Budapesti Hírlap, 1892. január (12. évfolyam, 1-31. szám)
1892-01-01 / 1. szám
Budapest, 1892. p. " ■■■■-■■ Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. J^tyoLiiV '■ 4Q. 0., f^ f XII. évfolyam I. sz. Péntek, január 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap utca 16. ss. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. A tegnap s a ma. Budapest, dec. 31. (bp.) Köszöntjük az olvasót egy uj esztendő küszöbén. Az ilyen évforduló mindig ünnepies hangulatba ragad, mialatt elhaladunk az emberélet egyik határkövénél, elmélkedve az átélt időkről s számot vetve a jövendők sejtelmeivel. De a jelen alkalom sok más hasonlótól az érzések általános, intenzív áramlásában különbözik. Mindenki belső nyugtalanságot, sóvárgást érez, olyan gerjélelmekkel, milyen az útban levőé, vagy aki helyzetét másképp változtatja. Ahogy egy bérc gerezd, kimozdulván helyéből megrendíti az összes atomokat, melyből áll, — vagy egy tó, mely medrén tágítván, uj öblözetbe áramlik át és hullámait fenékig kavarogtatja fel : úgy érez most minden porszem a bércből, minden vízcsepp a tóból ebben az országban, midőn az évforduló egy átalakulási korszak kezdetét jelenti be. Többféle oka van e közérzésnek. Egymagában egyik se hatna ily erővel. Nem a választási hadjárat, melylyel most fog a nemzet öt évre dönteni politikai helyzete fölött, hisz más években is gyakorolta a nemzet e jogát, minden nagyobb lelki és testi emóciók nélkül. Magában véve a negyedszáz éves múlt emléke sem ragadna ki a közszellem tespedtségéből, melynek záróköve — 25 évvel a koronázás után — az 1892-iki esztendő , hisz történeti emlékekben és tanulságokban egy ezer éves múltú nemzet oly gazdag, hogy ha nagy küzdelmek és megpróbáltatások példája lelkesítő sugallat gyanánt hatna életfolyásunk modern hétköznapjaira, akár ki se essünk soha az ünnepi hangulatból. A világhelyzet fenyegető fellegei s az égzengés távol moraja sem aktuálisabbak ma, mint tegnap voltak, s az uj esztendő közelebb visz ugyan a biztos katasztrófa kitörése felé, de menynyivel közelebb , ki tudná megmondani. Mindezek különválasztva nem magyarázzák meg az elmék és szivek ama lüktetését, mely az egész nemzeten átrezeg, vérkeringését gyorsítja, idegeit izgatja. Együttvéve is más hatást tennének egy gyönge nemzedékre, mely a válságtól rettegő helyzetének változásában csupán azt látja, amit elveszíthet vele. Magyarországon komor aggodalmak, lehangoltság tünetei nincsenek : egy megifjodási folyamat forrong a nemzetben, mint ahogy tavasz készül a hó alatt, megtermékenyítve mindent. Átalakulási korszak ez, melyet mindannyian érzünk, kockázatait ismerjük, veszedelmeit sejtjük, de nem félünk tőlük. Tudjuk, hogy ami jönni fog, annak be kell következni, — olyan törvény erejénél fogva, milyen a fogékonyságé a természetben. Neve: magyar nemzeti állam, sisakos rézlámpák, a tölcsérformájú vizes palackok, a muzsikáló órák, a roppant zöldcserépkemence, a feketerámás arcképek, az orgonához hasonló diófaalmáriomok, a rokka, a tornyos nyoszolya — ez nekem mind oly idegen, oly titokzatos volt, hogy nem is mertem hangosan lélekzeni, mikor Luca napján oda vittek, hogy kezet csókoljak szépanyámnak és átadjak neki egy kis gyöngyvirágbokrétát. Ilyenkor megcirógatta a fejemet, aztán lassan fölkelt a trónhoz hasonlatos nagy zsöllyeszékből és nesztelenül végigment a szobán , csak az övére akasztott kulcsok csörögtek. Mindig megbámultam ekkor, hogy milyen magas, milyen erős. Aztán kinyitott egy roppant szekrényt, melynek homályából pirosló kalá és soha nem látott nagyságú szőllőfürtök . ..ültek elő, templomi edényekre emlékeztető cifraságos cintányérokon. Én nem tudom miért, de annak a süteménynek, annak a gyümölcsnek olyan különös íze volt, aminőt máskor soha nem éreztem , és elképzeltem, hogy ez a sütet, ez a termés régi, régi, kimondhatatlan régi, csak valami csoda őrizte meg ilyen frissen, ilyen épen. Uzsonna után francia tudományom bizonyságául föl kellett mondanom azt, hogy Maire corbeau sur un arbre perche, tenait en son I bec un fromage , és a szépanyám közbeszólt: „Mi még úgy ejtettük : tenoita. A magyar politika irányeszméje ma ez. Ebben látjuk életcélunkat, történetihivatásunkat, s a faji erők s tehetségek kifejlődésének, a virágnyitás és gyümölcstermésnek zálogát. Ezt megérti az egész nemzet, ezzel hódoltatjuk meg az elméket s törjük meg az ellentállást, bárhonnét jöjjön, dacolva vészszel, küzdve viharokkal. Ehhez van erőnk, ezt a feladatot megbírjuk, kitérni előle nem szabad, de nem is lehet. Őseink többet akartak, többet mertek. De nagyobb kockáztatások után kevesebbet értek el. A független magyar állam, mint politikai irányeszme, háromszáz éven át véres harcokba sodorta a nemzetet, sok szenvedést termett utánuk s a megalkuvások útjára vezetett. Ilyen volt a tegnap. A vezérlő hazafiak, kiknek tekintélyét követte s tényeit magáévá tette a nemzet, a függetlenségi törekvésekben s a katasztrófákból kimenekvés módozataiban meriték ki javaerejüket. Háromszáz éven át minden ötven esztendőnek meg voltak a maga szabadsághősei, kik a Mohácsnál elvérzett független magyar királyságot uj életre akarták föltámasztani, és azután jöttek mindig a békéltetők, kik a rajtunk győzedelmes hatalmat engedményekkel megengesztelték s a nemzetnek béketürést prédikáltak, mig a kénytelen nyugalom erőhöz juttatta ezt, hogy a függetlenségi irányeszme érdekében uj kisérlettel merítse ki. Nem akarjuk az elődök szellemét a magyar történet e hullám-mozgá si i. .................................. ■ —----- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Egy fin-de-siècle-asszony. •— A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Csakhogy az, akiről én most beszélni akarok, nem ennek, hanem a múlt századnak a végéről való volt. Halántékán a haja késő vénségében is fodrot vetett, mintha soha nem akart volna egészen eltűnni onnan az a két rokokó csiga, ahogyan gyermekkorában fésülték. És fehér is volt ez a haj, szakasztott olyan, aminő a Mária Terézia korabeli palotahölgyeké az elefántcsontra írott puhaszínű képecskéken. De ő nem mosolygott ám mindig, mint ezek a rengeteg magasra tornyozott frizurájú, csöpp rózsaszín arcú, hosszú fehér nyakú, merev vékony derekú kis dámák, akiknek a szoknyája akár csak bádogból volna. A nagymamám sose szólította őt másképp, mint „asszonyanyám“ , ő meg viszont így hívta : „lyányomasszony.“ Az én nevem nála csak „te gyerek“ volt. Szerettem őt, de féltem is tőle, mint a mesebeli szeretetreméltó öreg tündértől, aki jó, de nagyon, nagyon hatalmas. Régi háza, a nagy sötétes és mindig levendula-illatú szobák, a furcsa ósdi bútorok, a Búcsúzáskor pedig adott nekem három újdonatúj aranyat, amelyre a szűz Mária képe volt verve és ez az évszám : 1780. Abban az esztendőben született ő. * Rég meghalt már, mikor eszemmel kezdtem élni és alakját visszaidézve a gyermekkor világos ködéből, megelevenítettem elmémben, a szóbeli hagyományokhoz folyamodván, mint mikor a történetiró akar egy embert vagy kort lefesteni. Ilyen asszonyok lehettek a pátriárkák feleségei, midőn a család feje király volt és az ő hitvese királyné. Erős és gyöngéd, bölcs és együgyü, de kevély és alázatos, bőkezű és fösvény, jó és félelmes. Az ő idejében a jótékonyságnak még nem volt olyan kényelmes és hálás rendszere, mint ma; nem működtek hasznos nőegyesületek és nem nyomtatták újságba azok neveit, akik az éhezőknek ételt, a szomjúhozóknak italt, a mezíteleneknek köntöst adnak, a nyavalyásokon megkönyörülnek és a halottakat eltemetik. Az én szépanyám a tiszaparti faluban, az ősi kúria mellett építtetett két hosszú cselédházat; az egyik lett az árva gyermekeké, a másiké a betegeké. És ottan lakoztak az anyátlan kisdedek, akikre nem viselt gondot senki; a nagyaszszony pedig saját kezével fésülte ki kócos Mai számunk 24 oldal