Budapesti Hírlap, 1891. szeptember (11. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-01 / 239. szám
Budapest, 1891. XI. évfolyam 239. sz. Kedd, szeptember 1. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Je Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. I A halottidézők. I Budapest, aug. 31, (bp. MISTena instituta porro tractatur. A Jellacsics-ezred a fiumei hőstettekkel, tisztikara az Uzselác-ügy eddigi ódiumával nem érte be ; folytatja a kihívó viselkedést a nyilvánosság előtt, a politikai tüntetéseket oly vakmerő arányokban, mintha a mérvadó körök némely rétegeiből engedelmet, bátorítást, sőt tán egyenesen fölbiztató jeleket kaptak volna reá. Ha a tisztikar kivonulása a Samo-bor melletti gyakorló táborozásból Jelacsics bán sírjához Novidvoriba nem függene össze történetileg és kronologice az Uzselác-ügygyel, — még akkor is feltűnő jelenségnek kellene tartanunk a hadgyakorlatok befejezésével e furcsa Tedeumszolgálatot. Szép a kegyelet érzése a katonaságnál, a pietás megőrzése nemzedékeken át egy dicső történeti, vezéri név iránt, vagy a családias kötelék fenntartása még a síron túl is egy ezred s az ezredtulajdonos, mint családfő között. De a Jellacsics-ezred tisztjeire még a rágalom se foghatja, hogy hasonló lágy érzésektől vezéreltettek volna az enyészet helyére. Ilyen érzés nem spontán támad. Jellacsics táborszernagy 1859-ben halt meg s az akkor kitört olasz hadjárat alatt kelt a császári elhatározás, mely a volt bán nevét horvát ezrede címében a hadsereg számára megörökíteni s a horvátok harci kedvét e legfőbb haduri ténynyel is felfokozni kívánta. De a Jellacsics-ezred nem sok dicsőséggel tért vissza Szolferino alól s tisztikarának az azóta eltelt 32 év alatt nem jutott eszébe, hogy a meghalhatatlanitott ezredtulajdonos sírjához elzarándokoljon. Jellacsics neve csak az ezred címében élt, a tisztikar emlékében halva volt. Nincs rá példa, hogy síremlékére koszorút helyeztek volna el, noha Novidvori máskor is közel feküdt állomásokhoz. Általán, a hadseregekben nem szokás az ezredtulajdonosok emlékeinek tüntető kultusza s a tisztikarok rendszerint nem is tudják, hol van az ő régi tulajdonosuk eltemetve. Koszorú-kultusz csak a harctéren elesett bajtársak számára létezik, mert emlékük gondozása csapattestjüket illeti meg. De ám tegyük fel, hogy a Jellacsics-ezred tisztikara kivétel s a kantinban beszélgetés Samobor tájékán ráterelődvén a közeli Jellacsics-sirra, Ivanossics ezredparancsnokot s tiszttársait kegyeletes roham szállta meg, a miből a megkoszorúzás elhatározása származott. Ez esetben is az okosság, kötelességtudás, tapintat tanácsa megsúghatta volna nekik, hogy ilyen lépés a fiumei eset után nagyon megfontolandó s a kegyeletnek legalább is csöndes, zajtalan, egyszerű formákban célszerű nyilvánulnia, nehogy a politikai szereplésnek hirhedtségébe már belefutott ezred magát ily irányban még jobban exponálni látszassák. S ime, a tisztikar, az ezredparancsnokkar élén, a legkirívóbb, legfeltűnőbb, legzajosb formát választotta, mintha pronunciamentot akart volna vele kiadni, hzígy igenis, a Jellacsics-ezred tüntet s nem a halott emlékének áldoz, hanem Politiát, a JellacS..ics-,eszméket akarj. í3l, a. ..!‚*.,& t. a. g --me. a • felé aknásztani. Csodálkozva állunk meg e jelenség előtt s vele szemben a hatalom tétlensége, az alkotmányos tényezők tehetetlensége láttára. Mi ez? Rendszer vagy rendetlenség ? Katonai reakció felülről csinálva vagy polgárháború csirája alulról beoltva ? A kamarilla föléledése vagy maradványainak hallatlan ostobasága ? Nem kívánunk e kérdések elemzésébe bocsátkozni s azokra megfelelni. Dacára a másik feltűnő jelenségnek, hogy a horvát hadtest gyakorlatánál Samoborban épp e napok során a „custozzai ősz győző“ tartózkodott s ugyanazon napon, melyen a Jellacsics-skrnál Ivanossics ezredes elmondta beszédét, a volt bán példájával buzdítva alantas tisztjeit, ugyane napon kelt Albrecht főherceg napiparancsa a horvát hadtesthez, melyben megdicséri a gyakorlatokon tapasztaltakért a legénységet is, tisztikart is, felsőbb parancsnokságát is. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Major és Sinkai. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — E két név ma kevéssé ismert, holott az egyik Mózese, a másik vértan ita az „elnyomott,a politikai jogokból kiforgatott“ oláh nemzetnek. Ez emfarikus címekből azt hihetnők, hogy Major legalább is megmutatta népének az ígéret földjét; Sinkai pedig ugyancsak népéért, szellemben legalább, mártírhalált szenvedett. Szó sincs róla. Ők eszelték ki a múlt század végén a dákó-román ábrándok csiráit, azt a tant, hogy az oláh nemzet egyenes ivadéka az Erdélyben táborozó római légióknak, hogy az oláh nyelv és nemzet Erdélyben alakult meg, de sőt . . . hogy a mai oláh nyelv ős idiómája a latin nyelvnek, amihez képest a Cicero, a Tacitus latinsága irodalmi célokból elrontott nyelv; ők eszelték ki az oláh nép történeti kontinuitását Erdélyben, hogy t. i. a Trajanus által kitelepített légiók ivadékai ott, hegyeik között, nemzeti fejedelmeik alatt átélték az egész népvándorlást; vendégszeretettel fogadták a bevándorló magyarokat, megőrizvén tisztán a római vért tizenhat századon keresztül, mert a „románok mai napig utálják a más nemzetbeli nőket s nem házasodnak velük össze.“ Eredetében körülbelül igy hangzott a dákórómaiság teóriája. A tan apasága egyenlően illeti meg a két Balázs-rendű szerzetest : Major Pétert és Sinkai Györgyöt, akiket Major Gergely balázsfalvi püspök 1774- ben Rómába küld a collegium de propaganda fide növendékei közé. Öt évet töltenek Rómában, inkább históriai ábrándokat hüvelyezve, semmint teológiát tanulva. Az a körülmény, hogy az oláh nemzet rómaiságának tanát az örök városban, Traján oszlopának árnyékában, két oláh szerzetes eszeli ki a Bonfini hagyományai alapján, sokat megmagyaráz. Éppen ekkor, a múlt század végén, ébred öntudatra a faj, a nemzet eszméje Európaszerte a fajokban és nemzetekben. A fantáziát az antik Róma másfélezer éves emlékei, a latin történetírók plasztikus és drámai előadásában a légiók által három világrészben vívott hódító hadjáratok leírásai megigézték. Az oláh nyelvben vannak latin szavak, az oláh nemzetről nagy tudományú és nagy tekintélyű humanistánál írva találták, hogy ivadéka Traján kolónusainak. Minél sivárabb valamely nemzet jelene, annál örömestebb, annál naivabb hittel néz vissza a múltba s hímezi ki azt tündérálmokkal. Az oláhot még a múlt században is vagaban dúsként emlegetik a törvények és rendeletek ; számtalan az igy hangzó intézkedés : „Az oláhok pedig falvaikban, saját biráik alatt éljenek és ne vagabundáljanak országszerte.“ A faj eredeti hajlama a nomadizálás ; a faj nemzeti neve a va ch , pásztort jelent. Amióta valamelyes társas szervezetet honosított meg magának , kicsiny, szinte ideiglenes karámoknak tetsző falvakban él. A falvak közepén áll a nagy ereszűi, alacsony falutemplom ; az eresz alatt a fal telepingálva vörös, kék és sok más képtelen szinti Krisztusokkal, csodatevő szentekkel, mártírokkal ; fejeik kürül nagy, sárga glória. A mély és szűk völgyek a furulya - és a tilinkó siró hangját verik vissza. A nép nagy többségében jobbágy, „nincs földje és nincs háza ; hétfőtől szombatig az urnák dolgozik, vasárnap pedig leveleit hordja.“ A beírt viszonyok között élt az oláh faj akkor, amidőn a múlt század végén Major a nyelv, Sinkai a történet alapján szedték rendszerbe a faj római eredetét, körülbelől a következő okoskodással: A kolonasivadék, amikor a népvándorlás elárasztja Dáciát, a hegyek közé, az erdők mélyére menekül, ott kiheveri nyomtalanul a hunnok, gepidák és avarok invázióját, mert izolálja magát, nem közlekedik, nem vegyül a hódítókkal ; megközelíthetetlen helyein alkot zárt társadalmat, tart összejöveteleket, megüli ünnepeit és procul negotiis él gazdaságának. Ez magyarázná aztán azt az érthetetlen tüneményt is, hogy míg az Európán végigözönlő germánság az olasz, francia és spanyol , tehát mindenik román nyelvágra a germán kölcsönszavak képében rányomta bélyegét, addig a dáciai román nyelv fölött nyomtalanul suhant el. A IX. században ismét új invázió : a magyaroké, amely leveri az időközben előtünedező őslakókat : a Gélu és Glád alattvalóit, kiirtja a románság jogi intézményeit, szolgaságba veti a római műveltség hordozóit. A föltámadás napja csak a XIV. században bukkan föl a szemhatáron. Ekkor jelentkeznek Dácia őslakói nagyobb számban. Mai számunk 16 oldal.