Budapesti Hírlap, 1902. február (22. évfolyam, 31-58. szám)
1902-02-01 / 31. szám
z térium elhatározását. Chamberlain makacsságát s az angol alsó- és felsőház ragaszkodását a kormány hóditó politikájához ismerjük; de viszont az is kétségtelen, hogy az angolok a háborút megunták s a békét nagyon szeretnék. Lemondani azonban a búr országok bekebelezéséről egyáltalán nem akarnak. Még mindig küldik le az embert és lovat és hiszik, vagy legalább mondják, hogy a háború kis idő múlva véget ér. Ellenben Krüger és Leyds szertehirdetik, hogy a békét a burok mindenkor akarták, az európai kormányok közbenjárását mindenkor hiába kérték, Kuyper önkéntes vállalkozását hálásan veszik, de megbízást rá nem adtak. Azonban a burok csak országuk függetlenségének fönntartására készek békét kötni, e függetlenségnek mértéke iránt csak akkor nyilatkoznak, ha az angol kormány velük alkudozásokba bocsátkozik. Ha tisztességes békét nem kapnak, ha nemzetük függetlenségét Anglia meg nem adja, harcolnak tovább mindhalálig. Ha ezt a beszédet kihámozzuk, azt látjuk, hogy Anglia kész volna olyan békekötésre, mely a búr köztársaságokat az angol birodalomba bekebelezvén, azoknak megadja a helyi önkormányzatot, mint többi gyarmataiban, egy angol kormányzóval, angol helyőrséggel s általános angol honpolgársággal, hogy minden angol, aki Transzvárba jön, ott az összes polgári és politikai jogokat élvezze s ekképpen az angol faj bevándorlása és uralkodása Dél-Afrikában örök időre biztosíttassák. S ha az utolsó búr csapat a fegyvert lerakta, minden búr a hűségesküt letette, az általános amnesztiát is megadná. Ellenben a burok függetlenség alatt azt értik, hogy övék legyen az ország, annak földje, kormánya és törvényhozása, azonban készek lemondani a külső függetlenségről, azaz elfogadják Anglia protektorátusát. Ez a két fölfogás még szörnyű messze van egymástól, amihez még járul a bizalmatlanság s az iszonyatos gyűlölet mind a két nemzet lelkületében. És ha most nem lesz vége, micsoda kilátásai vannak a háborúnak? Mikor az angolok 1899 októberben a háborút elhatározták, karácsonyra Pretoriában akartak lenni, oly tréfadolognak tartották. Azóta két év és három hónap múlott el s a burok még mindig harcolnak és január harmincadikán jön a hír, hogy Wilson ezredesen újabb győzelmet arattak. Még mindig igen nagy darab föld nincs meghódítva s még tart a lázadás a Fokföldön és Katárban is. S a mi ennél is csodálatosabb, hogy a sok elesett, sebesült, elfogott és számkivetésbe hurcolt búr vitézeken kívül még mindig vannak búr táborok, ezeknek még mindig van fegyverük, töltésük, lovuk, szekerük és ennivalójuk. Éppen olyan különös, hogy az angolok annyi csalódás után még kitartanak, olyan háborúban, melyben legkisebb veszteségük a csatában elesettek és megsebesültek száma, mert sokkalta nagyobb a betegeké és rokkantaké, olyan harctéren, melyre nemcsak a hadiszert és lovat, de minden élelmet, sőt a lovaknak a szénát és szalmát is Európából hajón s tovább vasúton kell szállítaniok. Kiadásaik roppant nagyok, szétszórt csapataik pedig fáradtak és kimerültek. Minél tovább tart ez a háború, veszteségeik annál nagyobbak emberben, pénzben és közbecsülésben. A búr harcos kitartó, mert annak nem kell, csak egy darab napon szárított hús, maréknyi liszt s egy korty, víz. Ez a háború minél tovább tart, a buroknak annál kevesebb a veszteni valójuk, az angoloknak pedig mindig több. . De a békére csak úgy volna komoly kilátás, ha Angliában miniszterválság következnék be vagy pedig a nagyhatalmak közül többen csatlakoznának Hollandiához, hogy a búr népet a kiirtástól és az emberiséget e háború embertelenségeitől megszabadítsák. Ezt azonban nem teszik, mert valamennyi nagyhatalomnak kedvére való, ha Anglia elgyöngül és tehetetlen. Az országgyűlési szabadelvű párt ma este nyolcadfél órakor Podmaniczky Frigyes báró elnöklésével értekezletet tartott, melyben a napirend első pontja értelmében a megürült bizottsági tagsági helyek betöltésére nézve tartották meg a jelöléseket. Az értekezlet egyhangúlag magáévá tette a párt kijelölő bizottságának indítványát. A Horvát-Szlavónországokkal kötendő pénzügyi egyezmény előkészítésére kiküldött országos bizottságba a szabadelvű párt részéről jelöltetett: Andrássy Gyula gróf, Berzeviczy Albert, Fáik Miksa, Horánszky Nándor, Láng Lajos, Neményi Ambrus, Tisza Kálmán. (A Kossuth-párt a maga részéről a bizottságba kiküldi Barta Ödönt és Kossuth Ferencet, a néppárt pedig Zichy János grófot.) Jegyzőknek jelölték: Szőts Fást és Dedovich Györgyöt. Az értekezlet azután Kammerer Ernő referálása alapján letárgyalta a kisebb tárcáik költségvetését és egyben tudomásul vette a miniszterelnök jelentését az állandó országháza munkálatainak 1900-ban és 1901-ben való előhaladásáról. Jakabffy Imre referálása alapján letárgyalták továbbá a belügyminiszteri tárca előirányzatát s a a belügyminiszter törvényjavaslatát a vármegyék közigazgatási, árva- és gyámhatósági kiadásainak fedezésére szolgáló póthitelről. Végezetül Györgheő Gyula előadása alapján letárgyalták a kereskedelmi tárca előirányzatát. Podmaniczky Frigyes báró fölszólítván a szabadelvű párt tagjait, hogy holnap a képviselőházban tartandó választások alatt minél nagyobb számban legyenek jelen, az értekeletet bezárta. A deési választás. A Pol. Ért. írja, hogy Deésen eddig négy jelölt vette föl a küzdelmet, mind a négy szabadelvűpárti programmal. Ezek közül tegnap Inczédy Ádám báró összes párthíveivel együtt Dániel Tibor báró táborához csatlakozott. Ilosvay Lajos műegyetemi tanár pártja még neon tudott megalakulni, úgy hogy voltaképpen csak két párt áll szemben egymással. Az egyik a megyei párt, melynek jelöltje Csizér Ákos dr. ügyvéd, a másik az úgynevezett polgári párt, melynek jelöltje Dániel Tibor báró. Az utóbbi párthoz tartoznak a függetlenségiek is. Dániel Tibor báró tegnap érkezett Deésre, hol több ezer főnyi sokaság üdvözölte. A magyar és oláh községek zászlók alatt vonultak ki s este fáklyásmenetet rendeztek a jelölt tiszteletére. Csizér Károly dr.-t tegnap jelölte a szabadelvű párt értekezlete, amelyről üdvözlő telegramot küldtek Széll Kálmán miniszterelnöknek és Podmaniczky Frigyes bárónak. Az üdvözlésre Podmaniczky báró a következő távirattal válaszolt: Az országos szabadelvű párt Csizér Zolván, a honvágy betegségébe esik és belehal. Kém találja sehol sem nyugtát; hiába viszik bárhová, végre keservesen fölkiált: Vigyetek el nyugovásra, Tegyetek a föld gyomrába, Tuoninak 1) lakhelyére, Manalának 1) bús ölébe; Ott ássatok sirt majd mélyen Naptámadát felé,) nékem. Ott talán majd pihenhetek, Megnyughatom, szegény beteg, Fiol az örök álom ágyán Hazám földje lesz a párnám! A Kóborló halálban az van elmondva, hogy a halál keresgéli, kit vigyen el. Mindenkit megkímél, végre az ifjú menyecskénél állapodik meg, mert: Ha elviszem a menyecskét, Nem éri bal háza népét, Lehet mindig csikót venni, Lehet újra nőt keresni. S a férj csakugyan hamarosan talál új asszonyt, „takaros kis fehérnépet.“ Csak kis fia maradt árva, Nem lelt benne jó anyára, S teli lett a ház keservvel, Zokogással, hulló könynyel. A finn elbeszélő versek között akad humoros is elég. A lírai versek között valódi gyöngyeit találjuk a népköltészetnek. Örök rejtély marad az, hogy mint emelkedhetett egy évszázadokon át magára hagyott, nyomorral és hallatlan szenvedésekkel küzdő nép a gondolkozásnak oly magaslatára és az érzésnek oly finom előkelőségére, miként a finn. Mivé lehetett volna ily nép, ha a sors nem bánt volna vele oly mostohán! A finn lírai népversek minden nép ilynemű költeményeitől élesen különböznek. Hasztalan keresnénk köztük oly könnyed dalokat, rövides románcokat, amilyenekben minden nép költészete bővelkedik. Csak az újabb népversek között akadnak ilyenek, a Kanteletar anyaga még egészen másnemű. Ezek a lírai versek többnyire sajátos vegyülékei a dalnak, az elégiának, a románcnak s néha a tankölteménynek. A tisztán érzelmiekben, az érzések mélyrehatók; a gondolatiakban sok életbölcsesség nyilvánul. Néha egy-egy megkapó, új gondolatot fejeznek ki e versek, mint például a szegény és a gazdag leányról szóló kedves kis dal: A legények milyen balgák, Házasulók milyen bambák ! Rá se néznek szegény lányra Szegény ember kunyhójába, Kisze kusza kertsövénynél, Düledező kerítésnél. Pedig csak az tud dolgozni, Finom lenből szem-fonni, Lába alatt rokka pereg S ringatja a kis gyereket. Hej, de más a gazdag leány, Nem kap máson, csak cicomán, A lustaság majd fölveti, Csak a kályhát ölelgeti! Oly érzések is hangot találnak a Kantele húrjain, amelyek csak az életbe beleunt világfiköltők lantján otthonosak. A kibékíthetetlen világfájdalom, a legsötétebb pesszimizmus gyakran fölsír a finn népköltészetben. Elég lesz tán egy példát idéznünk: Kiszárad a fa a földbe', Nem szárad a szemem könnye, Tengerek is megapadnak, Sohasincs vége bánatomnak. Mihez fogjak, hova térjek, Ügy efogyott, árva lélek, Ezzel a sok búval-bajjal, Mérhetetlen fájdalommal! Földerül a szép kikelet, Elűzi a zordon telet, S én nyomorult elhagyottan Haldoklóm a végső kínban. Virág nyílik minden ágon, Én meg csak a sírba vágyom, A halálnak országába, Férgek fagyos hajlékába ... Gyönyörűek az árvák dalai. Ez is a finn népköltés egyik eredeti sajátsága. Oly mély bensőséget, oly szívreható bánatot sehol sem találhatunk, mint ezekben az árva énekekben. Rendes tárgyuk az, hogy az anya, vagy mind a két szülő meghal; a gyámoltalan kis árva idegenek kegyelmére marad, ide-oda lökik, itt-ott vetnek neki egy falat panaszos kenyeret, de jó szó és szeretet sehol sem jut neki. Keservesen siránkozik a kis árva: Letörölte könnyem anyám, Meghallá, ha sírtam, apám, Mikor még ott éltem velük , csókkal boríthattam kezük! Máskor a hálátlan gyermeket korholja a népköltő, aki édesanyjával durván bánik. Szegény balga gyerek, hogyha Okosabb és bölcsebb volna, Édesanyja ellenére De nem tenne, nem beszélne. Tudván anyja sok keservét, Születése kínos" percét, Bút soha se hozna rája. ') Tnoni a halál istene. s) Manala " alvilág. 8) Finnország Észtországtól északkeletre van. BUDAPEST KIEL AP. (31. sz.) 1902. február 1.