Budapesti Hírlap, 1924. december (44. évfolyam, 257–279. szám)
1924-12-02 / 257. szám
Budapest, 1924._______ ________XLIV. évfolyam, 257. szám. (Ara 2000 kor.) Kedd, december 2. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztése: VIIi. kerület, Rökk Szilárd-utca 4. szám. igazgatóság és kiadóhivatal: Vili, ker., Jozsef-kurut 5. sz. telefonszamok: Jozset 43. József 53. Jozsef 63. Jozsef 23—84. A Hrtatuis vétisi nép. , Budapest, dec. 1. Csodálkozással nézi az ember azokat az elkeseredett kakasviadalokat, amelyek a magyar fórum porondján komolyan folynak. Azt a benyomást, hogy itt egy ország dolgát intézik, egyáltalán nem kapja a szemlélő. Mégis fennáll az a tragikus valóság, hogy az iszág sorsa dűl el ott. Erőszakoljunk magunkra nyugalmat és tartsunk szemlét a szombat óta lefolyt események fölött. A nemzetgyűlés mentelmi bizottsága meghozta ítéletét a szombati zendülés hősei fölött s elítélte őket tiztől huszonöt napig való kizárásra. Ebben különbözik a mentelmi bíróság a büntetőbíróságtól. Amott kizárják, emitt bezárják a bűnösöket. Ez ítéletre az ellenzéki demokrata front deklarációt határozott, melyet ma felolvastak a Házban. Az ellenzék egy higgadtabb csoport kivételével kijelentette benne, hogy kerülni fogja az üléseket s a házszabályreform tárgyalása idejére abszentálja magát. Mert az elítéltekkel szolidaritást vállaltak s mind a legnagyobb büntetést rója magára. Ha a Ház letárgyalja a házszabályreviziót, azt, mikor visszatérnek a kilépettek, érvényesnek es nem ismerik. Bethlen István gróf miniszterelnök erre rövid beszédben visszautasította a deklaráció állításait, érvelését el nem fogadta komolynak és kijelentette, hogy tántoríthatatlanul megy politikája útján előre a célok felé, melyeket az ország érdekében maga elé kitűzött. Már most ami a renitens képviselőkre kiszabott büntetést illeti, az politikailag helytelennek látszik, mert sem meg nem oldja, de még csak ki se expediálja az útból a konfliktust. Ha a gyilkosok perében bűnösségük mértéke szerint kire huszonöt évet, kire tizet ítél a bíróság, kire fegyházat, kire börtönt, ezt mindenki természetesnek találja. A parlamenti bűnösök dolga más. Ha a főbűnösnek talált vádlott huszonötnapig szabadságot kap, az bizony szinte jutalomnak látszik a legkisebb bűnös tíznapi szabadságához képest. Huszonöt napig nem járni az ülésekre, nem olyan, mint huszonötévi fegyház. Itt a kiszabott büntetésnek morális ereje és jelentősége van s nincs különbség benne a szerint, hogy hány ülésre szól. És hozzávetésem szerint a bűnösség dolgában nincsen különbség abban, hogy ki volt az első zendülő s ki volt az utolsó. Mind a Ház elnöke, a Ház tekintélye és komolysága, a Ház rendje és erkölcse ellen zendültek föl s egyformán bűnösök, meglehet éppen párthatározatból. Magának annak kell súlyosnak lenni, hogy kitiltanak az ülésekről, hogy hányról, az ebben a vonatkozásban mellékes. De nem mellékes politikai szempontból. Elvégre senkinek sem érdeke, se az országnak, se a nemzetgyűlésnek, se a pártoknak (ha komolyan veszik hivatásukat), hogy az izgalom, az elkeseredés, az ellenséges indulat tüze tovább szittassék, hanem ellenkezőleg a közérdek az, hogy szelidittessék, lefokoztassék. Azzal az ominózus huszonöt üléssel alkalmat vagy ürügyet adtak a kivonult ellenzéknek a szolidaritása-?, lazaságát szorosabb összeforrás...': ártoztatták. Gondolhatja valaki, hogy ezek békésebb szándékkal fognak a huszonhatodik ülésen megjelenni? Az energikus kormányelnök mondhatja szándékai tisztaságának tudatában, hogy állok elbe, nem fogok megijedni. De végre is nem ez a célja se a kormánynak, se a nemzetgyűlésnek, hogy megújult harcokban virtuskodjanak, hanem hogy együtt dolgozzanak, mégpedig az ellenzékkel. Az ellenzék dolgára nézve pedig sajnálattal kell konstatálnunk, hogy nincsen körében egy higgadt vezérelnie, aki elhatározásainak és cselekedeteinek azt a méltóságot tudná megadni, amely nélkül ellenzék sem lehet ehez az ellenzék magaviseletével, szertelenségeivel és féktelenségeivel azt a gondolatot erőszakolja az emberre, mintha oz, ágában sem volna az, hogy előbb vagy utóbb átvegye a kormányhatalmat. A komoly parlamenti harcokat pedig éppen az jellemzi, hogy az ellenzék mindig abban a tudatban készíti meg akcióit, hogy siker esetében át kell vennie az ország kormányzását. A nemzetgyűlés ellenzéke pedig szinte elenyésző csekélységgel úgy viselkedik, hogy minden józan adófizető polgár állandó gondolata az, hogy Isten mentsen meg attól, hogy ezek kezébe kerüljön a sorsunk. Komoly politikusaink ezért vagy távoltartják magukat a parlamenti bikaviadaloktól, vagy ha ott vannak, hallgatva nézik az indulatoskodás kicsapongó csatáit. Mert, ha nem helyeslik a kormány politikáját, jobban rettegnek attól, hogy e turbulens had kezébe jusson a közhatalom s ismét kezdjünk még lejebb csúszni a lejtőn, amelyen már-már kezdünk ismét fölfelé kapaszkodni. Mert nyilvánvaló dolog, hogy Bethlen István egyéniségében erő, kormányzóképesség és komoly akarat van, ami állandóságot jelent a kormányzásban és egyensúlyt ígér züllött állapotunkban. Ezért idéztük vasárnapi cikkünkben szombati beszédének elszánt mondatait. Ezekhez hasonlókat mondott ma is. De ahogyan ma formulázta elszántságát, hivatkozva a törvényalkotásokra, melyekre a nemzetgyűléssel készül, bennem azt az aggodalmat kelti föl, hogy energiáját éppen ott a nemzetgyűlésen akarja kijátszani. Csodálkozni kell azon, hogy ebből a specifikus nemzetgyűlési parlamenti turizmusból még nem ábrándult ki a miniszterelnök. Ahol tanácskozás útján kell alkotni, ott az energiát nem lehet a végletekig vinni. Akármilyen perniciózus is egy ellenzék, az is választót törvényhozó, egyenjogú fél vagy ellenfél, azt nem lehet házszab s bálival és mentelmi bizottsággal megjuhászítani. Sőt mentül könnyelműbb és konokabb, annál kevésbé. És ha a rendeletileg készült választójoggal nem lehet olyan nemzetgyűlést adni a nemzetnek, amilyenre olyan égető szükségünk van, akkor — azért volnánk államférfiak — ki kell találni a módját, hogy miképpen lehet az országban komoly és végleges rendet csinálni. A végleges rendhez pedig tartozik az is, hogy az országnak megfelelő, munkaképes, hivatása magaslatán álló törvényhozása legyen. A régi, az alkotmányos országgyűlést eltemették. Károlyi és őrült társai el tudták bolondítani ezt a háború által kimerített közönséget. De mint kontárok, hamar elbuktak. A kommunisták megfélemlítéssel dolgoztak és senki sem mert ellenük moccanni. Mikor tőlük visszakaptuk az országot, dilettánsok kezébe kerültünk, akik szemforgató jelszókkal a közérdeket és a hiszékeny közönséget mellékvágányokra terelték, ahol gyászosan tovább kellett züllenünk. Bethlen vállalkozóit arra, hogy megállítja a pusztítás és pusztulás e sivár folyamatát. Vállalkozott a nemzetgyűléssel. Ha pedig férfias energiája komoly és látja végre, hogy nemzetgyűléssel nem megy tovább a dolog, akkor egy lépés még és meg kell kisértenie a nemzetgyűlés nélkül. Amit mások oly vakmerően mertek az ország romlására, nem merheti-e ő azért,hogy visszaadja a nemzetnek alkotmányát és visszaadja az ősi alkotmánynak a nemzetet? Barátom, a miniszter. írta Forbáth Sándor. Kosáry Béla rosszkedvűen lőtt haza. Kissé korábban is érkezett, mint máskor. Rendszerint az utolsók között hagyta el a vámhivatal épületét, mintaképe volt a pontos és lelkiismeretes hivatalnoknak. Ma még két óra sem volt, Vilma asszony éppen ezért meglepetten r.Vitott ajtót a türelmetlen csengetésre. Béla rosszkedvét is rögtön észrevette, san-pál aggodalmasabban kérdezősködött: — Csak nincs valami baj, az Isten szerelmére? __ Semmi, — válaszolta Kosáry Béla zordul, és hogy a további kérdezősködést elkerülje, máris, a dolgozó robaja felé tartott. Vilma asszony utána ment és kérlelte: ■r— Ejnye Béla, nem szép magától, hogy titkai vannak előttem. Tudja jól, úgy ismerem magát, mint a tenyeremet. Valami kellemetlenség esett meg magával, vagy bántja valami. Öntve ki a szivét előttem, hiszen a felesége vagyok! — Kedvesen az ölébe ült Bélának, akiből lassan megeredt a szó. — Képzelje! Csörgő Elemért nevezték ki közoktatásügyi miniszternek. Vilma asszony felkacagott. — No, csak ennyi az egész? Csak nem emiatt indulatoskodik ennyire? Kosáry Béla két tenyerébe fogta az aszszony jobb kezét. — Tudja Vilma, én nem vagyok irigy ember. Vannak azonban dolgok, amiket elviselni és hidegen szemlélni nehéz. Erre csak az alakoskodók képesek. Őszintén megvallom, engem bánt ez a dolog. Csörgő Elemér iskolatársam volt a középiskolától az utolsó egyetemi esztendőig. Egy időben a tanítója is voltam. A legszerényebb képességű fiuk egyike volt, amellett felszínes és könnyelmű ember. Eléggé ismerem, hiszen napról-napra együtt voltunk. Mikor nagy nehezen letette a doktorátust, az apja birtokán gazdálkodott, vagyis inkább a birtok jövedelméből folytatta könnyű és vidám életét. Én akikor már az adóhivatalban körmöltem reggeltől késő délutánig. Pedig milyen jövőt jósoltak nekem! A legjobb diák voltam mindig! És mire vittem? Osztályfőnök lett belőlem! Ha nagyon jól megy, talán felviszem az aligazgatóságig. Ellenben Csörgő Elemér, a vidéki zsentnek váltam a miniszteri székire emelkedett. Nincs igazság a földön! Vilma asszony vigasztalta Bélát: — Én megértem magát, nem az irigység, a megsértett becsvágy beszél magából. Hát persze, hogy a maga kisujjában, több tudás és képesség van, mint az egész Csörgő Elemérben és a többi Csorgóban, aki összeköttetések és ismeretségek révén előkelő közéleti tisztségekbe emelkedett. No, de ez így volt, mióta áll a világ. Nyugodjék meg ebben a dologban, úgysem tehet mást és alkalmazkodjék a világrendhez. Használja fel a Csorgóval való régi ismeretségét és barátságát, most, hogy miniszter lett belőle! Talán tud általa a saját sorsán lendíteni! Kosáry indulatosan felugrott. Hogy én ettől kérjek valamit? Hogy én megalázkodjam előtte, akit mindig lekicsinyeltem és megvetettem! Hogy mondhat ilyet! Inkább életfogytiglanul temetkezem az adó akták és poros jegyzőkönyvek között, de ilyen erkölcstelenségre nem vagyok kapható! No jó, jó, nem így gondoltam. — békítette Vilma asszony. — azután ebédhez iöitek. Kosáry Béla egész nap ezen a dolgon rágódott. Még éjszaka sem tudott aludni miatta. Szinte maga előtt is restellkedve föl-fölmerült benne a gondolat, hogy a kinevezés alkalmából gratulál Csorgónak. Végre is, ezek az üdvözlések többnyire olyan léleknélküli, komolytalan dolgok, ezzel nem tiszteli meg Csörgő Elemért, legfeljebb a társadalmi formákat tartja be. De háziba Csörgő félreérti majd? Még azt hiszi, hogy akar tőle valamit! (Itt olyasfélét gondolt Béla, talán az öntudat küszöbe alatt, hogy sohasem lehet tudni, mikor szorul az ember mégis egy befolyásos barátjára. Ezt a gondolatot azonban hamar és pironkodva elhessegette.) Félremagyarázások elkerülése végett csak annyit fog írni, hogy ,,p. f“. Mint ahogy az a felsőbb körökben szokás, így határozott magában Béla, de a feleségének nem tett róla említést. Az előző napi beszélgetés után restellte volna. Reggel, amint a hivatalba ért, névjegyet vett elő. Sokáig rágta a tollat. Azután karcgrafikus betűkkel megírta: p. f. Majd valami hillát talált az ,,í“ betűben. Újra megírta a névjegyet. Most a ,,p“ betű nem volt elég szabályos. Másik névjegyet vett elő és ráírta: Boldog örömmel üdvözöl, igaz barátod stb. Mint valami tettenért bűnös, körülnézett, hogy nem leste-e meg valaki, hogy mit irt. Az arca lángba borult a szégyenkezéstől Gyorsan borítékba tette a névjegyet, lerohant az utcára és maga dobta be a postaszekrénybe. A ladikét megzörgette hogy a levél meg ne akadjon a nyilasban. Azután visszament a hivatalba. Ideges és rosszkedvű volt, alig várta a két órát. Akkor hazament és oly jól nézett egész nap Vilma asszonyra, mintha az a lelkébe látna. Még sohasem érezte I magát ily becstelennek és alakoskodónak. Néhány nap múlva Vilma asszony sugárzó arccal fogadta Kosáry Bélát, mikor hazajött a hivatalból. „Levél a miniszterröl“ — kiáltotta már messziről és magasan lobogtatta a finom, merített papirosból kép is szült, nagy pecsétes borítékot. Izgatottan , felbontották. Gépírásos levél volt. „Kedves szeretett barátom!. Meleg és szívből jött üdvözlésedé': meghatottál köszönöm. Ötöl a régi barátsággal: Elemér-1. Vilma asszony meglepetten nézett Bélára. Az köhögött és krákogott zavarában. Hát tudja, egy névjegyet irtam neki. Undorral és lázadó lélekkel. Csak annyit, hogy p.f. (Itt elfordult Béla, nehogy Vilma asszony rákvörös arcán észrevegye, hogy füllentett.) Látja, — felelte az asszony, — mégis, milyen kedvesen és szeretetreméltóan válaszol! Mégis csak kérnie kellene tőle valamit! Kosáry Béla nagy mühamggal utasította vissza újra ezt a gondolatot. De most már őt is szüntelenül nyugtalanította. Csakugyan, kérni kellene tőle valamit! — gondolta magában, preparálta és biztatta magát. Benső megvetésemet, amit ez iránt az ember iránt érzek, azzal kellene kifejezésre juttatnom, hogy nem restellek tőle kérni valamit. Annyira semmibe veszem, hogy még csak nem is bántana tőle szívességet elfogadni. Végre is ő minden képesség és rátermettség hijján, csak a protekció révén emelkedett a magasba. Ha én protekció révén előbbre jutnék, rám igazán nem mondhatná senki, hogy tehetségtelen fráter vagyok legfeljebb, hogy jó összeköttetéseim vannak. Ez pedig nem szégyen! De mit kérjek tőle? Mit? Ezen a kérdésen Béla hetekig törte a fejét. A biztos adóhivatali állást, mely, bármily kevés fizetéssel járt is, mégis a gond nélküli, nyugodt megélhetést, a nyugdíjat és főképp a megszokott foglalkozást jelentette, nem akarta fölcserélni egy bizonytalan új állással, melyet esetleg csak addig tölthet be, míg a miniszter uralmon van. Kitüntetések, elnek, nem érdekelték. A jó alkalmat azonban, ami talán egyszer adódik az életben, mégsem akarta elszalasztani. Hetekig és hónapokig őrlődött a gondolaton, mit tegyen, mit kérjen a minisztertől? Egy napon, mikor hazaért a hivatalból A Budapesti Hírlap mai száma 14 oldal.