Budapesti Hírlap, 1895. május (15. évfolyam, 118-147. szám)
1895-05-01 / 118. szám
Budapest, 1895 XV. évfolyam 118. sz Szerda, május . Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 60 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparellte - számítással díjszabás szerint Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. /ünnep és tüntetés. Budapest, ápr. 30. -Ezelőtt virító zöld gallyal díszítette a nép kapuját és háza pitvarát, lombbal ékesítette kocsiját, lovát; reggel a falu bandája végigment az utcán s víg zeneszóval üdvözölte május reggelét. Megnyíltak a katolikus templomok ajtai is, mert ez egész hónap a Szűz Máriának van szentelve s éneklő precessziókban vonultak a hívek az erdők aljában rejtőző kápolnák csodatévő képeihez. Egyébként a nagy tavaszi munka idején nem volt szünet a foglalkozásban, szép hétköznap volt csak május elseje a tavasznak örvendő embereknek. Ez volt a népnek romantikája. A kor szelleme megváltoztatta e nap jelentőségét s a nép kedves mulatságából a munkások tüntető forradalmi ünnepe vált. Osztály-ünnepe a szociáldemokrata munkásoknak egész Európában, félelme a kormányoknak, gyárigazgatóknak és kapitalistáknak. Vörös zászlóknak lobogó körülhordozása s vöröstollas férfiaknak fenyegető felvonulása. Éneklő mester nem mondja könyvből a strófát, melyet az egész keresztalja ájtatosan utána énekel; e helyett a munkások marszailjére harsog végig az utcákon : „marcheons, marcheons!“ Munkások és munkanélküliek gyülekeznek szakaszonkint, amint beosztva vannak foglalkozásuk szerint, ahogyan be vannak jegyezve a szocialista egyesületek könyveibe, katonás csatarendben vonulnak megünnepelni az első májust. Mennek nem mulatni, hanem tanácskozni, beszédeket hallgatni, óvást tenni a társadalom rendje, a kormányzók és törvényhozók ellen. Követelik az emberiség újított állapotát, más munkarendet, más vagyonfelosztást, az uralkodó osztályok eltörlését s a tömegek uralkodását. Felpanaszolják a szegénységet és nyomort, mely mindenkor osztályrésze vala e földön az emberiség többségének s alighanem úgy lesz ezentúl is. Panaszaikban van igazság és csalódás. Igazság az, hogy meg kell adni mindenkinek, ami őt jogosan megilleti és a szabadságot, mely vele született; csalódás az, hogy másminő lesz az emberiség a jövő században, mint jelenleg, vagy a múlt időkben, mert változhatnak a viszonyok, de nem változik az ember testi szükségletében, tehetségeiben és szenvedélyeiben. S változhatnak az intézmények is, de paradicsomot teremteni e földön nem fognak. Megvan az általános szavazati jog, megvan a reszpublika Franciaországban, elnöke egy volt munkás, de váljon boldog-e Franciaország és demokráciája meghozta-e az egyenlőséget, a szabadságot, a testvériséget? Adott-e kenyeret mindenkinek s megszüntette-e a tőke hatalmát s a munkások szegénységét? A beszédek, melyeket hat esztendő óta egész Európában május elsején ezer gyűlésben tízezer szónok mond és millió hallgató helyesel, a szociális kérdést meg nem oldották. De a törvényhozások sem oldották meg. A kormányok sem tudnak módot, hogyan vegyék elejét a szociáldemokráciának. Nem sikerült Bismarcknak szigorú törvényekkel és ostromállapottal, nem sikerült Taaffenak protekcióval, Perczelnek sem fog sikerülni rendőri tilalommal. Minél kisszerűbbek a kormányok rendszabályai, annál hatástalanabbak s minél erőszakosabbak, annál inkább elkeserítők. Mert mi haszna, hogy egy-egy munkásgyűlést feloszlat a hatóság képviselője, ha a rendőrség meg nem engedi a beszédek mondását s a határozatok hozatalát eltiltja? Várjon ezzel egyetlen egy munkást megtérít-e a szabadelvűséghez, a kinek meggyőződése a szocializmus? Avagy meggátolhatja-e, hogy ne beszélje a korcsmában, a műhelyben, hétköznap, vasárnap, délben, este ismerőseinek s idegeneknek ugyanazokat az elveket és tanokat, a miket szónoklatban elmondana, ha a rendőrség bele nem fojtaná a beszédet. Hány ezer A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Pelikán ur gyanúja. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — I. Három évig laktam a hajnal-utcában és nem történt rajtam semmi nevezetes dolog. Megvallom, hogy nem is azért mentem a hajnal-utcába lakni, hogy velem valami nevezetes dolog történjék. Azért mentem oda lakni, hogy hiteles kútfők nyomán megírjam a feleletet a következő akadémiai pályakezdésre: A százlábúak századik lábának monográfiája. E tárgyhoz a hajnal utcát találtam legalkalmasabbnak. Miért ? Erre nem tudok feleletet adni. Ha nem volnék természetbúvár, hanem politikus, azt a feleletet adnám rá, hogy ándung. Az akadémiai pályakérdést régen megírtam és benyújtottam, a kitűzött ötven aranyat régen megnyerte más, s én még mindig a hajnal utcában laktam. Miért? Erre nem tudok feleletet adni. Ha nem volnék természetbúvár, hanem a filozófia rendes tanára az egyetemen, azt a feleletet adnám rá, hogy indolencia. S ez esetben ezért a csekélységért négyezer forint évi fizetést kapnék, mint egyetemi tanár ! Udvaromban egy szép orgonabokor állt. Tavasszal zöld levelek és klaszin virágok jelentek meg rajta; nyáron eltűntek a virágok s csak a levelek maradtak meg ; télen nem tűnt el semmi, mert, már nem volt minek eltűnnie, a következő tavasszal újra kezdődött az egész. Amint önök látják, egy orgonabokor élete meglehetősen unalmas s mivel a természetbúvár élete is az — én rokonszenveztem a szegény bokorral. Tán ezért maradtam meg a házban? Lehet, de nem tudom bizonyosan. Egyik szenvedélyem az volt, hogy mindennap, délután háromtól négyig, a számba egy hosszúszáru pipát dugtam, a fejemet pedig kidugtam az ablakon, így pipáltam le az első emeletről s szemlélgettem a hajnal-utca közönségét. Négy órakor aztán fogtam a botomat és a hajnal-utca sarkára ballagtam, ahol felültem a villamos vasútra és a Duna-partra mentem. Miért? Kérdezik önök. Friss levegőt szívni. Ezek életemnek kimagasló vonásai, amint az irodalomtörténet mondaná. A többi vonásról nem érdemes beszélni. Azért a többi vonásra borítsuk a feledés fátyolát, mint a történelem szokta mondani. E vonásokat elég lesz ezen néhány ponttal jelezni............................. II. Egy napon éppen kifelé pipáltam a hajnal utcába, mikor hátam mögött megnyilt az ajtó s utána mindjárt — ami nem ritkaság — becsukódott. Nem néztem hátra, mert azt hittem, hogy a házigazdám családjának valamelyik tagja jött be. Egy negyedóra alatt azonban fenékig szívtam a pipát s visszatértem hajlékomba, hogy kiverjem. Nagy bámulatomra egy idegen urat látok az asztalnál ülni s egy regényt olvasni. Visszafordulásom zajára felütötte a fejét. Csúnya kis ember volt. Ha fotográfus volnék, visszautasítanám. Elrontaná az ábrázatával a masinámat. — Megengedi, hogy ezt a regényt a fejezet végéig olvassam ? — szólt érdes hangon. (Úgy látszik a hangját, mielőtt kibocsátotta, a torkában megreszelte.) — Tessék bátran — felelem. Ő újra az olvasáshoz fogott, én újra pipára gyújtottam. Egy idő múlva megszólalt. — Vége a fejezetnek. Nagyon érdekes. Megengedi, hogy a következőt is végigolvassam? — Ő kérem. Az ismeretlen megint olvasni kezdett. Tudják önök, miért engedtem meg neki? Föntebb említettem, hogy természetbúvár vagyok. Nos, hogy legyen időm e különös ember természetét búvárolni. Ez a csúnya ember szenvedélyesnek látszott. Haja tüskés és az arca sárga volt. A sárga arcbőr, lélekbúvárok szerint, nem a májbaj, hanem a rejtett szenvedés, s a gyanakodás jele. Ennyi elég a megfigyelésből. Kislömben sincs több időnk rá, mert a csúnya ember becsapta a könyvét és így szólt: — Elég volt! Ön Boór András? — Nem. — Hát kicsoda? — Pusztai Imák. — Úgy ? — hörgött az olvasni szerető idegen. Ezzel belső zsebeiből két pisztolyt és egy zsebkendőt vett elő. — Ön ért engem. — hörgött újra. — Nem én. — Ne tetesse magát! — Becsületszavamra, nem értem. — Talán még nem is mutattam be ma* gamat ? — Valóban nem. ----------------------------------------------------------------- Mai számunk 24 oldal.