Budapesti Hírlap, 1889. február (9. évfolyam, 37-58. szám)
1889-02-06 / 37. szám
ftpHRS**? egy másik hűség is kapcsolja az ő magyarjait : a szereteté. Ezt lehet tán becsesebbnek mondani, mert hatalmasabb a másiknál. De múlékonyabb is, mert személyhez van kötve és személyes tulajdonságokhoz. A másik, amely az alkotmány épségéhez van kötve és azzal épül, azzal romlik és azzal bukik: állandóbb és biztosabb. Boldog, aki mindkettőt bírja, bölcs, st ki mindkettőt óvja. Államférfim botorság, ha a király tanácsosai a kettőt ellentétbe hozzák, a nemzet hűségi érzelmeit meghasonlásba döntik, mert ez a rombolásnak végzetes munkája. Ahol a nemzet könnyen túlad alkotmányos jogain és nemzeti individualitásának legfőbb ismérvein, ott a legszentebb dolgokkal kezdi a pazarlást s a bukott alkotmányt csak egy követi biztosan: a bukott hűség. Mert elsőbben szabad alkotmányos férfiak szeretetét szolgák és cselédek szeretetévé változtatja, akikre — megszűnvén az úr és szolga fölött álló alkotmány — áll a francia közmondás: a milyen a gazdája, olyan a cseléd. Volt kilátásunk egy királyra néhai Rudolf trónörökösben, akit fajunk temperamentumának szilaj szeretetével vett volna körül. E reménytől megfosztanánk. Ez-e az a pillanat, amikor a trónöröklés értéke bizonytalanná, a jövő kétesebbé, minden reményünk ingatag felhővé válik; ez-e az a pillanat, amelyben a hazafi lelkiismeret azt a tanácsot adja, hogy nemzeti nyelvünk szuverenitásán csorbát üssünk, nemzeti ifjúságunk világát kiszolgáltassuk egy idegen szellemű intézmény önkényének és alkotmányunk épségét megcsonkítva adjuk örökül azoknak, akik utánunk jönnek ? Hétfőn kezdődik ismét a katonai javaslat tárgyalása. A nemzetre nézve ez nagy pillanat: tétlen és készületlen ne találjon a kisértés órája senkit. A titok. Budapest, febr. 5. A meyerlingi katasztrófa ma, a bús temetés napján, mint külön tudósítóink példátlan fáradságának gyümölcse, végre leleplezve áll előttünk s a következőkben közlünk belőle annyit, amennyi egyelőre közölhetőnek látszik. A dolog rendkívülisége, országos jelentősége és körülményeinek titokzatossága eléggé megmagyarázza azt, hogy a föltevéseknek, a kombinációknak egész sora keletkezett, hogy mindennap ij meg új legendák mentek világgá az eseményről, melyeknek tarthatatlanságát legjobban bizonyította az, hogy az újabbnak még újabb és ennek ismét újabb lépett a nyomába, hogy megcáfolja azt, amely megelőzte. Szívszélütés, párbaj, gyilkosság, öngyilkosság; egy vadász regénye sok mellékkörülménynyel, politikai meghasonlások és száz egyéb dolog váltották fel egymást, és mindben volt egy-egy szála a rémes regénynek, amelynek végső jelenete Meyerlingben lejátszódott, de maga a regény egyikben sem volt meg, sem az igazság. Legfölebb egy-egy tényleges valóság, egy-egy mellékkörülmény. A trónörökös öngyilkosság áldozata, de ezen gyilkosság kényszerült dolog, még pedig amerikai párbajnak a következménye vat. E párbaj terminusa vasárnap járt le, mely napot a trónörökös Bécsben, egyik kaszárnyában töltötte, ahol neki rendes dolgozó szobája van. Ott volt egész nap s oda vitték aznap érkezett leveleit. Mohó izgatottsággal keresgélt a levelek közt s elsápadva kapott ki egyet a többi közül. Lázasan szakasztotta fel s miután elolvasta, kimondhatatlan izgalom vett erőt rajta. A levelet darabokra tépte s darabkáit elégette. Azután irt sokat. A meyerlingi vadászatra kedden kellett volna mennie, ő már hétfőn kiment. A kitűzött udvari ebédre nem ment be Bécsbe. Leveleit utána küldték. Két levelet adott át neki komornyikja. Ő ezek közül az egyik után kapott, elolvasta és a dolog el volt végezve. Szerdán reggel agyonlőtte magát vadászkastélyában, hol az egész élét átvirrasztotta. A két levél közül az első nyilván a végzetes terminusra emlékeztette, a második a végrehajtást sürgette. Ha most az olvasó emlékéből összeszedi mindazt, amit a napokban bőven olvasott és hallott, kiegészítődik előtte a kép. A boldogtalan trónörökös úgyszólván egy év óta a siralomházban volt. Innen lázas élete, mely a szórakozást erőszakolja, a feledést keresi. Izgatottsága, mely feltűnik ; hangulatának változásai a végletek között, melyet annyit emlegetnek és méltán ; gyakori célzásai korán bekövetkezendő halálára stb. A legfelsőbb családnak e helyzet keserűségeiből bőven kijutott. Nehézségek, összeütközések merültek föl a körben, melyet ilynemű csapásoktól teljesen mentnek hajlandó tartani a közönséges halandó. De nem a viszonyoktól megérlelve, hanem a lejárt idő parancsszavára következett be a katasztrófa. A trónörökös remélni látszott, hogy ellenfelétől kegyelmet kap ; erre mutat az, hogy a határidőn túl ment végbe a katasztrófa. A két levél elvette minden reményét. A katasztrófa titokzatosságát és körülményeinek bonyolódott voltát fokozta az a körülmény, hogy ugyanazon a napon, amikor Meyerlingből a trónörökös holttestét Bécsbe szállították, a Meyerling közelében fekvő község temetőjében szintén temetés volt. Alkonyat idején vitték oda vágtatva a koporsót, de néhány földmívesnek volt ideje mégis a temetőbe sietni. Azonban husz titkos rendőr szétkergette a parasztokat s a koporsó földbe tétetett. Ez esetből járta be a világot az a hir, hogy eltemették az odavaló vadászt s a legenda a gyilkosságról. A dolog tévedés. Sebten és titkon ama falusi temetőbe nem férfiút, hanem nőt temettek. Egy igen szép és igen előkelő fiatal hölgyet, a ki szerette a fiatal főherceget, s kinek szerelme, midőn megtudta, hogy a fiatal főherceg két birodalmában nincsen szánandóbb helyzetű ember, mint Rudolf, a rajongás lángjával gyuladt ki s a fiatal leány nem kívánt magának jobb osztályt, mint osztozni sorsában annak, akit szeretett. Ez a fiatal leány, akinek a regény elejéhez, tehát a párbajhoz semmi köze, nyugszik a meyerlingi vadászkastély közelében egyszerű, tán jeltelen sírban. Éppen ily természete miatt tökéletesen légből kapottnak kell kijelentenünk azt az adomát, mely néhány év előtt a napilapokat végig járta, mely szerint a lóháton egy gyászmenettel találkozván, nem akart kitérni, hanem megállittatta a koporsót vivő legényeket s a tetemen átugrálván, tovább nyargalt volna. Ez semmikép sem egyezik komoly, törekvő jellemével, mely még ártatlanabb mókákra sem hajlandó, nem hogy ily kegyeletlenségeket és garázdaságokat követne el. Hogy a történelmi fejlődést mily szempontból ítélheti meg Ferenc főherceg, azt abból lehet megítélni, hogy Weiss János gráci egyetemi tanár oktatta ez irányban. Aki tehát ismeri nevezett tanár történeti munkáit, az könnyen vonhat következtetést a leendő trónörökös történelmi ítéletére. Hogy ez nem egyezik minden tekintetben azon felfogással, melyet a boldogtalan Rudolf trónörökös merített Rónay Jácint püspök hazafias előadásaiból, az magától értetődik. Ferenc, főherceg különben igen szép tehetségű, inkább elmélyedő, kutató eszű fiatal ember, kiben különösen ki van fejlődve az akaraterő és kötelességérzet. Amit ő jónak ismer, azt ő minden akadály és nehézség dacára keresztül viszi. Oly kitartó e tekintetben, hogy makacsnak is mondható. És ez a jellemvonása sokszor mások iránt kíméletlenségre, sőt önkényre ragadja. Mint Károly Lajos főherceg egy gyermeke sem, úgy legkevésbbé Ferenc főherceg sem rabja az úgynevezett főúri paszszióknak. E tekintetben éppen ellentéte a boldogult trónörökösnek ; annyira visszavonult s annyira kizárólag kitűzött tanulmányainak él, hogy a társaságot nemcsak, hogy föl nem keresi, de sőt inkább kerüli. Ebben az irányban már a kevesebb tehetségekkel megáldott Ottó túltenne rajta s azért kedvelte ezt Rudolf trónörökös is. Ferenc főherceg, úgy mint többi testvérei, igen-igen szereti mostoha anyját, a ki csakugyan úgy bánik velük, mint a legjobb édes anya. Érte rajongnak a gyerekek, a papától rettegnek. A leányok kedvesek és Margit főhercegkisasszony, Mária Valéria királykisasszony kebelbarátnője, egyszersmind szellemes. Ferenc főhercegnek legnagyobb örömét képezte eddigi életében, ha Reichenauban a szabad természet ölében nyaraltak. Ha trónörökössé lenne, le kellene neki mondania arról a rengeteg vagyonról, melyet az estei hercegség képvisel. Ez pedig áll nyolc nagy uradalomból, melyek egyike 75.000 lírát hoz évenkint és azonkívül 80 millió készpénzből. E lemondás tehát nagy áldozat, de ha adoptáltatik királyfinak és trónörökös lesz, ez által bő kárpótlást nyerne. És amint e vázlatból megismerhettük, az élet s hivatása komoly munkájára sok tehetség lakik benne, amely felséges urunk iskolájában azon kívánatos irányban fejlődhetik ki, mint a milyent a Budapesti Hírlap ,,A kirá ly és örkö se“ című vezércikkében joggal hajtott. Tegye Ferenc József királyunk Ferenc főherceget az általa követett alkotmányos politikának is örökösévé és vezesse be ennek folytatásába, hogy a mi nemzetünk is a legszebb jövőt remélhesse tőle is. Récsey Viktor. BUDAPESTI HÍRLAP. (37. sz. 1889. február 6. - r-vrr.-- .-v ■.. . ■■ -----------T.—frr"? A trónörökös öngyilkossága. Rudolf trónörökös levele Szögyényhez. Jókai Mór a „Nemzetiben közli Rudolf trónörökösnek Szögyény külügyi osztályfőnökhöz magyar nyelven irt következő levelét: „Kedves Szögyény! Itt küldöm önnek a pót végrendeletemet, intézkedőjék ön ennek és a két év előtt feleségem beleegyezésével készült végrendeletemnek értelmében. A Hofburgban levő dolgozószobámban, a pamlag mellett van egy kis asztal, az ide mellékelt aranykulcscsal nyissa ön fel annak a fiókját, abban találja az irataimat, melyeknek rendezésével megbízom, ennek belátására hagyva, hogy melyeket válaszszon ki a nyilvánosság számára. Nekem az élettől meg kell válni. Üdvözölje ön nevemben minden jó barátomat és ismerősömet. Éljen boldogul. Isten áldja meg imádott hazánkat! Rudolf“