ifjúságnak más pályákon is épp oly kevéssé tud adni, mint az úgynevezett lateiner pá­lyákon. Nyomai vannak immár az el nem látott fölöslegnek a kereskedelmi és közlekedési pályán is, sőt úgyszólván mindenütt. Nem is szólván a nőkről, a­kik szintén egyre nagyobb számmal lépnek föl a kenyérkereső pályákon, a­mit szintén nem szabad, de nem is lehet megakadályozni. Nem kellemes dolog tehát, de annál komolyabb kötelesség annak megállapí­­tása, hogy viszonyaink közt az iskolázott ifjúság nagyon bizonytalan jövő felé megyen. A szülők nem iskoláztathatják gyermekeiket azzal a várakozással, hogy az ország tartozik nekik kenyeret is adni. Ilyen kötelessége különben egyet­len országnak sincsen, legkevésbé az olyannak, mely nem korlátozza a ta­nulást. Egészen hozzá kell tehát szokni ahhoz a gondolathoz, hogy az iskoláz­tatás szabadsága mellett ki-ki úgy él meg, a­hogy éppen bír. Műveltséget, képzettséget szerezni mindenkinek sza­bad, de hogyan és miképpen fogja belőle kenyerét is megkeresni, azért tisztán ő felelős maga­ magának. Ez a demokra­tikus felfogás is és Amerikában is így tudják. Egyszerűen bele kell szoknunk nekünk is, mivel viszonyaink közt más­képp ez úgyis hosszú ideig nem lesz. Mindaddig tudniillik, a­míg Magyar­­ország nem fejült ki olyan változatos és gazdag iparos országgá, a­milyen például Ausztria, hogy többet ne mond­junk. Egy fontos következése azonban mégis van ennek az állapotnak. Az tudni­illik, hogy a mai tanuló ifjúságból csak a legjobbak, a pályájukon legalkalma­sabbak, tehát a legképzettebbek és a gyakorlatilag is legértékesebbek fognak érvényesülni. Ez valamelyest már ma is így van, még ígyebben lesz akkor, ha a már úgyis haldokló protekc­iós gazda­ság­­ és nepotizmus helyett a képesség fog határozni. Nagyon sajnáljuk tehát, ha azzal kell végezni, hogy az az ifjú, a­ki nem tanul komolyan és becsületesen, a­ki nem szenteli egész erejét a maga legjobb kiképzésére, nem is bír kilátással az érvényesülésre, vagyis a megfelelő meg­élhetésre sem. Ma bizonyosabb, mint akármikor ezelőtt, hogy a selejtes tanuló­­anyag le fog törni az életben. Az élet demokratizálódó rendje ezt követeli meg a modern tanuló ifjúságtól és meg kell vallanunk, hogy ez a rend jobb, mint a régi, mely nem egyéni értékük, hanem jobbára más ismertető jelek szerint válogatta az embereket. ban ott rejlett a parancsolat violaszin pecsét alatt és a Vass lovagnak gyorsan támadt kicsi tündérvárába nem vonult be a felséges császárné.­­Most, e félbemaradt magyar vendéglátás színhelyének közelében — mely véletlen! — avattak fel, tavaly — vagy nem is avattak fel, csak lepleztek le egy emlékművet, Tóth I. bronzcsoportját (a művész alkotása 1911-ből), mely feltünteti Kossuth Lajos elfogatását_ az «»Istenszem«-nyaralóban 1837 május 5-én. Ün­nep nem esett a fölállítás napján. Akik itt a Zugligetben tudtak felőle, azt vélték, nyárára marad, mikor, már ha nem is az országos, ha nem is a székesfővárosi, de legalább a svábhegy-zugligeti s a környező falusi közön­ség lesz az emlékezetes jelenetnek tanúja. De nem volt annak se látója, se hallója. Ha igaz, még a »Vasárnapi Ujság«-nak mindenütt jelenvaló Jellyje is elmulasztotta az ábrázo­lását. (Mint ahogy mai napig hasztalan kere­sem ott a Nemzeti Bank palotája remekbe menő szoborműveinek mását.) A hevenyén kelt, de beszédes vázlat (melyet egy kedves leányzónak, Engel Mariska kisasszonynak kö­szönök) szónoki állásban mutatja Kossuth Lajost, amint, bal karját lecsüggesztve, jobbját szívére szorítva, védekezik a pecsétes elfogatási parancs ellen, melyet egy czibil úr, jobb kar­jára akasztott felsőkabáttal, nyújt eléje, míg hátul két szuronyos, merev baka ad nyo­­matékot a szigorú felhívásnak. Fölötte egy szikla­darab tetejében a fogoly államférfi mellszobra. Jelentős ábrázolat, mely hosszú lánczolatban sorjáztatja el a nyylp szeme előtt nemzetünk e kimagasló alakjának magaszta­­lással és váddal elegy zivataros pályafutását. Körülötte ünneplő és engesztelő jelképen dús rózsabokor vonja díszbe ez emlékművet. Lesz-e már most, aki fölkeresi ? »Zugliget« név hibás magyarítás. Mi neve lehetett, midőn még Mátyás király vadasa terült el innen Visegrádig, nem tudom. De a »Disznófőt« a beözönlött németség, mely hosz­­szában-széltében lepte el ezt a hegyvidéket, a hagyományon megindulva »Saukopf«-nak nevezte, ami rámutat ez erdőség vadasi múlt­jára. Nyilván itt ejtett el a mi nagy királyunk nem egy hatalmas vadkant. Vedlésében a »Sauwinkel«-ből lekopott az »S«, róla az erdő­zug így szerezte az »Auwinkel« nevet. Ennek aztán, mintha maga is vadkan volna, ádázul rontott neki a fővárosi neomagyarizmus, és, mint ahogy kifordította a Groszfelder bácsi háztelkein épült utczaszert Nagymező-utczá­­nak, az emberséges Herr von Karpfenstein emlékének szánt utczát meg Pontykő-utczá­­nak, kapta magát és leteremtette Zugligetnek, pedig, sor szerint, inkább Ligetzugnak magya­rította volna. Az ilyen tudatlanságot nyomon is követte a bű­nhödés. Midőn az első telepesek, jó érzékkel, a mai Bálvány-utczát legelőbb is, Göd­re vezető iránya miatt, Göd­er Gasséra keresztelték : a rákövetkező nemzedék tű­nődve megállt az érthetetlen név előtt, s abban a hiszemben, hogy vele nyilván a honfoglalók bálványimádó pogányságára példálóztak, a könnyebb megértés okáért, helyreigazítva az »ódon« ortográfiát, fekete betűvel vörös alapra odapingálták, hogy : Götter-Gasse. Amiből a föntebb dicsőített neomagyarok, a történelem­nek tartozó méltánylásával, * a »Bálványt«. A megtorlás nem maradt el. Midőn évtizedkel később a fővárosi magyar hazafiság Wesselényi nevével ékesítette föl a VII. kerületnek mocsokba fúlt egyik utczáját, a tréziastadti intelligenczia, az előtte merőben idegen »árvízi hajós« nevéről nevezett utczát megtette »Wäscher Leni«-utczának. Mikor tehát én ismertem meg az Au­­winklit, már javában értett a Zugliget névről, holott voltaképen inkább Ligetzugot jelent. De hát eigentlich (pardon a név-elcsavarin­­tásért!) Zugli­ghetto vala . A »Fáczán« környé­kének lankáin s a Csillagvölgyben nyári pi­henőre megtelepült választott nép a büzöső, poros Pestről menekült ide és szomjasan itta a tavaszi hajtás fűszerszámos üdeségét, tele­hordva a magyar szótól szűz berkeket vala­honnan a messze Rheinpfalzból hozott csám­csogó tájszóláson kelt könyök- és király-utczai zsargonjával, mely a dunai talpfán ideúszott bajorral megvegyülve, olyan szólamokat szűrt egybe, melyeket a később közidéjök elkevere­dett magyarság alig értett meg. Egy szép napon, a sulferáni apostolainak prédikáczióin megindulva, e hegyvidék gyar­matosaiban fölágaskodott az »alldeutsche Be­wusstsein«, s magam vagyok a megmondhatója, csírázó magyar érzetek gyökérszálai mily gyor­san pusztultak el. A Vörösvár, Tök, Solymár s Hidegkút ősmagyar helységeiben megtelepült németség döngette prusztikus mellkasát, hogy mind ez elnevezések igazában német eredetűek. Mondom a sváb framámnak, váljon az ö szülőfészke »Budakeszi« (leeszi ó-magyarán me­zőt jelent) német falu-o­t — Frajli’ isz dajcs — feleli. — Onnan ered, hogy »Butter, Käs«. Mint ahogy Buda­ock£ f*ny ár­­­­ottak AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1912. szeptember 1. BUDAPEST •fg.­ .3? BELFÖLD.­ ­ A külügyminiszter Bécsben. Bicéből jelen­tik : Berchtold gróf külügyminiszter ma reggel Ischlből ideérkezett. Itt említjük meg, hogy Erzsébet román ki­rályné Berchtold gróf feleségének arczképét ado­mányozta, a­melynek hátlapjára rögtönzött verset írt. A vers alá a királyné költői nevét — Carmen Sylva — írta.­­ Az állami tisztviselők nyugdíjtörvényének revíziója. A miniszterelnök nagyenyedi beszédé­ben tudvalevőleg kijelentette, hogy a képviselőház őszi ülésszakának legelső törvényhozói munkája az állami tisztviselők nyugdíjtörvényének revíziója lesz. Ezt a kilátásba helyezett novellás törvény­tervezetet a főiskolai képzettséggel nem bíró állami alkalmazottak sérelmesnek találják magukra nézve, mert az, ugyancsak a miniszter kijelentése szerint, az egyetemet végzett tisztviselők szolgálati idejét 35 évre fogja leszállítani. A sérelem orvoslására mozgalom indult meg az érdekelt budapesti állami alkalmazottak között és tegnapelőtt értekezletet tartottak a teendők megbeszélése végett. Ez az értekezlet egy tíztagú végrehajtó­ bizottságot vá­lasztott, a­mely a pestvidéki törvényszék Semmel­­weiss-utczai melléképületében ma tartotta első tanácskozását . A tanácskozáson kimondották, hogy szeptember 15-én délután három órára, a vár­megyeház dísztermébe országos nagygyűlésre hív­ják össze az egyetemet nem végzett állami alkal­mazottakat, hogy még a képviselőház végleges döntése előtt a sérelem orvoslására kérjék fel a miniszterelnököt.­­ A szerb egyházi önkormányzat­ Újvidékről jelentik : A szerb egyházi autonómia felfüggesztése tárgyában Szent István napján a különböző szerb pártok kiküldöttei Budapesten gyűlést tartottak, bizottságot küldöttek ki, hogy ez a bizottság a pártok állásfoglalását preczizírozza. Ez a bizottság augusztus 20-án Újvidéken megalakult a horvát önálló párt, a radikális párt, a kikindai demokraták és liberálisok kiküldötteiből. Az értekezlet a kö­vetkező határozatot hozta : 1. Az értekezleten képviselt pártok egymást többé sajtó útján támadni nem fogják. 2. Bizalmatlanságot szavaznak a püspöki karnak, mely — szerintük — az autonómia felfüggesztésének okozója volt. 3. A fel­függesztés tartama alatt a felsőbb hatóságok meghagyásai­nak nem engedelmeskednek. 4. Az értekezleten képviselt négy párt tagjai közül senki semmiféle egyházi kormány­zatban részt nem vesz. 5. Szeptember 15-én Újvidéken

Next