Budapesti Hírlap, 1907. november (27. évfolyam, 259-284. szám)
1907-11-01 / 259. szám
Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 259. szám. Péntek, november 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdoos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: ugyane hás József-körút 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. [Világhírünk. Budapest, okt. 31. Mióta sajtó van, az kétféle célra szolgál, • a közvélemény megnyilatkozására és a közvélemény irányzására.; de az utóbbi célra senki oly mesterien nem használta föl, mint Bismarck. Ebben is nagy művész volt, ő mutatta meg, hogyan kell adott jelre a koncertnek, megindulnia, a hangnak fokozódnia, majd szünetelnie, hogy azután újra előtörjön, mintha maga a természet csinálná a nagy zenebanát. Azóta is őt utánozzák az epigonok. Most rajtunk próbálják ki mesterségüket és mintha csak üldözött vad volnánk, úgy visszahangzik a pagony a kutyák csaholásától és a hajtók fülsiketítő lármájától. Gyártják ellenünk az európai közvéleményt. Mikor igazán üldözött vad voltunk és a legocsmányabb elnyomás még a lélekzetünket is, .meg akarta akasztani, mindenütt részvéttel voltak hozzánk, csodálták kitartásunkat ,és bátorítottak, buzdítottak. . Egyebet, igaz, akkor sem kaptunk az idegen népektől, de nem tagadjuk, jó hirünk jól esett nekünk és nem vettük észre, hogy ez a jó hir mily meddő és a közsajnálat, melyből fakadt, mily szégyenletes ránk nézve. Azóta, hála Istennek, némi sikereket értünk el, fölszabadultunk, magunkra eszméltünk, és mi is sütkérezni akarunk a napon, mint a többi teremtett lény. A közrészvétből nem kérünk többé, nem szorultunk rá, nem is akarunk többé rászorulni soha. Élni akarunk és életünknek nemzethez méltó hasznát venni. Helyet követelünk magunknak, csak annyit, amennyi megillet bennünket, de ezt azután ki akarjuk küzdeni magunknak, becsületes munkával és férfias erővel. Mi naiv emberek, azt vártuk, hogy ami azelőtt részvét volt az európai nemzetek szívében, azt föl fogja váltani az örvendező rokonérzés, amely jóra való törekvéseinket hőven fogja kísérni. Meg is tettünk mindent, hogy munkánkat bemutassuk Európának. Nem volt az a kultúrás törekvés Európában, amelyből kizártuk volna magunkat, amelyért erőnkön fölül is áldozatokat ne hoztunk volna. Amihez a nemzetek közreműködése kellett, akár tudományos, akár politikai vagy szociális tekintetben, ott mindenütt meg lehetett találni bennünket. Kiállítások, kongresszusok, nemzetközi értekezletek, megállapodások, mindebből kivettük, részünket. Az idegeneket túláradó szívességgel fogadtuk, kizártuk előttük országunkat, házunkat, szívünket, hogy meglássanak mindent, mert nem féltünk fürkésző tekintetüktől. Akik megfordultak országunkban, nem is tagadhatták, hogy ez a nemzet a kultúrának van eljegyezve örök időkre. Nem titkoltuk, nem is akartuk titkolni, hogy a kezdet nehézségeivel küzdünk, de senki túl nem tett rajtunk fogyatkozásaink és hibáink fölismerésében és kemény megbírálásábban. Aki pedig erre képes, azt a haladás útján nem lehet megállítani. Egyszerre azonban kitűnik, hogy mindez nem használt nekünk sokat. Minden oldalról megtámadnak bennünket és oly rossz hírünket keltik, hogy az ehhez a hanghoz nem szokott magyar ember szinte belebódul. Magunk is úgy érezzük magunkat, mintha kicseréltek volna bennünket. Mi történt velünk? Nem vagyunk-e azok többé, kik fogékonyak vagyunk minden kultúrás haladás iránt, szinte a végletig? A fülünkbe dörgik, hogy vissza akarjuk állítani a középkort, a feudalizmus számára új mentsvárat, építünk, el akarunk szakadni Ausztriától és ezzel az európai egyensúlyt veszélyeztetjük, rabszolgákat tartunk, az idegen ajkuakat rettenetesen elnyomjuk, Horvátországot végleg elmagyarosítjuk, Ázsiát importáljuk Európába, konoki él elzárjuk határainkat minden új eszme előtt és igy tovább a végtelenig. Egészen belezavarodunk ebbe az őrült zajba. Majdnem úgy vagyunk, mint az az egészséges ember, kit barátai kegyetlenül megtréfáltak. Akivel találkozott, mindenki kérdezte tőle, mi baja van? Hazament, ágyba feküdt és betegnek érezte magát. A különbség csak az, hogy velünk nem barátaink űznek tréfát, hanem kegyetlen ellenfeleink ültetik föl a közvéleményt. No de ágyba sem fogunk feküdni. A dolog nem egészen új keletű. Az aknamunka vígan folyik, de azelőtt véli- Az orgona-szóló. írta Makay Ödön. I. Második harangszó után épp úgy kezdődött az isteni tisztelet, mint máskor, akármikor, mindenkor. A fehér boltívek ma is olyan vonaltalan, művészietlen hajtásban fogták át a barna, szúette padokat, az önkarikás, poros ablakokon most is csak annyi bágyadt sugár kuncsorgott át, — hogy a szószék szegényes aranyozásán megtörhessen , mint a múlt vasárnap. A parasztleányok ma sem voltak áhitatosabbak, mint egyébkor s mig a monoton éneket élesen árasztották el a hallgatag évek alatt, csak úgy illendőnek és szépnek tartották a zsoltárban lepréselt rozmaringot időnkint végigszagolgatni. Különös, hogy ilyenkor mindig a szemben lévő legénykarra pillantottak. Bod György, a kántor, kinézett az ablakon, hosszú fehér ujjai gépiesen húzták ki az orgonán a változatokat. A templomkert ősi vadgesztenyefái teljes virágdíszben állottak, kékes árnyékszőnyeget terítve maguk alá, melyre szeszélyes mintákat tervezgetett a lombok között lekandikáló nap, hogy a következő pillanatban megunva a kész figurát, újat remegtessen rá. Bod rövid preludium után belekezdett egy zsoltárba. Vége felé járt, mikor az orgonával szemben lévő ajtó fölnyílta friss légáramlat, egy ragyogó sugárkéve s két nő jött berajta, akik egyenesen a címeres úriszéknek tartottak. Noha a beáradt sugárkéve már régen aszszimilálódott a róréteg félhomályhoz, mégis ahogy a fiatalabbik nő, a leány, lassan tipegett befelé, a kántor azt képzelte, hogy az a besurrant kacagó fény suhan feléje, élő alakká válva. Olyan volt a baja, mint a mesteri módon elszálazott arany. A fekete szeme úgy ragyogott, mint a harmatülte fekete gyémánt. Az arca meg egy elefántcsont-laphoz hasonlított, amelyre valami csodás képet akart festeni egy nagy mester, de mikor leheletszerűen rózsaszínnel bealapozta, olyan igéretesnek találta így is, hogy nem merte tovább festeni. A ruhája fehér volt, s ahogy tisztelettel nézett az ősz pap fekete palástjára, a lelke is fehérnek tetszett. Egészben talán leginkább hasonlított egy csodás Mária-képhez. Bőd —ki Kálvinus János hitét örökölte zsellér apjától — úgy vélte, ilyen faragott kép előtt ő is le tudna borulni, és imádkozni. Behunyta a szemét — és öntudatlanul máris imádkozott hozzá. Ujjai végigfutottak a sárgult billentyűkön. Az orgona elkezdett zengeni, úgy ahogy még az öreg falak nem hallották soha. A kántor úgy érezte, hogy amire régen epedve várt, most váratlanul megszállotta. Egy nagy, egy szent művészi reveláció! Valami zsongott benne már régen, néha a szivét is vad, őrült dobogásra késztette, sírásra, meg kacajra kényszerítette és ő nem tudta, nem bírta kifejezni. De most, most a kis falusi orgona csodás szerszámmá finomul a lelke behatása alatt. A két drága ruhás nő meglepetten néz feléje. Csodás hangok kelnek és áradnak szét a kicsi templomban. A tökéletlen hangszer mintha megérezné, hogy egy ihlet járta percnek boldog kifejező eszköze, hatalmasan búg, majd lágy pianóra modulálja hangját. De micsoda dal is ez! Forró, tűzzel teli, buja szerelmi vallomás, érzésözön, mely fehér csókról suttog, aztán egyre erősebb árrá nőve, lélekzetfojtó ölelést követel — s mégis nem rí ki a komoly, fenyegető szent ívek alól! Olyan magasztos, mint egy zsoltár, az éghez is fölbatkáns imádságként harmatozik le, vörös lapon fehér írás, szerelmi himnusz és angyaloktól énekelt ájtatos rovate egyszerre. Olyan, mint a megszentelt kehelyből szűrésért szerelmi bájital! Szállt, szállt a dal, még az egyszerű emberek is ámulva hallgatták! Mikor elvégezte Bőd, úgy nézett föl, mint aki álomból ébredett. Azt hitte, valami bűvös szenderben évezredekkel régibb időben járt, ahol bánatos lomha, mesebeli fák alatt utólszor szólaltatta meg bűvös sípját Pán, hogy a nimfák királynőjének borongós notturnót sírjon el még egyszer. A csodás szőke leány ott az úri székben, tágra nyílt szemmel bámult föl rá. A kántor egész teste beleremegett. Ha megértette volna ez a leány, ez a tünemény, hogy ez a dal neki szólott, miatta, érette szólott csak. A napsugár nagy rohammal reszketett rá a homályos ablakra és szokatlanul derült szint árasztva, a Bőd György szemébe kacagott. Mintha azt mondta volna: megértette, persze, hogy megértette! Bőd már akkor a gyönyörű Mai számunk 38 oldal.