Budapesti Hírlap, 1904. október(24. évfolyam, 271-301. szám)
1904-10-01 / 271. szám
Budapest, 1904, XXIV. évfolyam 271. szám Szombat, október 1 Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapig 2 kor. 40 ül. Egyes szám ára helyben 8 iil., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és lap tulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvérd: Ugyané Jár József-korat 5. n. t. oldalon, Apró hirdetések ára: Egy szó 5 St., vastagabb betűvel 10 fll. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A magyar biztosítási ügy. Irta Róth Pál. Budapest, szept. 30. Európa nyugati államaiban, nevezetesen Angliában és Franciaországban, az életbiztosítási kérdésekkel már a tizenharmadik század óta, a tűzbiztosítással pedig a tizenhetedik század óta foglalkoztak szakszerűen. Nálunk a tűzbiztosítás halvány nyomaira a tizennyolcadik században már akadunk, de mint komoly és nagyobb szabású üzleti tényező a biztosítás csak a trieszti két biztosítótársaságnak a múlt század negyedik tizedében nálunk is megkezdett működése óta szerepel. Ez időtől fogva megkezdődött a magyar biztosító-társaságok alapítása, mely azonban a magyar közgazdasági élet mezején valóságos temetőt népesített be, mígnem 1857-ben megalakult az első magyar biztosító-társaság. Ez az intézet egészséges alapra helyezve, szakszerűen vezetve, mai napig is megtartotta vezérszerepét. Ha annak a több, mint harminc magyar biztosítótársaságnak, melyek rövidebb-hosszabb fönnállás után csúfosan tönkrementek, vagy legjobb esetben más társaságba beolvadtak, történetét tanulmányozzuk, akkor látni fogjuk, hogy ezek a társaságok kivétel nélkül lelketlen és tudatlan emberek inszolid alapítása és szakszerűtlen és lelkiismeretlen vezetése folytán mentek tönkre, holott a magyar közönségben mindig megvolt a hajlandóság támogatásukra és boldogulásuk előmozdítására. Az állam pedig, mind a mellett, hogy tetemes közpénzek kezeléséről volt szó és mind a mellett, hogy eme biztosítótársaságok romjait tönkre tett exisztenciák, támaszték nélkül maradt özvegyek és árvák jajveszéklései töltötték be, tétlenül nézte ezeket az áldatlan állapotokat. A biztosítás történetében sarkpont nálunk az 1875-iki kereskedelmi törvény, mely úgy a biztosítás közrendészeti oldalát, mint a szerződéses jogot szabályozás alá vette. Lényeges javítást azonban a biztosítási viszonyokon ennek a törvénynek a biztosító-vállalatok szabályozásáról szóló hevenyészett része sem eszközölt, mert a törvény felállított ugyan bizonyos elveket, melyek egy biztosítótársaság szolidságára nézve garanciát alkotnának, ha ez elveket megtartanák, de nem gondoskodott sem olyan intéményekről, sem olyan módozatokról, melyeik segítségével annak megállapítása lehetséges volna, hogy az előírt üzleti elveket a biztosítótársaságok valósággal megtartják-e? A bíróságok pedig, amelyekre a törvény az ellenőrzést bízta, üzlettechnikai ismeretek hiányában arra szorítkoztak és szorítkoznak, hogy a társaságokat az olyan hiányok és hézagok pótlására utasítják, amelyek a jogi szakismeretek és bírói gyakorlat segítségével felismerhetők, egyebekben azonban beérték azzal, hogy a társaságok bejelentéseit, tudomásul vegyék és az irattárba, vagy okmánytárba helyezzék. A bíróságok ez eljárása nagyon természetszerű, mert hiszen tagjaiktól, mint jogászilag kvalifikált emberektől biztosítási és kereskedelmi szakismereteket megkívánni nem lehet. Az azonban mégis kihívja a kritikát, hogy az igazságügyi szervezetek a kezükbe adott hatalmi eszközöket kellőleg ki nem használták és az állami ellenőrzésnek olyan alapjait le nem rakták, amelyek továbbfejlesztését elkerülhetetlen kényszerűséggé tették volna. *4 Hogy állításainkat példákkal illusztráljuk, hivatkozunk a kereskedelmi törvény 454. szakaszának 2. bekezelésére, mely szerint a biztosítási vállalatnak a közzétett elvekről addig, míg a szándékolt eltérést a törvényszéknél be nem jelentették és közzé nem tették, eltérni nem szabad. Kérdjük, ki ellenőrizte eddig és ki ellenőrzi most, váljon valamely biztosítótársaság nem tért-e el a törvényszéknek bejelentett elvektől " Márpedig a rendelkezés megtartásának ellenőrzése nélkül a törvény rendelkezése holt betű marad. Hasonló szempont alá esik a kereskedelmi törvény 456. szakaszai is, mert senki sem győződött meg huszonkilenc év óta arról, várjon azéletbiztosítási díjtartalékokat a törvényben előírt módon helyezték-e el? Ismételve hangoztatjuk és készséggel elismerjük, hogy a bíróságok törvénynél fogva nem kötelesek olyan kvalifikációval bírni, amelyek őket ilyen ellenőrzési teendők végzésére képesítenék, de ebből nem az következik, hogy a törvénynek egyébként helyes, de hiányosan törvénybe foglalt intencióit holt betűkké devalváljuk, hanem, hogy azokról a módokról gondoskodjunk, amelyeknek segítségével a törvény intencióinak meg lehet felelni. Hiszen akár a polgári, akár a büntetőbíróságok igen, gyakran jöhetnek abba a helyzetbe, hogy üzleti könyvek vezetésének megvizsgálása, vagy kereskedelmi szakkérdések elbírálhatása végett szakértőket kell igénybe venniük, azért még soha egy ilyen kérdés elbírálatlanul nem maradt annál az oknál fogva, mert a bíróság az illető szakkérdésekben kellő tájékozást nem nyert. Itt vantovábbá a kereskedelmi törvény 218. szakasza, mely nyolc pontban, sorolja föl a részvénytársaságok és szövetkezettek igazgatóságának ama cselekvényeit és mulasztásait, amelyek a törvényszék által három, hónapig terjedhető fogsággal büntetendők. Ez esetek elbírálásához az üzleti mérlegek és egész üzleti szervezetek megítélésében való jártasság szükséges. Ez esetek tehát büntetlenül maradjanak (a minthogy a legtöbbjét örök homály fedi), csak azért, mert a bíróságok a kellő üzleti szakismeretekkel nem bírnak ? Utalunk ennél a kérdésnél még a kereskedelmi eljárást szabályozó 3269/1881. számú igazságügyminiszteri rendelet 50. szakaszára, mely következőképen hangzik: „Ha a bíróságok, királyi ügyészek, vagy a kereskedelmi törvény 22. szakaszában említett hatóságok a kereskedelmi törvény 218., 219. és 221. szakaszainak súlya alá eső cselekményről, vagy mulasztásról hivatalos tudomást nyernek: kötelesek azt további eljárás végett az illetékes törvényszéknek bejelenteni stb." Kérdjük, várjon huszonkilenc év alatt fordult-e elő csak egy eset is, amelyben a királyi ügyészségek, vagy a bíróságok eme rendelet alapján valamely biztosítótársaság ellen hatásosan eljártak volna. Pedig a legnagyobb jóakarattal sem lehet komolyan állítani, hogy ezalatt a huszonkilenc év alatt egyik-másik biztosítótársaság üzletvezetésében olyan helytelenségek elő nem fordultak volna, amelyek már a hivatalosan beterjesztett üzleti jelentésekből még a laikus által is megállapíthatók nem lettek volna. Véleményünk szerint tehát a kereskedelmitörvénynek a biztosítási vállalatokra vonatkozó közrendészeti intézkedései elég alapot nyújtottak a biztosítási vállalatok hatásos ellenőrzésére, minthogy azonban ez alapokra egy természetszerű ellenőrzési rendszert a jogifejlődés egyedül egészséges processzusa■ szerint fel nem építtettek és a törvény által körvonalazott kereteket bértartalommal ki nem töltötték: elkövetkezett a kóros állapotoknak kormánykörökben is való felismerése, ami a biztosítási magánvállalatok ellenőrzéséről szóló törvénytervezethez vezetett. Ez a törvénytervezet sem eredeti, sem átdolgozott formájában a mi hazai viszonyainknak megneni ,felel. Ez a törvénytervezet ugyan a svájci s német biztosítási törvények és az osztrák biztosítási regulatívum kopiatmájának semmikép sem mondható, mert megalkotói sok fáradsággal igyekeztek ezeket a külföldi mintákat a mi hazai viszonyainkhoz képest átidomítani, vagy jobban mondva, a mi hazai viszonyainkat e külföldi minták keretébe beilleszteni, de minden látható jóakarat kárba veszett munka, mert a tervezet irányító alapeszméi mégis, csak ebből a forrásból vannak merítve és ha a kivitelben a látszat meg is van adva, az mégis csak mesterkélt kompiláció marad, melynek lényege a forrásmunkákéval azonos. Mert valamint tagadhatatlan igazság, hogy sem a svájci, sem a német, sem az osztrák általános közgazdasági viszonyokmértékét— úgy, ami a fejlődési alapokat, mint ami a belső erőt és a kifejtettségi viszonyokat illeti — a mi közgazdasági viszonyaink meg nem ütik, épp úgy nem tagadható, hogy a mi biztosítási viszonyaink más kórképet tüntetnek föl, mint a nevezett államok biztosítási viszonyai. Ez államokban ugyanis a vezérszerepet úgy számra, mint tőkeerőre és működési körre nézve a belföldi biztosítótársaságok viszik, mihez képest ez államok biztosítási törvényeinek a célja a volt, hogy a belföldi társaságok megerősítése érdekében a külföldieknek az ezen államok területén való működését megnehezítse, annak bizonysága gyanánt e törvények életbelépte folytán egyetlen egy belföldi biztosító társaság sem volt kénytelen működését megszüntetni, ellenben több nagy külföldi társaság, nevezetesen az amerikai társaságok, igenis, kénytelenek voltak üzletüket ez államok területén vagy teljesen megszüntetni, vagy lényegesen redukálni- Hogy állanak ellenben a viszonyok mimikáik !akink tizenhárom magyar, huszonhárom osztrák és tizennyolc külföldi biztosítótársaság működik, tehát számra nézve a hazai társaságok elenyészők. De eme hazai társaságoknak is csak nagyon kisebbik része lényegében magyar társaság, míg a nagyobbik része idegen befolyások alatt áll, sőt egyesek csak külföldi társaságok extrozituráinak nevezhetők. Ez a numerikus arány. Tőkeerőre nézve a magyar biztosító-társaságok 160,000.000 koronát és csak az osztrák biztosító-társaságok 650,000.000 koronát képviselnek; azért említem csak az osztrák biztosító-tár- Mai számunk 28 oldal.