Budapesti Hirlap, 1927. június (47. évfolyam, 123-145. szám)
1927-06-01 / 123. szám
Ara 16 flIISr. *—. Ill II a Budapest, 1927. XLVII. évfolyam, 123. szám. _____Szerda, Junius 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groechen. Egyed szám ára 16 fillér. « s külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető iroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: VIII. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József-körút 5. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím : Budapest 4, Postafiék 55. „Empire Day“ egy iskolában, írja Nagy Emil. London, máj. 24. Tegnap Sandeman Allen képviselőnél ebédeltem. Kiváló politikai egyéniség. Széles szemhatárról ítéli meg a világ eseményeit. Tavaly hosszabb időt töltött Magyarországon és Csehoslovakiában is. Budapesten sokat érintkezett az előkelő kereskedelmi körökkel. Ismerem azt a világos megítélésű, érdekes ismertetését, amit a mi dolgainkról szerkesztett s amely munkálat itt Londonban előkelő kormánytényezők elé is eljutott. Ebéd közben említette, hogy holnap (vagyis ma) lesz az Empire Day (birodalmi nap), amit az egész angol birodalomban megünnepelnek. Ez az Empire Day a birodalmi, gondolat ünnepe. Ezen a napon mindenütt ünnepségeket tartanak s minden ünnepen a nagy angol birodalom erkölcsi és anyagi kérdéseivel foglalkoznak, hogy élénken ébren tartsák azt a gondolatot, hogy a gazdag és hatalmas szigetország nem élhet csak önmagának, hanem a földteke egy tekintélyes részének a vezetésére van hivatva. Különösen az iskolákban nagy súlyt vetnek erre a napra. Mindenfelé az országban az iskolák ünnepségeket rendeznek, amelyeknek a keretében előkelő férfiak és nők beszédeket intéznek a fiatalsághoz, hogy a jövendő idők fiainak és leányainak fogékony lelkébe belevessék a brit birodalmi gondolat lényegét s uralmának erkölcsi és anyagi feltételeit. Említette, hogy őt Molesey és Hamton városkák tantestülete kérte fel arra, hogy ezen a nagy napon mondjon beszédet az ottani iskolás gyerekeknek s a kiváló politikus nem utasította el a felkérést. ••• Nevetve kérdezte tőlem, hogy nem lenne-e kedvem vele menni? Miért ne! Én mindenre vállalkozom, aminek a gsm-rr-ii-------1--------------------------—mk-— révén valami érdekeset tapasztalhatok. A két község mellett van a hírneves Hampton Court Palace, amit mindenki ismer, aki valaha Londonban járt. Nagy történelmi időket látott óriási vidéki palota az, gyönyörű parkkal a Themze mellett, ahol olyan nagy tömegben vannak a ragyogóbbnál ragyogóbb virágcsoportok, amit csak az tud kellőképen elképzelni, akinek gyerekkorától megmaradt a lelkében a tündérkert képe. Számtalanszor megfordultam már ott. Vasárnaponként ezrével nyüzsögnek a vizen a hajók és csónakok Hamptoncourt és Richmond között s a virággal borított csónakházak hosszú sorozata valami egészen kivételesen érdekes képet nyújt a Themze eme részén, amit sehol máshol nem lehet látni. Természetesen nagyszerű vendéglők terraszai nyúlnak ki a vizhez s nem egy kedves kirándulás emlékezete fűz engem Hampton Courthoz. De egészen más valami új dolog az, hogy az ember a kastély melletti városkák közönségével és iskolás gyerekeivel lépjen közelebbi érintkezésbe. Ragyogó napsugár bontotta a vidéket, amikor kiléptünk a vasúti kocsiból s elautóztunk az ünnepség színteréhez Molesey-ba. Az óriási iskolaudvar bájos képet nyújtott. Nagy négyszögben ültek az iskolás fiúk és leányok az udvaron, a földön, ünneplő ruhában. Lehettek vagy hatszázan. Mindjárt szembeötlőn az, hogy minden gyereknek milyen egészséges arcszíne van. Meglátszott, hogy nemcsak jómódú világ ez, hanem az iskolai nevelés keretében nagy szerepet játszik a test és egészség fejlesztése is. A lányok mind szőkék s a sok apró fej együtt úgy festett, mint egy hosszú Marshal Niel rózsaágy. A fiuk egy részén cserkész ruha. Az udvar másik két oldalát a felnőtt közönség töltötte be, amit pedagógiai nyelven úgy kell mondani, hogy a tantestület és a szülők. Kis nyomtatványokat kaptunk. Ezeerdei Ibolyának már nincsen illata, nincsen lelke, nincsen felséges hangulatokba ringató lélekzete. Nem is vágyik az ember leheveredni a kék szőnyegre, hogy meghengergőzzék rajta és beleszédüljön az ibolya-ajkakról szétömlő ilatba. A tocsogós rét széle is tele volt kankalinnal. Ahová léptünk, sárga virágot kellett eltipornunk. A szürkületből lassan bontakozott ki a világos hajnal. Elkezdtek a rigók csacsogni; a fülemülék torkában megszólaltak a finom kis kremonai hegedűk, meg azezüstfuvolák. A kora reggel remek zenekarának minden hangszere megpendült. Mire fent voltunk a dombon, már gurrogott a gerlice és búgott az örvösgalamb. A május tündére zöldselyemköntöst terített a bokrok vállaira. Élet lüktetett az elevenzöld sokféleségéből. Idefent már sima gyepes után kerülhettük meg a sűrüségborította dombot, ahol a keresett bak lakott. Az utón mindenütt ott volt az áruló jel arról, hogy itt járt, itt mutatkozott: — erős csapái élesen mélyedtek a talajba; kaparásának nyomát több helyen is szemügyre vehettük. A csapaton is kivezetett a dagonyához, ahova a füves tisztás vonzotta a bakot, mert ő maga nem érdeklődött a dagonya iránt; az csak a szarvasok meg a vaddisznók fürdője. Lassan járj, tovább érsz, — ezt a cserkésző vadász tudja legjobban. Óvatosan, nesztelenül, csak minden zúgot-nyilást, sűrűséget — tisztást — keskeny ösvényt s az utunkba kerülő vadforgók környékét átkutatva, szabad itt előre lépegetnünk. A bak mindenütt ott lehet. A legkisebb neszre is figyel. Minden mozgást észrevesz. Haken rajta volt egy nyolc strófás szép vers, Rudyard Kipling verse a gyerekek énekéről (The Children’ Song). Ennek a nagyszivü és nagyelméjü költőnek egyik nagyszabású költeményét az //-et lefordítottam két év előtt a Budapesti Hirlap számára s ekkor a tárcarovatban közölték s emlékszem, hogy nagy hatást tett odahaza. A program egyik pontja volt ennek a versnek az együttes eléneklése. De nemcsak ez volt a nyomtatványon. Rajta voltak az Empire Day (birodalmi nap) vezető lelki igéi is, amiket kívülről tud minden gyerek és lány. Nagyobb betükkel voltak nyomtatva az úgynevezett jelszavak: — Felelősségérzet, kötelességtudás, összetartás, önfeláldozás. Ez alatt van a nap mottója: — Egy király, egy zászló, egy flotta, egy birodalom. Alatta áll a gyülekező kiáltás: — Egy Isten, egy király, egy birodalom s azután fel vannak sorolva 15 külön pontban az angol birodalom minden polgárának a kötelességei: 1. Isten szeretete és félelme. 2. A király tisztelete. 3. A törvények megtartása. 4. A birodalom érdekeinek elősegítése békében és háborúban. 5. A hazafiság szeretete. 6. Más nemzetek jogainak a tisztelete. 7. Polgári önérzet. 8. A kötelesség teljesítése minden téren. 9. Kötelesség a jog előtt. 10. Ismeretek szerzése. 11. Széles szemhatárú gondolkodás. 12. Fegyelem. 13. Önmegtagadás. 14. Dolgozás másokért. 15. Gondoskodás a szegényekről és szenvedőkről... Eme tantételek jelentőségét a tanitók pontonként megmagyarázzák az iskolában s ezekkel a tételekkel a lelkükben mennek ki a gyerekek az életbe... Először jött egy együttes ima. Azután felállt Sandeman Allen képviselő. Jóval magasabb egy ölnél s még tetejébe egy szürke cilinder a fején. A földön kuporgó nagy gyermeksereg szinte félve pillantott erre a hatalmas megjelenésű alakra... De mikor elkezdett beszélni, mindnem sikerül úgy belopóznunk, hogy mink lássuk meg előbb, akkor órákhosszat hiába fáradtunk s törtük magunkat, mert egyetlen elhibázott másodperc megbuktatja a várakozásunkat. Egyszerre csak felharsan valahol a közelségünkben: böff! böff! — böff! — s utána pár pilanat múlva jóval messzebbről: böff! böff!... Ezt a riasztó, haragos, méltatlankodó hangot a menekülő bak hallatja. Volt — nincs! — Eltűnt. — Egymásra bámulhatunk. Szívünkbe belenyilallik a kudarc tudata. Ezt „elrontottuk“. Kezdhetjük elölről. De majd csak alkonyatkor, vagy holnap hajnalban. Gyakran napokon, heteken át, amíg végre sikerül. .. Éppen ez adja meg az egésznek az ingerét, gyönyörét, — ez a bizonytalanság. Ez a kockázat. Mit is érne, ha csak ki kellene sétálni az erdőre s az őzbakok, a szarvasbikák, a vadkanok odajönnének elénk és azt mondanák: tisztelt úr, itt vagyok, tessék engem agyonpukkantani. Az egész dombot, a környékével együtt, végigcserkésztük, hiába. A bak sehol sem volt. De a májusi hajnal annál csudásabb pompával változott reggellé. A nap már kibújt keleten és végighintette ragyogásával a hegyeket. Ahova a sugarai befurakodtak, aranyfény csillogott a harmatos lombokon. Mosolygott a május. fehéren virágzó vadkörtefák óriási havas bokrétáknak tetszettek a környező hatalmas zöld között. A kökény bokrai patyolathímzést szőttek a zöld bársony közé. — Nem megyek tovább, egy tapodtat sem! Itt maradok a domb tetején és részegszem a május szépségétől. Hallgatom a fülemülét, meg a vad gerlncét, meg a sok járt mosolyra nyilt a sok apró száj. Eltalálta azt a helyes hangot, hogy hogyan kell beszélni n nagyszabásu, fontos dolgokról olyan módon, hogy a gyerekek is megértsék. Me£ is értették. Megmagyarázta az angol birodalmi gondolat nagy jelentőségét s a sok apróság lelkébe véste, hogy mivel mindennel tartoznak ennek a nagy birodalomnak. Kézzel fogható példákkal megmagyarázta az anyaország és a kolóniák viszonyát egymáshoz s a birodalmi nap jelentőségét. Ez a birodalmi gondolat felette áll minden pártnak, minden felekezetnek, minden faji vitának s nem támadó, hanem alkotó... Hatalmas tapsvihar köszöntötte a szép beszéd befejezését. Azután jött a hosszú Rudyard Kipling ének. Ennek a vége felé Sandeman Allen képviselő, Le Masuries vikar és Firminger lelkész összesúgtak s jó fülem lévén, meghallottam, hogy valami merényletet terveznek ellenem. A második szónok Firminger lelkész volt. A Hampton Court Palace-ban lakik s még az ünnepség előtt beszélte, hogy 1912-ben hat hónapot töltött Budapesten, mint az angol templom lelkésze s nagyon kedvesen emlékezett az ottani időre. Beszédében folytatta az előző szónok eszmemenetét, kedvesen, tanulságosan s nagyon élvezték a gyerekek is, no meg a felnőttek is az értékes beszédet. De a beszéd vége felé egyszerre csak más húrokat kezdett pengetni, ilyenformán: — A fiuk és lányok, mai ünnepünk fényét emeli az a körülmény, hogy Sandeman Allen képviselő mellett ott ül egy távoli idegen ország egyik képviselője és volt minisztere is. Kiváló nemzet. A nagy háborúban szembekerültünk, de azóta fentartás nélkül békejobbot nyújtottunk egymásnak. Neki is köszönjük, hogy mai ünnepünket megtisztelte megjelenésével... kakikot, amelyek szava be nem áll. Kezdem a vadászszékemet lábára állítani, hogy letelepedjem rá. — A társam halkan pisszent s a távcsövét a szeme elé kapja. Arra figyelek. Csakugyan, — ez ácsorog alattunk; a bokrok közt csipeget, fejét a lombok takarják, — csak a nyaka, meg a dereka látszik. — Éppen jó lövésnyire van. Célba veszem és nézem a céltávcsövön át, hogy mikor pillantom meg az agancsat. Izgulós másodpercek! . .. Most ugyan ii vagy, — de még nem tudom, ki vagy. Ha bak vagy, jaj neked. Három órája már, hogy kereslek, ezt nem viszed el szárazó*. Az őz előle lep. A puskám lehanyatlik A manó vigye el: suta. — Y’én vembe, suta. — Brigy a pokolba. — De azért csai, nézem és gyönyörködöm benne. A társam meg akarja nézni, hogy * völgyben rendben van-e a sózó..— Óvato * san elcsúszik mellőlem. Magamra maradoik. Hála Istennek! Hiába, csak a teljes magány az igazán isteni gyönyörűség az erdőn. Leülök a vadászszékemre. Nézelődöm. Figyelek. Gyönyörködöm. Megfeledkezem mindenről. Csak az erdőt érzem. Ennél remekebb érzés nincsen. A nap a hátamra süt. Bizsergeti. Oda tartom neki, hadd melegítse. Mintha fülene, úgy hevit. Pedig elölről hűvös van. Nem moccanok. Hallgatom a kakukot. Itt szól mögöttem. Alig lehet tőlem harminc lépésnyire . .. Kakuk! Kakuk! Kakuk!... Hogy nem unja! Be nem áll a szája! — Már bizonyos, hogy száz esztendeig élek! — Azért sem mozdulok. Hadd halljam, meddig bírja. — Jön valami szemközt a levegőben. Egy vadgerle körözött odafent . A Diána incselkedik. Irta Bársony István (Utánnyomás tilos.) Május elsejének a hajnala a nosztrai erdők gyönyörűséges világában virradt rám, ahol egy jó őzbakkal szerettem volna találkozni. Alig pitymallott, már kint voltam a kísérőmmel a süni vágás alján, ahonnan füves benőtt, nedves, nyirkos, szortyogós talajon kellett felfelé cserkésznünk azon a keskeny erdei részen, amely felvezetett a dombélre. (A bakot a helyi viszonyokkal alaposan ismerős körvadász-társam legutóbb ott látta.) A cserkésző vadásznak a szél parancsol. Szemközt kell vele menni, hogy a vad felől fújjon, különben a kitűnő szimatu csülkös vad messziről megérzi az embert és ugy kámforrá válik, hogy csak a nyoma— a csapája — mondja el: itt volt ii!... Keleti szellő lengedezett végig a völgyön. A keskeny rét szivacsos szőnyegén haladtunk feljebb-feljebb s hol a talajt kutattuk vadcsapok felfedezése végett, hol meg vadászmeglátással fürkésztük a sűrűség szélét, meg a közte rejtőző kis tisztásokat, ahol a ki tudja merre kalandozó bak véletlenül a szemünk elé kerülhetett. Már a nagy szálerdőn keresztül jövet is feltűnt a temérdek kénsárga kankalin, amely bujaszaporán lepte a talajt s úgy világított a szürkületi homályban, mintha ezer meg ezer fokón pislogó gyertya mutatta volna az utunkat. Előtte való nap délután erre járva, kékfoltos ibolyatelepeken gázoltunk végig, de az április végi