Budapesti Hírlap, 1903. szeptember (23. évfolyam, 239-268. szám)
1903-09-01 / 239. szám
l dolgozni, akarni és minden pálya, a hivatali is, nyílt és tág azok számára, akik akarni, vállalkozni tudnak. Nem a pálya a legfontosabb kérdés, hanem a nevelés, főleg pedig az akarat nevelése. Ha amerikai emberek életrajzát olvassuk, elképedünk, hogy mi mindenen megy ott keresztül az ember. Az egyik utcaseprő volt, azután hajósinas, tanító, aranyásó, farmer, gyáros, a másik rikkancs, betűszedő, pincér, szabó és tudja Isten mi minden. Azoknak az embereknek van akaratuk, tízszer is újra kezdik az életet. Az angol is ilyen, a német most nevelődik ilyenné. Egész Magyarország pedig olyan, mint egy kis város, mindenki bezárkózik a maga szűk körébe és remega szomszéd véleményétől. Ámulva nézzük azokat, kik boldogulnak, főnyereménynyel gyanúsítjuk őket és időnket azzal töltjük, hogy mi is várjuk a főnyereményt. . A pályaválasztás kérdése azért persze nagyon fontos és nagy körültekintést követel. Mindent el nem mondhatunk és a legtöbb dolog tudva van, de néhány dolgot nem lehet eléggé ismételni. Talán a legfontosabb dolog, amit ma a legnagyobb erővel hirdetni kell, az ipari pályák fölkarolása. Ott az elhivatalosodás veszedelme mégis a legkisebb, az akarat nevelése a legállhatatosabb és a legfoganatosabb is. De van egy uj körülmény is, mely ezeket a pályákat uj fénynyel világítja. Az egész világon végigmegy egy nagy mozgalom, mely hozzánk is eljutott és legjobb tradícióinkat új életre kelti: az ipar művésziesítése. Azelőtt a művészet is ipar volt, a művésznek a neve mester volt, ki a műhelyben dolgozott. Következett oly idő, melyben a jó hagyományok elhagyták a műhelyt, a művészek kivonultak belőle, elszakadtak az élettől, ők is, művészetük is, az ipari munka pedig a gyárakban folyt vagy a rideggé, sablonossá vált műbeudvarolni, ha azt akarták, hogy vállalataik elsüljenek. Az az asszony-generáció nagyon a hegyébe vette, amit a kor legnagyobb írója, Corneille a tragédiáról tanított, hogy a szerelem nem elég nagy, nem elég fenséges tárgy a tragédiára, hogy a tragédiában valamely magasztosabb szenvedély legyen a szerelemnél, például a nagyravágyás, vagy a boszú. Szinte fölösleges mondanunk, hogy Corneille ezt a dogmát a spanyoloktól tanulta, hogy az a nőivadék, amelyhez a nagy kisasszony tartozott, temperamentumban, ízlésben, erkölcsben, divatban a spanyol s az olasz szellem keveréke. De bár a szerelmet nem tartották a tragédia méltó tárgyának, nem vetették meg azért s éppen nem voltak aszkéták A Montespan s a Pompadour korában sem ledérebbek az asszonyok, mint Kienelieu és Mazarin kormánya alatt. És szerelmük egyáltalán nem ideális hevület, hanem az érzékek határtalan nekivadulása. A szépség, a báj csak a vérre, a húsra, az érzékekre hatott, s az asszonyok nem voltak válogatósak, hogy uralkodhassanak; uralkodtak úgy, ahogy módjukban állott. A viszonyok egész nyilvánságosan szövődnek; tudták azt is, hogy ki, kit minek az árán kaparitott meg magának. Mindenki politikai cselszövéssel foglalkozik s olyan ár nincs, amit a hatalomért, a befolyásért meg nem adnának. Chevreuse hercegnő, a gyönyörű szőke teremtés szépsége, amíg virágjában állott, politikai tőke volt; utóbb leányát adta martalékul Petz bíborosnak, csakhogy őt pártjában megtarthassa. Monthazon asszony, a kissé férfias szépség, nem azért válik gyűlöltté, mert szeretőit rohamosan cserélte; de mert gőgös és kapzsi volt, bár ebben sem állott kortársai között társtalanul. A kor bálványa azonban Longueville hercegnő, egy Bourbon-Condé lány s egy orleánsi herceg felesége volt. Mint a renesszánsz egyik korszakában,most is a szőke asszony volt a bálvány. Longueville hercegnő, aki tizenhat éves Tyekben. Ez most megszűnik. Nagy becsülete támad megint a kéz munkájának, a művésziessé vált iparnak. Ez a művészies ipar pedig nemcsak a felső tízezeré, a jómódúaké, a fényűzőké. A művészi jelleg napja fölkeresi a legkisebb műhelyet is, hogy megvilágítsa. Nézzünkkörül. Melyik hivatali pályázatnál nem jelentkezik százszámra a folyamodó? Ügyvédek, orvosok nyomorognak, akkora a konkurrencia, kereskedelmi alkalmazottak tömegesen állás nélkül vannak, diplomás mérnökök nem tudják megkeresni a kenyerüket, diplomás tanárok és tanítók is kétségbeesve keresnek alkalmazást, de alig van eset rá, hogy tanult iparos ne találjon munkát, még,a mi nyomorúságos közgazdasági viszonyaink közt is. Ha valamit megrendelek,, nem kapom meg, a mester mentegetőzik, nem kapott tanult munkást, aki jó és szép munkát csinál, azt örömmel fizetem, mert örömem telik benne és még jól is járok, mert a jó munka tartós is. A gyári munka mellett mind virulóbban fejlődik a kézi ipar, sőt a gyári ipar sem lehet el nála nélkül, amit sokszorosít, annak ma már művészi jellegűnek kell lennie. A szülőket kérjük, gondoljanak gyermekeik jövőjére, szabaduljanak meg ostoba hiúságuktól, hasonlítsák össze a munkája után megélő mesterembert a nyomorgó hivatalnokkal, ki rabszolgája íróasztalának, főnökének, eltitkolt nyomorának. Milyen, más a lelke annak az embernek, ki dolgozik és független! Ha a szülők becsvágyók, mi akadályozza őket becsvágyuk kielégítésében ? Az ipar tere végtelen, van ott alá- és fölérendelt állás, minden a tanultságtól függ, az akarattól, a szorgalomtól és becsülettől, iiis itt nincsen.. ..protekció. Aki nekem rosszul csipárt dolgot szállít, annál nem rendelek meg többé, ha bárki ajánlotta is. Akárhányszor előfordult, hogy iparkiállításainkon egész ismeretlen mesteremberek egy csapással előre jutottak és a jólét útjára kerültek. A nemzet, vérkeringésébe egészséges és egészséget adó elemek kerülnének, ha az ipari pályák fölvirágzanának. Ne emlegessék itt a külön vámterületet, az leginkább a gyári ipart védi. A kéz munkája maga védi meg magát s főleg, ha a nemzeti művészet lehellete érintette. Szépek, gyönyörűek a nemzeti követelmények, engedmények, a magyar, zászló, a magyarrá vált katona és mi megtagadnók egész múltunkat, lelkünket, ha ezekért nem lelkesülnénk. De Széchényi óta a nemzet legjobbjainak az a közmeggyőződése, hogy elsősorban a nemzetnek erősnek, gazdagnak, független, öntudatos férfiakból állónak kell lennie. Ez kiküzd magának mindent. Akik a közjogi sérelmek fölhányásával akarják a nemzetet gyógyítani, azt a hatást teszik ránk, mint az az orvos, aki az éterinjekciókhoz folyamodik. Az élet lázának látszatát kelti egy pillanatra az elgyötört testben. Kívülről izgatja, eleveníti, de életerőt nem ad a testnek. Annak belülről kell jönnie, az élet forrásaiból, az akaratból. Erős, öntudatos, jómódú polgárságunk legyen, és akkor lesz minden. Halálos ijedtség szállja meg lelkünket, ha arra gondolunk, hogy ami most itt előttünk folyik, talán csak galvanizálója egy betegnek, ki komoly, munkára már nem való. Nem, az nemi lehet. Bíznunk kell a nemzet jövőjében, a nemzet józan eszében, hogy meg fogja, érteni az idők szavát és munkára, önállóságra, akarásra fogja nevelni fiait. Akkor oly válságok, mint ez a mostani, lehetetlenekké válnak. 3 BUDAPESTI HÍRLAP. (239. n.) 1903. szeptember 1. korában már asszony volt, akit a karmelita apácák első báljára a Louvre-ba (1635 február 18.) csak úgy engedtek el, hogy ciliciumot kötött a báliruha alá, a legtökéletesebb megtestesülése a divatos szőke típusnak. A regényíró Scudery kisasszony napsugárnak, mondja a haját, egy más író pedig azt jegyezte föl, hogy a hónál fehérebb volt. És ezek a szép, gyönge, kényes teremtések nemcsak a politikai cselszövésben, a szerelmi kalandokban osztoztak a férfiakkal, de a háború s a zaklatott, hányatott életmód fáradalmaiban is. Sokat utaznak ,kocsin és lóháton fagyos téli időben; hálnak a szellős sátor alatt, útszéli korcsmákban, gyanús tisztaságú ágyban többen együtt, olykor férfiakkal vegyest. A kor bálványáról, Longueville hercegnőről jegyezte föl Petz, aki írónak nem alsóbbrendű, mint volt cselszövő politikusnak, hogy „válogatás nélkül szeretett, csupán azért, mert természete parancsolta, hogy valakit mindig szeressen“. Ilyen volt az ivadék, amelyhez a nagy kisasszony tartozott. Híres kortársai legtöbbjénél fiatalabb volt, azok többnyire még IV. Henrik uralkodása alatt születtek, Medici Mária régenssége alatt serdültek föl; ő Pichelieu kormánya alatt született s nagynénje, osztrák Anna udvarában nőtt föl. Nem volt korában gazdagabb leány nála a kontinensen s ha Corneille nem is oltja annak az ivadéknak a vérébe a nagyravágyást, vagyona és születése nagyravágyóvá tehették. Évi jövedelmét, amelyet az anyjáról rámaradt, tartományoknak beillő uradalmai hajtottak, háromszázezer frankra becsülik, ami ma nagyobb érték három milliónál. Kis leány korában nem a szerelemről ábrándozik, hanem a trónról. „A nagyságra, a magas polcra születtem“, írja emlékirataiban. Tizenegy éves volt, amikor XIV. Lajos született s a nagynénje, amikor a nagy király még csak csecsemő volt, azzal biztatta, hogy az lesz a férje. Nem látott benne semmi lehetetlenséget, de azért inkább szeretett volna korábban jutni főkötő alá s ezért állandóan figyelemmel kiséri, hogy a koronás fejek közül kik a legényemberek, s kik jutnak özvegységre.. Apja ugyan, a szoknyahős, cselszövőnek is gyönge és megbízhatatlan orleánsi herceg, már gyermekkorában eljegyezte a szintén királyi vérből származó Soissons gróffal, de mátkáját, aki jeles katona volt, egy csatában lelőtték, mielőtt megért volna a főkötő alá. Talán ez a házasság nem felelt volna meg nagyravágyásának, mert nem ültette volna trónra, de még sent revoltált ellene. Soissons gróf lelke volt annak a pártnak, amely Richelieut meg akarta buktatni. Mátkája halála után bontotta meg csak igazán kalandos fantáziája a szárnyait. Ekkor nagynénje, osztrák Anna egyik öcscséneke szánta magát feleségül, aki Toledo érseke volt, de egyúttal spanyol királyi herceg. Meghalt ez is, még abban az esztendőben (1641), amikor Soissons grófot egy pisztolylövés megölte. Csak tizennégy éves volt ekkor, várhatott még. Három évvel utóbb reménye nyított a spanyol trónra, mert IV. Fülöpnek meghalt a felesége, de a spanyol király egy osztrák hercegnőt ültetett a trónra maga mellé. Később a lefejezett angol király felesége, a nagy kisasszony egy másik nagynénje, menekült Franciaországba serdülő fiával, aki utóbb II. Károly néven ült Anglia trónján, s elszánta volna magát arra is, hogy a száműzött királyfihoz menjen feleségül s hogy vagyonát a trón visszaszerzéséért kockáztassák. Közbe folyton gondolt arra, hogy unokaöcscse, aki már serdülő kamasz volt, akivel sok időt töltött el bizalmasan, feleségül fogja venni. Sem az angol, sem a francia király nem gondolt arra, hogy őt vegye feleségül. Utolsó reménye az volt," hogy III. Ferdinánd német császár fogja oltárhoz vezetni, ha beteges felesége meghal, úgy hitte, hogy a királyi trónokért, amelyektől el- • • - / • A miniszterelnök útja. Héderváry, páres) gróf miniszterelnök, aki résztvett ma Bécsben az angol király fogadásán, mint egy távirat jelenti, ma este Bécsből Hédervárra utazott, ahonnan szeptember másodikén Budapestre érkezik.