Budapest, 1982. (20. évfolyam)
5. szám május - Veressné Deák Éva: Értelmes élet
végezte el, és Désre költözött. Itt összebarátkozott Bánffy Dezső főispánnal, aki apámból tanfelügyelőt csinált. Nem volt ez valami fényesen fizetett állás, nehezítette a megélhetést, hogy helyt kellett állnia a vármegye vezetői között is, mégpedig nemcsak szellemi téren — az nem okozott nehézséget —, hanem külsőségekben is. Apám minden áldozatot vállalt. Ekkor már olyan szenvedélyesen érdeklődött a pedagógia iránt — jogász létére pedagógiát is hallgatott az egyetemen —, hogy teljesen elfordult a jogtól, és a nevelésnek szentelte magát. Tanulmányozta Pestalozzit, lapot szerkesztett Magyar Pestalozzi címen, egyesületet alapított, és mindezt folytatta később vakon is. Az történt ugyanis, hogy egy iskolalátogatása alkalmával, útközben, a Maroson baleset érte: vihar tört ki, meglendült a komp, elszabadult a lánca, és belecsapódott az ép szemébe — a másik szemén alig látott, amióta még a gimnáziumban belevágtak egy labdát. Az operáció nem sikerült — akkor még nem tudtak levált recehártyát úgy visszahelyezni, mint ma —, negyvenkét évesen megvakult, nyugdíjba kellett mennie. Nem tudtunk megélni, ezért én, akkor tizennégy éves voltam, elmentem bentlakó növendéknek a kolozsvári tanítóképzőbe. Előzőleg Nagyenyeden jártam polgáriba, nagy bánatomra csak polgáriba mehettem, mert a híres Bethlenkollégiumba lány akkor nem tehette be a lábát, még a kollégiumi tanárok lányai is csak magánúton végezhették el a gimnáziumot. Enyeden jártam polgáriba, onnan kerültem először tanítóképzőbe, később polgári iskolai tanárképzőbe, Pesten. Tanulóéveimben végig tandíjmentes voltam, jóformán semmi pénzbe nem kerültem a szüleimnek, amikor pedig végeztem, azonnal állást kaptam, a fizetésemet utolsó fillérig hazaadtam. Minden szabadidőmet vak apámmal töltöttem. Felolvastam neki. Bár nem látott, továbbra is minden érdekelte. — A fővárosban nehéz volt elhelyezkedni, boldog voltam, hogy egy angyalföldi elemiben megbízott tanítónő lehettem. 1903-ban megszereztem a polgári iskolai diplomát, és a felsőerdősori polgáriban tanítottam, utána a Bajza utcaiban. Onnan még meghívtak a pedagógiai szemináriumba, tanárok tanítójának, de ezt hamarosan feladtam, mert közben férjhez mentem, és megszületett a kisfiam. — Mint tanuló és mint tanár sok iskolában megfordultam. Az első elemiről csak homályos emlékeim vannak. Azt hiszem, Kapucsi Máriának hívták az első tanító nénimet. A törteket úgy tanította, hogy almákat vágott negyedekbe, és szétosztotta köztünk. Ugyanez a tanítónő egyszer jutalmul meghívott magához kukoricapattogtatásra. Emlékszem, ahogy ő és az anyja sürög-forog, szitát vesz elő, és én gyönyörködöm benne, hogyan bomlanak ki a sárga szemekből a kis fehér virágok. Ez még Besztercén volt, ahol jól megtanultam németül, mert a lakosság nagy részének ez volt az anyanyelve. Enyeden a fiatal Dánielné Lamáts Lujza volt a német tanítónőnk. Az Erzsébet Nőiskolában végzett, onnan hozta magával azokat a kiváló pedagógiai elveket, amelyeket Lázárné Kastner Janka, a híres pedagógus honosított meg. Janka néni — korábban a kolozsvári képző igazgatója — vezette be azt a szokást, hogy a tanárok időnként vacsorára hívják meg a növendékeket, vagy színházba vigyék őket, hogy némi társasági „sliffre" tegyenek szert. Sem a nagyenyedi, sem a kolozsvári iskola nem volt szigorú, sem ájtatos, jó ösztönnel dolgoztak a tanárok, sokkal közvetlenebb, egyszerűbb, természetesebb, mondhatnám modernebb módszerekkel, mint a későbbi iskoláimban. Az egyszeregyet nem tanultuk olyan gépiesen, kántálva, mint később azok- Irma, Ella és Mariska Alice és Irma 1909-ben Gyurikával 1921-ben