Budapesti Hírlap, 1905. április (25. évfolyam, 91-119. szám)
1905-04-01 / 91. szám
Budapest 1905. XXV. évfolyam 91. szám. Szombat április 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fi. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előéjetű- és hirdetág-felvétel: tejac* hit téttes-körűi 5. ti. s. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 HU Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. Az egyenes út. Budapest, márc. 31. A mai napon oly hírek és kombinációk kerültek forgalomba, amelyek alkalmasak a bizonytalanság mai helyzetében az elmékbe: a legnagyobb zavart bevinni. A sok diplomatikus szakács és kukta, amely az egyenes útról letérve, kerülő utakon óhajtja vagy megoldani, vagy elaltatni, vagy egy időre legalább elodázni a válságot, a módozatok keresésében ma olyan pontra jutott, ahol azt hiszi, talált valamit, aminek egyik, vagy másik irányban hasznát lehet venni. A mi benyomásunk pedig kell rá valamit adnunk, mivelhogy a válság minden fordulata és fázisa a mi eleven lelkiismeretünkön ment keresztül s leggondosabb ítéletünk tárgya volt— a mi benyomásunk szerint a kerülő utakon nem tanácsos, tán nem is lehet az üdvöt keresni. Nem mondjuk, hogy egy, a nemzet vágyát és várakozását ki nem elégítő elintézés (mert ezt már megoldásnak éppen nem mondhatjuk) a kiábrándulás martalékává tenné az egész nemzetet, de bizonyos, hogy irtózható rombolást tenne erkölcsében; egy részt az elkeseredésbe kergetne,, egy részt megingatna meggyőződésében és mindenesetre a nemzeti kívánságok malmára hajtaná a vizeinket. Amiben eddig a hazafiak, akik a nemzet bizalmát a választáson elnyerték, egyetértettek, attól józanul egy hajszálnyit eltántorodniok nem szabad. A politikában is, kivált nagy pillanatokban, legjobb az egyenes út. Apró emberek, korlátolt lelkek dolga a cselszövés és elvetett fegyvere komoly és nagy dolgok intézésének. A nemzet sorsát nem expediensekkel kell igazgatni. Negyven éve már, hogy oly szabadon, függetlenül és világosan döntött a választáson a nemzet akarata, mint ezúttal. Ezt elsikkasztani elnémítani, odakölcsönözni, országútjára elterelni kétes kanyargása vicinálisokre nem szabad, nem lehet. A vezérpolitikusoknak meg kell maradniok e választások magaslatán, hogy a nemzethez és sorsa intézéséhez méltók legyenek. Örömmel emeljük ki, hogy Andrássy Gyula, gróf, a kit szintén mellékösvényei keresésének a gyanújába kívántak keverni, még pedig, a mi megbotránkoztató , félhivatalos kőnyomatu újság után, ezt a gyanút elhárítja magától. Máról holnapra élő koldusok mestersége volna, ez, nem a jövőbe látó és tekintő férfiaké. Az elodázás terve pedig az, amiér Putreich hadügyminiszter urat Budapestre citálták. Mert a nemzet katona követelését egyfelől és a hadügyi vezetőség katonai követelését másfélül ne elképzelni az ő sajátságos, kissé bánatos mosolytól világos öreg arca nélkül. Csak természetes hogy ő, minden huszonnégy éves fiatal költi meghitt barátja, szintén ott volt ezen a két fogón is. Mint említettem, az est nagyon vidán volt, tele azzal a különös, könnyű mámorral, amit a friss boldogság áraszt ki magából, de mikor, jó későcskén távoztunk, a kávéházban, ahová természetesen be kellett térni, Kun Tamás nem állhatta meg egy megjegyzés nélkül. — Gyönyörű dolog a boldogság — mondta — de azt hiszem, ez a mi cimboránk mégis nagy könnyelműséget követett el. Sőt van a dolgában egy kis lelkiismeretlenség is. A professzor szelíd arca egyszerre lángba borult. — Mit akar ezzel mondani ? — kérdező olyan indulatos hangon, hogy szinte meghökkentünk, mert a mi öreg barátunk nem szokot így föllobbanni. Kun Tamás pedig, az aggodalmas, belepirult a váratlan hatásba és sietett ki magyarázkodni. — Én csak úgy értettem — mondotta — hogy még várhatott volna egy kicsit, amíg jobb sora lesz. Ráért, volna egy pár esztendeig. Eméztettem a könnyelműséget. Az öreg hallgatott egy kicsit, a pirosság eltűnt az arcáról és az ajka köré megint odaül; az a sajátos, szelíden hús mosoly...— Maga nagyon okos említő, kedves Tamás — szólalt meg azután — de nincsen igazsága. Lehet, éppen azért nincs igazsága, mert kívánják* halasztani két-három évre párhuzamosan: ebből áll az arkánum. ■ A dolognak mind a két részére van egy-egy megjegyzésünk. Ha a magyar vezérleti nyelv lehetetlen ma, akkor lehetetlen két év múlva is. Ha két év múlva lehetséges, akkor nem lehetetlen ma sem. Akik tehát követeljük és komolyan veszszük követelésünket, a legvégzetesebb oktalanságot követnék el, két évi egérutat adva azoknak, akik ma nem képesek ellenünk törvényesen megvédelmezni tagadó álláspontjukat. A hadügyi kormány követelését is ebbe a formulába öltöztetjük: ez a követelés vagy szükséges a hadsereg harcképessége szempontjából, vagy nem szükséges. Ha nem szükséges, akkor mit mondjunk ahhoz, hogy egy lelketlen hadvezetőség, nem tekintve a nemzet anyagi súlyos megterhelését, nemcsak megszavaztatta, de részben már el is költötte ezt a költséget. Ha ellenben szükséges ez a katonai költekezés , akkor nem vakmerő és semmivel sem igazolható könnyelműség-e a hadvezetőségtől, formai reformok megakadályozása, végett védtelen és harcképtelen hagyni hadseregünket, vele a nemzetet — további két-három évig. Egy hadvezetőség íme, amely nem az ágyúban, fegyverben és katonában bízik, hanem a német vezényszóban és az isteni gondviselésben, amely talán lesz szíves gondoskodni arról, hogy néhány esztendeig még ne legyen ő felségének a ilyen okos ember. Egy bizonyos korban az embereknek nem lenne szabad ilyen nagyon okosaknak lenniük ... De hát ez nem is a fiatalemberek hibája. Az embereket, higgyék el nekem, nagyon furcsán nevelik. Nevelik őket kötelességtudásra, tisztességre, önfeláldozásra, óvatosságra. De nem nevelik őket boldogságra. Pedig ha ez lenne a mottó, igyekezzetek boldogok lenni és tiszteljétek a boldogságot úgy, ahogyan vágytok rája, azt hiszem, ebben benne lenne már minden jó és az emberek könnyebb szerrel jutnának hozzá. De erre nem tanítanak bennünket. Nem tudjuk úgy becsülni a boldogságot, ahogyan kellene. Nem ismerjük se az értékét, se a jelentőségét. Nem tudjuk, mi kell hozzá, mit kell, vagy lehet, szóval mit érdemes kockáztatni érte. Mikor van jogunk hozzá. Rettenetesen tájékozatlanok vagyunk felőle. Ezért van, hogy az egyik ember áldozati báránynak nézi és leöli egy pogány ünnepen egy jóhiszeműségből faragott bálvány tiszteletére, a másik meg amaz erotikus istenségnek tartja, akinek a látására menten halva roskad össze minden ember, akinek csak egy szeplő is esett a lelkére és ezért szorongó szívvel fordulvissza a temploma küszöbétől. — Ez talán túlzás ? — vetette közbe valaki. — Ördögöt túlzás! — felelte kissé fölindultan a professzor. — Elmondok én mindjárt egy históriát, amelynek a szereplőit nagyon jól ismertem és meglátjátok, hogy nem túlzás. Hogy már húsz esztendeje történt, az nem határoz, húsz esztendő óta a boldogság kérdése nem fejlődött annyit, mint a kormányozható léghajóé. Komoly emberek. írta Szállási Zsigmond. Egy igen-igen fiatal kollégám, akinek a fizetését a múlt hónapban emelték fel hetven forintról nyolcvan forintra, aminek az eredménye az volt, hogy az előleg levonása után még ki is kapott tíz forintot, azzal ünnepelte meg ezt a nevezetes eseményt, hogy haladéktalanul eljegyezte az ideálját, a szállásadó asszonya leányát, egy roppant szőke és roppant jókedves kis szininövendéket. Akadt, aki elég kegyetlen volt, hogy megkérdezze a legényt: mit gondol, miből fognak élni . A fiú nem jött zavarba a kérdésre: ’ »• — Az bizonyos — felelte — hogy a fizetésemből én magam se tudtam megélni, ezen az állapoton tehát nem fog változtatni a házasságom. Ezentúl ketten nem fogunk belőle megélni, csakhogy — sokkal kellemesebben. Nem igaz . Hogy a kézfogó nem volt olyan fényes, mint a Vanderbilt, leányáé, ha ugyan van leánya Vanderbiltnek, fölösleges mondani, de vidám volt, kedves volt és boldogabb a Vanderbilt leányának a vőlegénye se lehetett, mint a mi barátunk és a friss, de milyen friss, menyasszony, akinek egy szál fehér rózsa volt minden ékszere. Vendégek voltunk vagy öten, de köztünk egy méltóság és úr is, Végű professzor, a kedves, bájos üveg tudós, a mi meleg szivű barátunk, állandó vendége a cigánysor hangos népének, amelynek semmiféle ünnepi csődületét nem lehet Mai számunk 23 oldal.