Budapesti Hírlap, 1922. április (42. évfolyam, 75–99. szám)
1922-04-01 / 75. szám
Ara Skorona. Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 75. szám Szombat, április 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. ZlőSzetéal Arak: Egész évre 1100 K, félén-* A#0 K, nopyedArw S80 K, egy hónapra 100 K. Egyes szám Ara A korona. Anutréban AO kor.Hirdetéseket Budapesten fölvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-kerút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23 -84. Herczeg Ferenc. Budapest, műre. 31. Herczeg Ferenc, aki számára én mint magyar író számára a legszellemesebb jelzőt foglalnám le, mint a Budapesti Hírlap mai számában olvasható volt, a Széchenyi-asztaltársaság tegnapi lakomájának volt a választott szónoka. Nem oly értelemben mondom szellemesnek, hogy elmésségeket mond, életes fordulatokkal ír vagy tréfákkal fűszerezi stílusát. Neki a gondolatai szellemesek. Meglepő, frappáns kapcsolások egész sorozatával tud néha szolgálni messze fölötte az ötletek kedves és kacagtató világának. Ő szellemmiességével kort fest, sötétségbe világít embereket jellemez, viszonyokat világít meg és lelket gyönyörködtet. Ma olyan világot élünk, hogy nehéz — s mint az egyszeri ember mondta — embernek lenni. Mindenki megtántorodik egy kicsit a groteszk helyzetekben, melyeken az ország s a társadalom keresztül bukdácsol e pusztító időkben. Herczeg ellen is olvastam támadásokat. Nyilván ő is osztozik más, nyilvános hivatásban élő emberek sorsában. De semmi sem teheti meg rajtam, hogy én is megtántorodjam felfogásomban arról az értékről, amelyet ő a mi littepaiuránkban képvisel. Herczeg Ferenc, a ki fanatikus hive volt Tisza Istvánnak — kinek ünneplésére nálánál senki sem talált szellemesebb szavakat, — s ki, minekutána egy kicsit próbált megfürdetni a kurzus vizeiben is, és a ki most, mint ma olvasom, képviselőjelöltséget vállalt az egységes párt keretében, s a Széchenyi-asztaltársaság lakomáján arról beszélt, amit turáni átoknak mond a hazafias sablon. Hogy a pártoskodás odáig megy, hogy a halálos ellenségünknek is meg tudunk bocsátani, csak egymásnak nem. És szinte sziporkázó fénnyel adja le töprenkedései tanulságát, hogy ha szeretjük a hazát, tudnunk kell épp oly erővel gyűlölni ellenségeit. A turáni átok, a pártosság, a visszavonás, a magyar história tanulságai? Én is gyakran ülök magamban töprenkedve ezeken a dolgokon. És különös mellékösvényekre kalandozik tépelődéseim közt a fantáziám. Ki tudja, helytáll-e ez a vád? Ki tudja, csakugyan balsorsa-e nemzetünknek ez a tulajdonsága, melyet eltagadni nem lehet s mely, mikor, mint most is, szemünk láttára tombol, a felületesebb szemlélet méltán ragadja kegyetlen ítéletre. Ki tudja, nem ebben a tulajdonságunkban rejtennek-e, nem forrásából erednek azok az erényeink, amelyek nélkül bizonyosan nem tudtuk volna Európában az ezer esztendőt kitölteni és semmi esetre se tudtuk volna kiheverniaz olyan katasztrófákat, amelyek ez alatt ránk szakadtak, mint a Sajó, a Mohács, a Világos... * Nézzünk csak kissé a tükörbe, mi magyarok, de a lelki szemeinkkel, befelé. Kik és mik voltunk, vagyunk és leszünk? Mákárts, rebellis nép, szabadságszerető, vidám lakmározó, tele úri tempóval és dicsősé lges katonai virtussal: ez a magyar. Mindenikünk önérzetében egy kis született zsarnok, vagy kénym rejtőzik. Alkotmányt is ilyet csináltunk magunknak. A családfő a családban, a családok a megyében, a megyék a törvényhozásban. Soha sehol az alattvalók vagy polgárok sorsa oly közvetetlen és szoros össszefüggésben nem volt az ország sorsával, mint a magyar alkotmány útján Magyarországon. Harc és versengés a megyében, az egyházakban , az országgyűlésen. Hiszen ez klasszikus iskolája volt kettőnek: az egyén értékének és a pártviszálynak. És mikor a közhatalom fék és kornét nélkül e versengés kezébe került, amikor szomorú napok virradtak az országra. Ellenségeink árnyéka vetődött ilyenkor ránk, szétzüllött a nemzet egysége, közpréda lett a kincstár és külső országokban tekintélyünk elenyészett, itthon szegénység, erkölcstelenség és pusztulás ütött tanyát. De bezzeg mikor egy Szent István kezébe került a gyeplő, akkor megfékeződtek a nemes paripák és biztosan robogott az ország szekere felsőbbrendű célok országútján, keresztül a Kupa vezérek acélos és törhetetlennek látszó testén. És mikor Mátyás király suhogtatta jogarát a kiskirályok feje felett: hej, nagy és dicső birodalmat tudott itten teremteni! Miért? Mert a legnagyobbszerű anyag volt a magyar az államalkotó művész kezében. Csupa sziklakő, mely a maga helyére illesztve, ezer évekkel dacoló épületet adott, hogy rákövetkező sivár és léha időknek is ellen tudott állani. önérzetes, független, makacs, vitéz, szabadságszerető faj ez, mely szabadjára kelve, egymásra megy-, egymást marcangolja, de ha felsőbrendű erő veszi a kezébe, győzhetetlen és ellenállhatatlan éppen azért, mert olyan, amilyen. És nem is mindig trónratermelt király volt, a kinek behódolt a büszke szittya: eggyé olvasztotta Hunyadi János hadvezéri zsenije, magával ragadta Kossuth lángszava és egységbe láttuk forrni mi idősebbek Deák fenséges hazafias bölcseségétől is. E históriai tulajdonságaiban gyökereztek vonzó társadalmi erényei is a magyarnak. Lovaglás volt — ennek hite messze is ment a határon túl is — lakodalmas kedvű, hogy hét vármegyére szólt; türelmes és liberális, hiszen a mi vallási villongás volt itt, ahol is a mérget Bécsből keverték s még se lett belőle harmincéves háború. Iia ma kétségbeejt bennünket a magyarság e tulajdonsága, gondoljuk meg, hogy csak az ideje válogatja. Körül-fordul az idő s e harcias lélek, mellyel most egymásnak esünk, hon fi ziatttaprpdjei slíkek is. Irta Hozma Andor. Az ex’lenc, magyarán kegyelmes úr, nyugalmazott táborszernagy. Kiváló sztratégának és taktikusnak tartották évtizedeken át a hadseregben. Kellemes külsejű és jómódú igazi Mars.fiának mindenütt. A vilgláború első véres felvonásaiban még előkelő szerep jutott neki, ő maga osztrák volt. Csapatainak egy része cseh. Ezeket kedvelte. Más része magyar. Ezeket ki nem állhatta. Vitézül nekirontott az ellenségnek. A csehek megadták magukat, a magyarok verekedtek és elestek. A megmaradt roncsok az exelenccel együtt megmenekültek. A feledhetetlen Höfer azt adta hírül e csatáról, hogy ez fényes előretörés volt nagy stílusban, mely tervszerűen sikerült. Különösen kitüntették magukat benne az ezen és ezen számú derék csapatok. A csapatszámokban avatottak örültek, hogy lám, a csehek milyen vitézek. Mi, avatatlanok szintén örültünk, mert hiszen az az előretörés siker volt. Dacára a közörömnek, az ex’lencet sürgősen Bécsbe idézték. Megdöbbenéssel indult oda, de már a vasúton vett lapokból elolvasta az 5 fényes előretöréséről szóló Höfert s a Saját jól felfogott érdekében el is hitte. — Semmi baji — gondold — bizonyára valamely még nagyobb parancsnokság átvétele védett hívnak Bécsbe. Ebben a megnyugtató feltevésben sok szebbnél-szebb haditervet gondolt ki Bécsié. Utólag még annak a fényes előretörésének pontos, hajszálig öszszevágó tervét is kigondolta, melynek sikerét Höfer oly helyesen ismerte fel. Annál váratlanabb és lesújtóbb volt, mikor bécsi felső helyen udvarias, de rideg körmondatok A Sebtál tiszt korában idős feljebbvalóiról az „alter Esel" német fogalommal szokott ggl-t röviden kifejezni. Tisztességből mégis megadtak neki a táborszernagyi cimet és jelleget, sőt hozzácsaptak temérdek rendjeiéhez még orv nagykeresztet s úgy küldték nyugdíjba. Az exlene háborgott, felrohant megint a felső helyre s teljes önérzettel csak annyit kért, hogy hallgassák meg exveazálását. Nem éppen azért, hogy visszahevezzék csapatai élére, noha ez lenne az igazság, hanem főképpenazért, hogy ezt"r"ő';e a "felső helyet, mily helyesen kitervelt s kifogásstala! 11 ul végrehajtott hadműveet volt az, a melyért most pálcát törnek felette, noha annak tervszerű, sikerét maga Hofer is elismerte. Nm hallgatták mg. A fedőhely bizoyos udvarias ,,schon qui, schon out" ismételgetésével bedugta filéit s az ex’lencet kibókolta a folyosóra Az ex’lenc szivében a beléflojtott önigazolás viharával s eszében a válozhatatlanba való belenyugvás filozófiájával, távozott a hálátlan császárvárosból. Bánta azt a sok önfeláldozást, mellyel közel félszáz éven át törte-zúzta magát a mindeneknél előbbrevaló szolgaatban. Eszébe jutott, mennyivel bölcsebb lett volna százados korában feleségül --ennie Salzbergben bizonyos finom műveltségű zongoramesternél, akinek nem volt meg a kaucióva — és fütyülni a további katonai karrierre. Lovagias emlékezéssel arra a rég elköltözött zongorámé,stemére, Salzburgbe kötözött, hogy ott élje le nyugalomban, hátralévő napjait A gyönyörü kis német városban igen szívesen láttál- mert onnan éppen kihalt már az utolsó nyugati T ot' kegyelmes ur is és így őt Isten adta hézagpótlóul tekintették, ő lett most már a városnak az a köztiszteletben álló dísze, a kit ott nem név, nem foglalkozás, hanem egyszerűen az ellenem szerintem -Ez jóleső elégtétel volt a féltőhely hálátlanságáért. Egyben azt a lovagias érzést is fölkeltette az ex Jenőben, hogy ő adósa a kedves Salzbergnek Tartozik e város minden egyes becsületes tényezőjének azzal a meggyőző felvilágosítással, hogy Salberg nem érdemtelen katonára pazarolja kegyeit. Ez ugyan merőben fölösleges volt, mert Salzberg eladdja mit sem tudott arról, hogy a felső hely másképp gondolkozik az ex’lenc fényes előretöréséről, mint Höfer, de az ex’lenc a „töltsünk tiszta bort a pohárba" elvnek volt barátja. Ily nemes indíték folytán megjelent egy reggelen a salzbergi, gót stílusú, ódon városházán a polgármesternél. Teljes táborazernagyi omalusban robogott be összes kitüntetéseinek valódi és eredeti keresztjeivel, csillagaival, érmeivel és szalagjaival. A polgármester majd hanyatt esett az ámulattól a csak egy mélységes meghajlással tudta helyreállítani teste egyensúlyát. — Polgármester úr, — kezdte szónoklatát az ex’lenc — önnek meg kell hallgatni az én zlatkaprpolisi előretörésemnek hiteles és pontos történetét, hogy megismerje, s e derék várossal is megismertesse az én, felső helyen, fájdalom, semmibe sem vett igazamat-A szegény polgármester nagyon megijedt. Részben, mert kellemetlenül lepte meg, hogya felső hely ellentétben van az exilenccel, de még inkább, mert öt perc múlva már városi tanácsülésnek kellett kezdődni s addig még néhány aktát is el kellett volna a polgármesternek olvasnia. Nagyon alázatosan kérte tehát az ex’lencet, ne vegye rossz néven, de ő most nem állhat rendelkezésére. Különben sem ért ő meg egy kukkot sem a katonai hadászatból. Ezt onnan tudja, mert a fia tartalékos hadnagy, s mikor itthon volt, mint üdülő sebesült, egészen kétségbeejtette őt a csatáknak hiába való éli maffiasánásassal... - - ~