Bécsi Napló, 1991 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1991-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ EGY TOTALITÁRIUS BIRODALOM UTÓVÉDHARCAI Nézem a képeket a televízióan a vilniusi véres vasárnapról, harckocsiktól eltiport, lőtt sebektől vérző emberek megrendítő látványa. 1956 októberének budapesti képsorai, az 1989-ben a grúziai Tbilisziben mérges gázzal és gyalogsági ásókkal szétvert tüntetés látványa tolulnak elém. A cél is közös volt mindhárom helyen, véres leszámolás mindazokkal, akik szabadságot, demokráciát és függetlenséget akartak. Erős tehát a csábítás a párhuzamvonásra Budapest, Tbiliszi és Vilnius között, miként önmagát kínálja az összehasonlítás 1956 és 1991 eseményei, a magyar forradalom vérbefojtása és a szuezi háborúval elfoglalt Nyugat hallgatagsága illetve a báli akció és az Arab öböl mindent elsöprő krízise esetében is. A történelem azonban tömegével kínálja a látszólagos párhuzamokat, amelyek a háttér pontos ismerete nélkül könnyen vezethetnek hamis, az érzelmektől érthetően befolyásolt következtetésekhez. 1956. kora őszén sztálini terrorból még ki sem lábalt Szovjetaunió a második világháború után végrehajtott osztozkodás, a szilárd nagyhatalmi pozíció tudatában taposta el egy lázadó kis nép szabadságharcát. A nyugati hatalmak - ugyancsak a jaltai hatalomfelosztásnak a részeseiként - nemcsak nézték s hagyták a történéseket haladni útjukon, de ők is „tették" a dolgukat, saját érdekeiknek megfelelően a Közel-Keleten. 1991 januárjára sokat változott a világ. A jaltai „békerendszert" elfújta a szél (úgy hiszem, sokkal inkább meghatározta a lényeget, mint a rákövetkező párizsi békeszerződés, anno 1947), Németország egyesült, a szovjet csapatok visszavonulóban Kelet-Közép-Európából, töredezik az egész szovjet kommunista rendszer. S vele együtt bomlik a világ utolsó gyarmattartó birodalma. Az, amelyet oly céltudatosan kovácsoltak össze a Romanovok s amelyet hét évtizeden át a totális kommunista ideológia brutális eszközeivel tartottak és tartanak egybe, bővítve is időközben éppen a Baltikummal, Besszarábiával és Kárpátaljával. (Az államjogi bekebelezés gondolata egyébként az 1950-es években a kelet-közép-európai országokra nézve is felmerült!) A népeknek ez a hatalmas konglomerátuma, amely fajilag, nyelvileg, vallásilag éppúgy egymástól teljesen távol álló embereket tart együtt, mint a hajdani gyarmattartó birodalmak, ámde az — nemzeti és ideológiai — elnyomás kettősségében túltesz rajtuk, még sohasem állt oly közel a széteséshez, mint a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évtized elején. A gorbacsovi felismerés a modernizáció elodázhatatlanságáról (ami a maga helyén világtörténelmi jelentőségű) nemcsak a bolsevik párt kormányzásának csődjét, de a birodalmi struktúra tarthatatlanságának bevallását is jelentette. Ennek egyértelmű bizonyítékát adták — a hatalmi harc egyéb szálaival is természetesen átszőtt — kazahsztáni, üzbegisztáni, örményországi, besszarábiai és baltikumi mozgalmak. Az, hogy a legmesszebbre a Baltikum jutott a szuverenitás és nemzeti függetlenség követelésének útján, teljesen érthető, hiszen a demokratikus Európával szoros kapcsolatban álló, a történelmi előzményeket még nem felejtő (mondhatnánk, magára a birodalmi bekebelezésre emlékező) népekről van szó. Az ő esetükben következhetett be a kettős elnyomás elsőkénti teljes felismerése és elvetése, ami az adott helyzetben a demokráciához való visszatérést jelenthetné. Gorbacsov, aki a kelet-közép-európai visszavonulás elrendelésével, a polgári demokráciák irányába tett gesztusok sorával a hódítók utódaként és kommunistaként már „engedmények" sorozatát tette a belső birodalmi reformhoz szükséges időnyerés érdekében, a Baltikum esetében egyelőre elérkezett teljesítőképessége határához. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy közvetlen felelősségét igyekezett elkendőzni. A Baltikum feladása ugyanis a balti-tengeri kijáró, a nyugati védelmi vonal feladását, a nagyhatalmi bukás közvetlen kezdetét jelentené. Mindazon hatalmi szervek, amelyek fennmaradása kizárólag a szovjet birodalom létéhez kötődik, a hadsereg, a gazdasági és politikai apparátus a legalsó járási szovjetig bezárólag, érthető jelét adták elégedetlenségüknek. Nem azért (vagy nem elsősorban azért) mert a kommunista párt hatalmát féltik, hanem a birodalmi gépezet meghatározó erejét adó nagyoroszok uralmának végétől rettegnek. Litvániától a Kaukázusig, a Kárpátaljától az Uralon túli „autonóm" területekig a kormányzó posztokon zömében oroszok, s csak kisebb részben nemzetiségi vazallusaik ülnek. Ha a Szovjetunió szétesik, nekik menniük kell, vagy legalábbis rosszabb körülmények közé kerülnek. Nem véletlen tehát, hogy a balti országok lakosságának orosz nemzetiségű része szembeszáll az új nemzeti demokráciákkal. Fenyegeti-e veszély a baltikumi véres akció nyomán a kelet-közép-európai változásokat? Katonai beavatkozás, kísérlet a politikai események visszafordítására, bizonyosan nem. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a birodalom agóniája még nem fog kellemetlen perceket okozni a fiatal demokráciáknak, amelyeknek elemi érdeke fűződik a kommunista rendszer és a hódító nagyhatalom egyaránt fenyegető léte megszűnéséhez. A lebomlásnak, az átalakulásnak azonban megfelelően konszolidált feltételek között, fokozatosan kell történnie. Ily módon viszont az előre- és hátralépések egyaránt nem kizártak. A robbanás igen súlyos következményekkel járna a világra. S itt kell visszatérnünk 1956. és 1991. párhuzamaihoz. Az Öböl-válság az emberiség legújabb (és egyre sokasodó) konfliktushelyzeteinek egyik fenyegető jele. Nem csupán egy parancsuralmi rendszer, egy diktátor őrült hódításáról van szó, hanem a világ fontos nyersanyagkészletei feletti ellenőrzés jövőbeni jogáról is. S ebben a harcban ismételten megjelent, állami szinten is intézményesítve, a nyugati civilizációtól eltérő erkölcsi értékrendszeren alapuló vallási fanatizmus. A hódító útjára induló diktátor, a lehetséges zsaroló megfékezése egyetemes emberi érdek. Hosszú évek (évtizedek?) óta először adták tanújelét „az egyesült nemzetek" annak, hogy készek együttműködni a veszélyhelyzet elhárításában. (A párhuzamra lásd 1938-at!) A szovjet egyetértés — bármennyire rogyadozik is az óriás — nagy jelentőségű volt ebben a helyzetben. S a Nyugat helyesen cselekedett, amikor ennek megszerzésére helyezte a hangsúlyt, miközben deponálta egyet nem értését és esetleges szankcióit a balti ügyben. Ennél tovább nem mehetett. Gorbacsovnak időt kell hagyni a rendezett visszavonuláshoz, ami nem jelentheti a visszavonulás ellenőrizetlenségét. Sőt, csakis ily módon képzelhető el a folyamat véghezvitele. Kemény és határozott, de korrekt feltételrendszerhez kötve, ahol világosan értésére adják a szovjeteknek: a nyugati demokráciák támogatása nem a szemhunyást jelenti, hanem átmeneti megértést a problémák iránt. MIKÓ ANDRÁS Gorbacsov a lettországi beavatkozást követően január 22-én kijelentette: a Szovjetunió a Baltikumot belügyének tekinti, és tévednek mindazok, akik azt hiszik, hogy bármi is változott a Szovjetunió hatalompolitikájában. (Szerk.) Amikor a karácsonyi ünnepek előtti napokban arról beszélgettünk, hogy a magyarországi látogatásom során szerzett tapasztalataimról levélben számolok be Neked és az olvasóknak, nem voltak kétségeim az iránt, mily nehéz feladatra vállalkoztam. A valóság azonban felülmúlta a várakozást. Kis híján lehetetlen azokat a szövevényes gazdasági-társadalmi-politikai mozgásokat áttekinteni, amelyek ma az országot jellemzik. Átmenet a diktatúra 41., az idegen megszállás 44. évéből a demokrácia nulladik éve felé. S azt, hogy e két dátum között mennyi időnek kell eltelnie, aligha tudja ma valaki meghatározni. Miközben fogódzóként megkíséreltem magamnak néhány támpontot kiemelni a szabad választások óta eltelt hónapok eseményeiből, ismét megfogalmazódott bennem mindaz, amiről 1988. ősze óta oly sokat beszélgettünk. Mindenekelőtt az, hogy az ottani lakosság gondolkodásában, magatartásában csakis hosszú évek hozhatnak változást. Illúzió volt, s ma is az, ha egy varázsló pálcájával szeretnénk eltüntetni, kitörölni generációk emlékezetéből négy évtized történéseit. Akik ezt hiszik, vakvágányon utaznak s hamarosan az ütközőbakhoz érnek. A magyarországi diktatórikus rendszer kulcsa éppen az volt, hogy a társadalom döntő többsége számára az 1960-as évek közepétől nem mutatkozott nyílt elnyomó funkciójában. Az embereknek cserében az 1956- os forradalom vérbefojtása után kialakult helyzetbe történő belenyugvásért a pártállam a feudális hagyományokat felelevenítő atyai gondoskodással egyfajta korlátozott jólétet kínált. S kétségtelen, hogy ezt a társadalom elfogadta. Nem, vagy alig hallván a figyelmeztetéseket, amelyek egyre komorabban intettek erkölcsi immunrendszerének, értékrendjének évtizedek óta tartó szétesésére. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a hit, az önbecsülés, a szolidaritás eszméit, a jó és rossz konkrét megtestesülését nem, vagy ami még rosszabb, torzan sajátították el, így jött el a nagy földcsuszamlás ideje, amely korántsem járt olyan megrendüléssel, katarzissal, mint mindeddig a magyar történelemben. A régi és az új nem vált, nem válhatott el világosan egymástól, ami "jó" volt a régi rendben, az eltűnőben van s a tragikus hagyaték nyomán az új rendszernek alig van ereje ezt kiegyenlíteni. Hiszen - s ez is valóság - a demokrácia sokak számára nem jelentett többet, mint a bécsi üzletek árubőségét, amiről azt hitték, most egyszerre átvándorol a Lajtától keletre. Miután világossá lett, hogy ez nem következik be a közeli jövőben, a kiúttalanság érzése - kézzel foghatóvá téve az életszínvonal egzisztenciákat pusztító romlásával - általánossá lett. Mi mással volna magyarázható különben az az adatsor, amely a közvéleménykutatás eredményeként a magyarok - kelet-közép-európai viszonylatban - legsötétebb jövőképét vetíti elénk. Személyes véleményem az, hogy mindaz, ami történik, bármennyire is nehéz a gazdasági összeomlás terhe alatt tudomásul venni, törvényszerű és természetes ilyen alapvető gazdasági és társadalmi átalakulások során nem lehet elegánsan az egyik világból a másikba átsétálni. De igenis lehet rövidíteni a megteendő utat, oly módon, hogy mindazok, akik a váltás politikai felelősségét (a választási pódiumokon, a parlamentben, a sajtóban) magukra vették, világos szóval kimondják - félretéve saját hatalmi pozíciójuk féltését - mit és mennyit kell tenni még. Mintha hallanám azonnali ellenvetésed, de sokan, de sokszor megtették ezt. Bizonyára így van, csakhogy a józan szó többnyire elveszett a zajban, amit a politikai konjuktúra régi és újsütetű lovagjai csaptak maguk körül. S itt hadd erősítselek meg abban, amiről ugyancsak sokszor szó esett már közöttünk. Soha még nem hiányzott a magyarságnak annyira, mint most egy karizmatikus vezéregyéniség. Népünk érzelmekkel teli, rajongó emberekből áll - minden történelmi időben kereste és megtalálta vezéreit, akikre hallgatott. Olykor nemcsak pozitív, de sajnos negatív tulajdonságú embereket is. Ma legfeljebb önjelölt néptribunokkal találkozhatunk minden oldalon, akik tarisznyájukban nem a marsall-botot, hanem hátukon a hordót - hogy legyen mire állniuk - cipelik. Sajnos a múlt bűneinek jóvátétele, az erkölcsi igazságtétel is olybá fordult, mintha a világ néhány ember számára megállt volna 1945/1949-ben metán korábban), s ott kellene folytatni, ahol az elődök abbahagyták. Nem kétséges, hogy maradéktalanul szembe kell nézni mindazokkal a hazugságokkal, amelyekkel történelmünket meghamisították, eszközeinkhez mérten enyhíteni kell az áldozatok szenvedését, helyre kell állítani becsületüket. Minden jót és hasznosat fel kell használni abból, amit a magyar demokrácia néhány év alatt megteremtett, de régit folytatni egyszerűen nem lehet. Az új demokratikus polgári Magyarországot azoknak kell megalkotniuk, akik ma 25-55 között élik az életüket. Bázisul ehhez csakis annak a nemzedéki és társadalmi középrétegnek a színe-java szolgálna, amely a kádári "puha diktatúrában" nőtt fel, de már régóta nemcsak remélte annak mielőbbi végét, hanem tett is ennek bekövetkezéséért. Most is csak ezt tudom írni, amit már sokszor elmondtam Neked. Az új politikai élet egyik legsúlyosabb hibájának tartom, hogy megbilincselve a pártkeretektől, saját eszméinek nemegyszer diktatórikus merevségétől elfeledkezett arról, hogy ezt a középréteget megnyerje, erre támaszkodjon. Ha így tett volna, egészen bizonyos, hogy kisebb gondjai lennének a különböző tisztségek betöltésénél az agyonrémisztett hivatalnokok tömeges állás elhagyásával, a közigazgatás szétesésével s elkerülhette volna a következő esztendők nem egy nehézségét. (Folytatás a 6. oldalon) VAN-E FÉNY AZ ALAGÚT VÉGÉN? Levél a magyarországi helyzetről - - PÁLYÁZAT A Hungária egyesület - Associación Húngara en la Argentína által hirdetett pályázatra összesen 10 munka érkezett be (5 Magyarországról, 2 az Egyesült Államokból, 1-1 Írországból, Erdélyből és Argentínából). Elbírálásra Csoóri Sándort és Borbándi Gyulát kérték fel. Az ő döntésük alapján az első díjat dr. Kabdebó Tamásnak ítélték oda Mit ér és milyen az ember, ha magyar...a diaszpórában? c. esszéjéért. Jutalomként meghívót kapott az egyesület március 15-i ünnepélyére, valamint ígéretet arra, hogy díjnyertes munkáját kinyomatják a Dél-amerikai Magyar Hírlapban és a Magyarországon megjelenő Hitelben ill. Tiszatájban. XII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1991. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15,ÖS Erscheinungsort WIEN P. k. k. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN