Budapesti Hírlap, 1929. május (49. évfolyam, 98–120. szám)
1929-05-01 / 98. szám
Ára: 16 fillér Budapest, 1929. XLIX. évfolyam, 98. szám. Szerda, május 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 16 fillér, ünnepnapon 24 fülét, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Szerkesztőség: Vili. kérőjét, József-körút 5. szám. Főszerkesztő: Igazgatóság és kiadóhivatal, VHL, József-körút 5. szám. Csajthay Ferenc* TeMon**ám®k, J. 444-04, J. 441— 05, J. 444-06, J. 444 07, J. 44408, J. 441—09. Leveleim: Budapest 4, PostaHók 55. ■■■■■■■«■■«■■■■■■■■■HaaDaiBMUUBHBBaHBBUSmSHSmBSIBUi awaga^Eatawa^ffiimwiriMMBannagmBnariirTmimg, Május elseje Ez a nap valamikor a polgárok tavaszi ünnepe volt. A polgárság kivonult az erdők, mezők és rétek tavaszi színekben pompázó világába, hogy néhány pillanatra elfelejtse a városi kőházak között lefolyó élet ridegségét, a lezajlott tél fagyos emlékeit, a mindennapi élet baját, baját és gondját. A tavaszt ünnepeltük, örülve a rügyeknek, amelyekből az élet és a napfényen élő gyümölcs fakad. A polgárság ünnepe volt ez a nap. A szó azonban mást jelentett akkor, mint ma, amidőn az újkori politikai élet más értelmet öntött ércbe ezzel a szóval. Akkor még mindenki polgára volt államának, vagy városának, mesterségére és foglalkozására való tekintet nélkül. Az ünnep is közös volt. A mester együtt ünnepelt legényével, a vagyonos a vagyontalannal. A tavaszi ünnep hajnalán, a, csillogó napfény melegében szeretettel tekintett egymásra és üdvözölte egymást ember és ember. Régi emlékek regényes világába gyilkos pörölycsapással csap bele a mai élet. A régi május elseje nincs többé. Van helyette másik. Ez a másik nem a polgárok ünnepe. A munkások ünnepének nevezi magát. Csakhogy a munkások sorából száműzve vannak sokan, akik pedig szintén dolgoznak és szintén munkájuk után élnek. A korán reggel irodájába járó hivatalnok, a telepén reggeltől estig robotoló gyáros, a gazda, aki reggeli négy órakor kel, hogy a hajnal pirkadásával kezdje el fárasztó munkáját és a kézműves, aki ugyanúgy szerszámmal a kezében termeli az életszükségleteket kielégítő árut, mint maga a munkás, hívatlan vendég a tavasz új ünnepén. Ez a május elseje nem a tavaszt ünneplő egész társadalomnak a boldogság jókedvével bearanyozott ünnepnapja többé. Egyesek ki akarják sajátítani, de várjon arra-e, hogy a tavaszt ünnepeljék? A tavasz az új élet pirkadását jelenti. A tavasz jelképezi a jövőt, a fejlődést, az élet alkotó és teremtő erejét. Az új májusi ünnep rendezői hirdethetik magukról, hogy a jövőt, a teremtést, a fejlődést képviselik. Valójában azonban, amit hirdetnek, nem a jövendő, nem a fejlődés, nem az újjászületés, hanem a hervadás és a pusztulás. Aki kételkednék benne, emlékezzék a tíz év előtti magyar május elsejére, amikor vörös díszben temetni akarták a nemzet jövendőjét. Gondoljon arra az Oroszországra, ahol május elsejének kisajátítói tavaszt akartak csinálni, de hervadást okoztak eszméik megvalósításával. Ezek az eszmék nem valók május elsejére. Ezeket az eszméket ősszel kellene ünnepelni, hervadáskor, pusztuláskor, valamikor halottak napja körül, mert a társadalmi életnek nem megújhodását, de összeomlását jelentik. Nem tavasz ünnepe az új május azért sem, mert a tavasz fogalmát az emberi lélek, amióta csak a költői gondolatok magasságáig fel tudott emelkedni, mindig nemes érzelmekkel, a lélek tiszta indulataival, a széppel és a jóval azonosította. Az a régi május elseji ünnep is nemcsak a tavasznak, hanem egyszersmind az emberek egymás iránt való szeretetének, barátságának, vonzódásának is szólt.Az új május azonban nem a szeretetnek, hanem a gyűlöletnek ünnepe. Egyforma sorsot nem adhat különböző embereknek az élet. Ezért olyan könnyű irigységet csiholni az egyszerűbb emberek szívében és az így izzóvá tett szikrából kilobbantani a fogvicsorító gyűlölet lángját. A piros május ezt a gyűlöletet hordja szerte-széjjel, annak oltáránál áldoz és abból akar teremteni faragott bálványt. A gyűlöletnek ezen az ünnepén a rendfenntartó hatalom marcona seregei őrzik az utca rendjét. Ijedtebb szívű polgárok talán ki sem mernek vonulni lakásuk rejtekéből. A hangos zeneszó, mely azelőtt vigadozva járta végig az utcát és a ligeteket, szerényen búvik el egy-egy rejtettebb zugba. Május piros elseje nem üdvözölni akarja a tavaszt, hanem beleharsogni a romboló gyűlölet haragos szavát. Odakint a Normafa környékén éppen úgy halvány zöldbe öltözött a sarjadó fű, mint azelőtt. A krokuszok kíváncsian dugják ki lilaszínű fejüket a moha körül és a most kinyílt anemonák szégyenlősen hajlongnak a futó szélben, amely ifjúi boldogságban hordozza a sárgán elterülő kankalin tavaszi illatát. De a Normafa már nem áll. Leesett törzsének koronája és csak a helyét jelzi egy korhadásnak indult csonk. Az ember lelkének tavaszi felbuzdulása is végig fut a májusi napsugárra felujjongó ember lelkén. Ebbe a virágpompás hangulatba állítja bele a korhadás lehangoló fáját a gyűlölet politikája. De ahogy a Normafa közötti hegyhát termékeny talajából szakadatlanul fakad tovább az új élet és nőnek zöldelő erőben ég felé új Normafák, ugyanúgy tenyészik tovább a magyar televényben a kipusztíthatatlan erős élet, az ég felé törő jövendő és elborítja árnyékával a korhadás akaratát. A proletárdiktatúra májusának tizedik évfordulóján jelentse a május hangulata az új magyar tavaszt. Az összetartás és a testvéri szeretet legyen az a napsugár, amely a nemzet életének tavaszában szebb jövőt és boldogabb nyarat készít elő, ahol kevesebb a gyűlölet, több az egymásban való bizakodás és újra születik a régi ünnepek emelkedett, nemes hangulata. té Cigányzene — parasztzene — hivatalos zene Irta HARASZTI EMIL I. PÁRIZS A magyar zenei művelődés legsajátosabb, egyben legmegoldatlanabb problémája a cigány muzsika. Falu és város, arisztokrata és szocialista, úr és paraszt, intelligens és tanulatlan, keresztény és zsidó (ma már különtípus a zsidó-cigány), szóval az egész magyar társadalom, egy százalék — a tanult zenekedvelők, bár ezek között is akad hívük — kivételével egyesül és összeforr a cigányság kultuszában. A külföld is, főképp Liszt Ferenc szerencsétlen könyve óta a cigányzenét azonosítja a magyar muzsikával. A cigányok népszerűsége tehát úgy idehaza, mint kint egyre fokozódott és növekedett. Évszázadokon át a magyar dal a cigánymuzsika gyűjtőmedencéjébe folyt bele és a cigány vonója őrizte meg számunkra a magyar történelem legfényesebb lapjainak minden búját, keservét és örömét. Rákóczitól Kossuthig ott találjuk mindenütt a cigányt, aki együtt búsong és együtt vigad a magyarral. A magyar zene hőskorának triásza, Bihari, Csermák, és lelki habitusában Lavotta, a nemes úr is, cigány volt. A század derekán Reményi Edét ellenségei zsidó cigánynak tartották, sőt néhány évtized előtt, a Brahmson nevelődtek — pedig a német mester szintén szerette a cigányzenét — elfintorították orrukat Hubay Csárda jeleneteire, mert cigánymuzsika ... A magyar műzene, mely a mai napig nem találta meg az utat a magyar közönség széles rétegeihez, a század második felében mindinkább elkanyarodott a cigányoktól, sőt élesen szembehelyezkedett velük. Kétféle ok játszott szerepet az elkülönülésben. A cigánymuzsika dekadenciába jutott, eltért nemzeti alapjáról s kezdett kacérkodni a nyugati zenével, leginkább a keringővel. De a legfőbb ok az idegen, elsősorban német klavirmajszterek és kappelinajszterek beözönlése magyar földre. Ezek jórésze lenézte és megvetette a cigány naturalizmusát és a maga semleges, se hideg, se meleg, idegen stílusát akarta rákényszeríteni a magyar zenészekre, a magyar közönségre, amely csak annál dacosabban menekült a cigánymuzsikához. Úgy érezte, hogy a cigány hegedűjében a magyar lélek lázadozik és az idegen zenei elnyomás ellen kötelessége a nemzeti ellenállás. Tanúi vagyunk tehát egy magában álló, páratlanul torz jelenségnek, melyhez hasonlót egyetlen nemzet művelődéstörténetében sem találunk: a nemzet osztatlanul és egységesen a cigányok mellé sorakozott, mert hite szerint fajának kollektív lelke szól muzsikájukban, a külföld is behódolt, mert soha népzene még nem ejtette annyira hatalmába, ugyanekkor azonban a tanult magyar zenészek megtagadják — Erkel Ferenc sohasem tette, sőt felhasználta stílusukat — és halált kiáltanak reá. Így növekedett egymás mellett a magyar miszene idegen oltásoktól senyvedő, csenevész palántája,, amelyre csak a hivatalos nap sugara sütött, míg a cigány muzsika hatalmas fává terebélyesedett a magyar társadalom szeretetének melegében. Liszt Ferenc hírhedt könyve nemcsak a magyaroknak ártott, de a cigányoknak is. Idegenkedést, ellenérzést keltett itthon irántuk, de csak tanult zenészeink körében. Végre is Magyarországon a muzsikának múltja van a cigányok nélkül is, akik csak az utolsó három évszázadban jutottak döntő szerephez. A cigány közvetítő, megőrző előadó, inkább reprodukáló, mint alkotó művészként élt a köztudatban. Érthető tehát az a vita, mely a hatvanas évek folyamán Liszt könyve körül keletkezettemért írója a magyar muzsika teremtő géniuszát odaajándékozta a cigányoknak. Brassai bácsitól Bartalus Istvánig, majd minden tanult zenészünk tiltakozott Liszt Ferenc könnyelmű és hamis elmélete ellen. Ez a cigány apoteozis alapjában nem volt e egyéb, mint tetszetős kihangzása a restauráció idejében uralkodó cigányromantikának, amely Lenautól Georges Sandig annyi kiváló egyéniségre hatással volt. Liszt írása elhatározó befolyással volt tanult zenészek cigányellenes állásfoglalására, akik most már nemzeti büszkeség ügyét látták a cigánykérdésben. Vádiratot szerkesztettek a cigányok ellen, fejükre olvasva, hogy kiforgatták a magyar muzsikát eredeti lényegéből és meghamisították lelkét. Persze konkrét bizonyítékokat, kivált az utóbbi állításra, még nem tudtak előteremteni. A cigány-ügynek örvendetes következménye volt a magyar zene régi emlékének felkutatása és búvárlása, bemutatásuk zenetörténeti hangversenyeken, ami elsősorban Mátrai Gábornak, a magyar zenetörténetírás nagyérdemű és a messzejövőbe tekintő szemhatárú megalapítójának és Huber Károly Nemzeti Színházbeli karmesternek a dicsősége. A Zeneakadémia megalapítása, amíg Erkel és Ábrányi, ez a lelkes ábrándozó aktíve résztvettek az intézet életében, eleinte nem vont mélyebb árkot a cigányozó magyar társadalom és a hivatalos zenekultúra közé, de később a német szellem, melyet annyiszor ostorozott e hasábokon Rákosi Jenő, mindinkább elhatalmasodott zenekultúránkon. A magyarországi produktív művészet kettős tagozódást mutatott: német szimfonikusok, olasz operisták és a magyar műzene harcosai. A magyar zenei élet is megoszlott: tanult zenekedvelőkre (külföldieskedőkre és a honi muzsika rajongóira) és a nagy tömegre, zenei iskolázás híján, mely művészi ideálját kizáróan a cigányzenében látta. A cigánymuzsika lehanyatlását szokták emlegetni manapság. Általánosítani nehéz és nem is szabad, kivált amíg olyan mély, igaz és nagy művészek játszottak, mint a minap elhunyt Magyaré Imre. A cigányok technikája nem tart mindig és mindenben lépést a korral, sok a tehetségtelen prímás, akinek modorossága sablonná merevedett. A jazz viharzó áradata, melyet nálunk előkelő helyről hangértelmetlenségnek neveztek, őket is erősen próbára tette, nem akarták a jazzból felszívni az életadó anyagot, ami az egész európai műzene vérkeringésébe átment, mint Stravinszkytól Bartókig láthatjuk. A magyar jazzt árulásnak tekintették, akár csak a szakszofon használatát a cigányzenekarban. Így megtörtént az a fura eset, hogy magyar jazzt az amerikai Whitemann csinálta Brahms magyar táncaiból! A jazz egyike a zenetörténet leghatalmasabb ritmusforradalmainak, de miután hozzásegítette a műzenét a ritmikus megújhodáshoz, kiszabadítva a dallamot a szinkópa segítségével az ütemvonalak börtönéből, el fog vonulni, hogy új irányoknak és divatoknak adjon helyet. A cigánykultusz, ha talán nem is a fővárosban, de országszerte ma erősebb, mint bármikor. A cigány deformálta, keményebben szólva, elrontotta a magyar muzsikát. Ez ellene, a legfőbb vád. Valóban a cigány játéka egybevetve történeti kútfőinkkel, már amennyire primitív paleográfiájuk lehetségessé teszi a hiteles ritmus rekonstrukciót és dallam megfejtést, nagy eltéréseket mutat, éppúgy, összehasonlítva a Folklore-kutatások eredményével. Az a stílus azonban, mely a cigányzenében megszólal, atavisztikus, nemzedékről nemzedékre száll a lelki Miről beszélnek Angliában a választások küszöbén? LONDON, április vége. Tagadhatatlan érdemes néha-néha néhány hétre hátat fordítani Angliának, hogy azután visszatérve a kontinensről, frissen érezzük a szigetország különös atmoszféráját. Igazán csak ilyenkor venni észre, hogy Angliában egészen más dolgok érdeklik a közvéleményt s hogy azok a kérdések, amelyek egyebütt az egész nyilvánosságot foglalkoztatják, egészen más hatást tesznek Angliában, mint bárhol másutt Európában. A francia szekatúrák Londonban ez idő szerint a választások és a „season“ előtt igen élénk a hangulat és a tömeg frissen, elevenen érdeklődik minden politikai, sőt a politikától távolálló esemény iránt is. De mégis, miről beszélnek ez idő szerint legtöbbet Londonban? Talán a közelgő választásokról? Szó sincs róla. A választások, Churchill költségvetése s a velejáró problémák pillanatnyilag a politikai élet középpontjában állanak, de mégsem ez a fő és kizárólagos beszédtéma. Az emberek legtöbbet Franciaországról és a himlőről beszélnek. A francia hatóságok tudvalevőleg kimondották, hogy az Angildból érkező utasok kötelesek oltási bizonyítványukat felmutatni. Ez a rendelkezés egész Angliában nagy izgalmat keltett, még azok között is, akiknek egyáltalában nincs szándékuk Franciaországba utazni. Az a puszta gondolat, hogy akadhat hatalom, amely egy britt alattvaló mozgási szabadságát megakadályozza kint a nagyvilágban — már pedig a legtöbb angol Franciaországon át veszi útját, — nem megy bele