Budapesti Hírlap, 1903. szeptember (23. évfolyam, 239-268. szám)

1903-09-01 / 239. szám

l dolgozni, akarni és minden pálya, a hi­vatali­ is, nyílt és tág azok számára, a­kik akarni, vállalkozni tudnak. Nem a pálya a legfontosabb kérdés, hanem a ne­velés, főleg pedig az akarat nevelése. Ha amerikai emberek életrajzát olvassuk, el­képedünk, hogy mi mindenen megy ott keresztül az ember. Az egyik utcaseprő volt, azután hajósinas, tanító, arany­ásó, farmer­, gyáros, a másik rikkancs, betűszedő, pincér, szabó és tudja Isten mi minden. Azoknak az embereknek van akaratuk, tízszer is újra kezdik az éle­tet. Az angol is ilyen, a német most ne­velődik ilyenné. Egész Magyarország­ pe­dig olyan, mint egy kis város, mindenki bezárkózik a maga szűk körébe és remeg­­a szomszéd véleményétől. Ámulva nézzük azokat, kik boldogulnak, főnyeremény­nyel gyanúsítjuk őket és időnket azzal töltjük, hogy mi is várjuk a főnyere­ményt. . A pályaválasztás kérdése azért persze nagyon fontos és nagy körültekintést kö­vetel. Mindent el nem­ mondhatunk és a legtöbb dolog tudva van, de néhány dol­got nem lehet eléggé ismételni. Talán a legfontosabb dolog, a­mit ma a legna­gyobb erővel hirdetni kell, az ipari pá­lyák fölkarolása. Ott az elhivatalosodás veszedelme mégis a legkisebb, az akarat nevelése a legállhatatosabb és a legfoga­­natosabb is. De van egy uj körülmény is, mely­ ezeket a pályákat uj fénynyel világít­ja. Az egész világon végigmegy egy nagy mozgalom, mely hozzánk is el­jutott és legjobb tradícióinkat új életre kelti: az ipar művésziesítése. Azelőtt a művészet is ipar volt, a művésznek a neve mester volt, ki a műhelyben dol­gozott. Következett oly idő, melyben a jó hagyományok elhagyták a műhelyt, a művészek kivonultak belőle, elszakad­­tak az élettől, ők is, művészetük is, az ipari munka pedig a gyárakban folyt vagy a rideggé, sablonossá vált műbe­udvarolni, ha azt akarták, hogy vállalataik el­süljenek. Az az asszony-generáció nagyon a he­gyébe vette, a­mit a kor legnagyobb írója, Cor­neille a tragédiáról tanított, hogy a szerelem nem elég nagy, nem elég fenséges tárgy a tra­gédiára, hogy a tragédiában valamely magasz­­tosabb szenvedély legyen a szerelemnél, például a nagyravágyás, vagy a boszú. Szinte fölösleges mondanunk, hogy Corneille ezt a dogmát a spa­nyoloktól tanulta, hogy az a nőivadék, a­melyhez a nagy kisasszony tartozott, temperamentumban, ízlésben, erkölcsben, divatban a spanyol s az olasz szellem keveréke. De bár a szerelmet nem tartották a tragédia méltó tárgyának, nem vetet­ték meg azért s éppen nem voltak aszkéták A Montespan s a Pompadour korában sem ledéreb­­bek az asszonyok, mint Kie­nelieu és Mazarin kormánya alatt. És szerelmük egyáltalán nem ideális hevület, hanem az érzékek határtalan neki­­vadulása. A szépség, a báj csak a vérre, a húsra, az érzékekre hatott, s az asszonyok nem voltak vá­­­logatósak, hogy uralkodhassanak; uralkodtak úgy, a­hogy módjukban állott. A viszonyok egész nyilvánságosan szövődnek; tudták azt is, hogy ki, kit minek az árán kaparitott meg magának. Mindenki politikai cselszövéssel foglalkozik s olyan ár nincs, a­mit a hatalomért, a befolyásért meg nem adnának. Chevreuse hercegnő, a gyö­nyörű szőke teremtés szépsége, a­míg virágjában állott, politikai tőke volt; utóbb leányát adta martalékul Petz bíborosnak, csakhogy őt pártjá­ban megtarthassa. Monthazon asszony, a kissé férfias szépség, nem azért válik gyűlöltté, mert szeretőit rohamosan cserélte; de mert gőgös és kapzsi volt, bár ebben sem állott kortársai között társtalanul. A kor bálványa azonban Longueville hercegnő, egy Bourbon-Condé lány s egy orleánsi herceg felesége volt. Mint a renesszánsz egyik korszakában,­­most is a szőke asszony volt a bál­vány. Longueville hercegnő, a­ki tizenhat éves Tyekben. Ez most megszűnik. Nagy be­csülete támad megint a kéz munkájá­nak, a művésziessé vált iparnak. Ez­ a művészies ipar pedig nemcsak a felső tízezeré, a jómódúaké,­ a fényűzőké. A művészi jelleg napja fölkeresi a­ legkisebb műhelyet is, hogy megvilágítsa. Néz­zünk­­körül. Melyik hivatali pályázatnál nem jelentkezik százszámra a folya­modó? Ügyvédek, orvosok nyomorog­nak, akkora a konkurrencia, kereskedel­mi alkalmazottak tömegesen állás nél­kül vannak, diplomás mérnökök nem tudják megkeresni a kenyerüket, diplo­más tanárok és tanítók is kétségbeesve keresnek alkalmazást, de alig van eset rá, hogy tanult iparos ne találjon mun­kát, még,a mi nyomorúságos közgazda­­sági viszonyaink közt is. Ha valamit megrendelek,, nem kapom meg, a mester­­ mentegetőzik, nem kapott tanult mun­kást, a­ki jó és szép munkát csinál, azt örömmel fizetem, mert örömem telik benne és még jól is járok, mert a jó munka tartós is. A gyári munka mellett mind virulóbban fejlődik a kézi ipar, sőt a gyári ipar sem lehet el nála nélkül, a­mit sokszorosít, annak ma már művészi jellegűnek kell lennie. A szülőket kérjük, gondoljanak gyermekeik jövőjére, szaba­duljanak meg ostoba hiúságuktól, hason­lítsák össze a munkája után megélő mes­terembert a nyomorgó hivatalnokkal, ki rabszolgája íróasztalának, főnökének, eltitkolt nyomorának. Milyen, más a lelke annak az embernek, ki dolgozik és független! Ha a szülők becsvágyók, mi akadályozza őket becsvágyuk kielégíté­sében ? Az ipar tere végtelen, van ott alá- és fölérendelt állás, minden a tanultság­tól függ, az akarattól, a szorgalomtól és becsülettől, iiis itt nincsen.. ..protekció­. A­ki nekem rosszul csipárt dolgot szállít, annál nem rendelek meg többé, ha bárki ajánlotta is. Akárhányszor előfordult, hogy iparkiállításainkon egész ismeret­len mesteremberek egy csapással előre jutottak és a jólét útjára kerültek. A nem­­zet, vérkeringésébe egészséges és egész­­séget adó elemek kerülnének, ha az­ ipari pályák fölvirágzanának. Ne emle­gessék itt a külön vámterületet, az leg­inkább a gyári ipart védi. A kéz munkája­ maga védi meg magát s főleg, ha a nem­zeti művészet lehellete érintette. Szépek, gyönyörűek a nemzeti kö­vetelmények, engedmények, a magyar, zászló, a magyarrá vált katona és mi megtagadnók egész múltunkat, lelkün­ket, ha ezekért nem lelkesülnénk. De Széchényi óta a nemzet legjobbjainak az a közmeggyőződése, hogy első­sorban a nemzetnek erősnek, gazdagnak, függet­len, öntudatos férfiakból állónak kell lennie. Ez kiküzd magának mindent. A­kik a­ közjogi sérelmek fölhányásával akarják a nemzetet gyógyítani, azt a ha­tást teszik ránk, mint az az orvos, a­ki az éterinjekciókhoz folyamodik. Az élet lázának látszatát kelti egy pillanatra az elgyötört testben. Kívülről izgatja, eleve­níti, de életerőt nem ad a testnek. Annak belülről kell jönnie, az élet forrásaiból,­ az akaratból. Erős, öntudatos, jómódú polgárságunk legyen, és akkor lesz min­den. Halálos ijedtség szállja meg lel­künket, ha arra gondolunk, hogy a­mi most itt előttünk folyik, talán csak galvanizálója egy betegnek, ki komoly, munkára már nem való. Nem, az nemi lehet. Bíznunk kell a nemzet jövőjében, a nemzet józan eszében, hogy meg fogja, érteni az idők szavát és munkára, önál­­lóságra, akarásra fogja nevelni fiait.­ Akkor oly válságok, mint ez a mostani,­ lehetetlenekké válnak. 3 BUDAPESTI HÍRLAP. (239. n.) 1903. szeptember 1. korában már asszony volt, a­kit a karmelita apá­cák első báljára a Louvre-ba (1635 február 18.) csak úgy engedtek el, hogy ciliciumot kötött a báliruha alá, a legtökéletesebb megtestesülése a divatos szőke típusnak. A regényíró Scudery kis­asszony napsugárnak, mondja a haját, egy más író pedig azt jegyezte föl, hogy a hónál fehérebb volt. És ezek a szép, gyönge, kényes teremtések nemcsak a politikai cselszövésben, a szerelmi ka­landokban osztoztak a férfiakkal, de a háború s a zaklatott, hányatott életmód fáradalmaiban is. Sokat utaznak ,kocsin és lóháton fagyos téli idő­ben; hálnak a szellős sátor alatt, útszéli korcs­mákban, gyanús tisztaságú ágyban többen együtt, olykor férfiakkal vegyest. A kor bálványáról, Longueville hercegnőről jegyezte föl Petz, a­ki írónak nem alsóbbrendű, mint volt cselszövő po­litikusnak, hogy „válogatás nélkül szeretett, csu­pán azért, mert természete parancsolta, hogy vala­kit mindig szeressen“. Ilyen volt az ivadék, a­melyhez a nagy kisasszony tartozott. Híres kortársai legtöbbjénél fiatalabb volt, azok többnyire még IV. Henrik uralkodása alatt születtek, Medici Mária régens­­sége alatt serdültek föl; ő Pichelieu kormánya alatt született s nagynénje, osztrák Anna udvará­ban nőtt föl. Nem volt korában gazdagabb leány nála a kontinensen s ha Corneille nem is oltja annak az ivadéknak a vérébe a nagyravágyást, vagyona és­ születése nagyravágyóvá tehették. Évi jövedelmét, a­melyet az anyjáról rámaradt, tartományoknak beillő uradalmai hajtottak, háromszázezer frankra becsülik, a­mi ma na­gyobb érték három milliónál. Kis leány korában nem a szerelemről ábrándozik, hanem a trónról. „A nagyságra, a magas polcra születtem“, írja emlékirataiban. Tizenegy éves volt, a­mikor XIV. Lajos született s a nagynénje, a­mikor a nagy király még csak csecsemő volt, azzal biz­tatta, hogy az lesz a férje. Nem látott benne semmi lehetetlenséget, de azért inkább szeretett volna korábban jutni főkötő alá s ezért állandóan figyelemmel kiséri, hogy a koronás fejek közül kik a legényemberek, s kik jutnak özvegységre.. Apja ugyan, a szoknya­hős, cselszövőnek is gyönge és megbízhatatlan orleánsi herceg, már­ gyermekkorában eljegyezte a szintén királyi­ vérből­ származó Soissons gróffal, de mátkáját, a­­ki jeles katona volt, egy csatában lelőtték, mi­előtt megért volna a főkötő alá. Talán ez a há­zasság nem felelt volna meg nagyravágyásának,­ mert nem ültette volna trónra, de még sent revoltált ellene. Soissons gróf lelke volt annak a­ pártnak, a­mely Richelieut meg akarta buktatni. Mátkája halála után bontotta meg csak iga­zán kalandos fantáziája a szárnyait. Ekkor nagynénje, osztrák Anna egyik öcscséneke szánta magát feleségül, a­ki Toledo érseke volt, de egyúttal spanyol királyi herceg. Meghalt ez is, még abban az esztendőben (1641), a­mikor Sois­sons grófot egy pisztolylövés megölte. Csak ti­zennégy éves volt ekkor, várhatott még. Három évvel utóbb reménye nyított a spanyol trónra, mert IV. Fülöpnek meghalt a felesége, de a spanyol király egy osztrák hercegnőt ültetett a trónra maga mellé. Később a lefejezett angol ki­rály felesége, a nagy kisasszony egy másik nagy­nénje, menekült Franciaországba serdülő fiával, a­ki utóbb II. Károly néven ült Anglia trónján, s elszánta volna magát arra is, hogy a száműzött­ királyfihoz menjen feleségül s hogy vagyonát a­ trón visszaszerzéséért kockáztassák. Közbe foly­ton gondolt arra, hogy unokaöcscse, a­ki már serdülő kamasz volt, a­kivel sok időt töltött el bizalmasan, feleségül fogja venni. Sem az angol, sem a francia király nem gondolt arra, hogy őt vegye feleségül. Utolsó reménye az volt," hogy III. Ferdinánd német császár fogja oltár­hoz vezetni, ha beteges felesége meghal, úgy hitte, hogy a királyi trónokért, a­melyektől el- • • - / • A miniszterelnök útja. Héderváry, páres)­ gróf miniszterelnök, a­ki­ résztvett ma Bécsben az an­gol király fogadásán, mint­ egy távirat jelenti, ma este Bécsből Hédervárra utazott, a­honnan szeptem­ber másodikén Budapestre érkezik.

Next