Budapesti Hírlap, 1935. november (55. évfolyam, 250-273. szám)
1935-11-01 / 250. szám
Ma: Nagy képes meléklet tv. 20 -------- ArxiGU FILLER Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasárnap. November 3 . POLITIKAI NAPILAP LV. évfolyam 250. szám AZ ELÉGÜLETLENSÉG MEGSZERVEZÉSE Írta: TORS TIBOR A budapesti Déli kerület és a debreceni választás eredménye, amely a Nemzeti Egység és a jobboldali gondolat vitathatatlan megerősödését jelenti, érthető riadalmat keltett a kormánnyal szemben álló politikai csoportokban s a riadalom ugyancsak érthető agyonhallgatásban, vagy csűrés-csavarásban jutott kifejezésre sajtójukban. Amenynyire megokolt ez a riadalom — mert hiszen a nagyhangú fenyegetőzések, az agitatórius erőfeszítések legharciasabb szóvivői szenvedték a legnagyobb kudarcot, — éppen annyira megbocsátható, ha a reményeiben megcsalatkozott sajtó ezt a politikai vereséget hol pyrrhusi győzelemnek, hol semmilyen győzelemnek, hol meg egyenesen vereségnek akarja feltüntetni. A politikai küzdőtéren elvégre sok lehetőség áll fönn a dolgok ilyen, vagy amolyan pertraktálására s a mértéket mindenki a maga ízlése szerint szabja meg. Az ízléssel azonban párosulnia kell annak az önmérsékletnek is, amelyet az igazságon felül az ország sorsa és helyzete is irányít. Nem akar ez sajtó-erkölcsprédikáció lenni, mert hiszen az elfogultsággal szemben ennek úgy sincsen semmi haszna. Azt az egy mondatot azonban, amely a cikkek és újságközlemények tömkelegéből példátlan élességgel és a tendencia leplezetlenségével kirítt, mégsem lehet szó nélkülhagyni. Elszólásnak nem lehet tekinteni, bármennyire is szívesen vennénk annak. Józan fővel elképzelhetetlen, hogy megfontolás nélkül nyomdafestéket lásson egy elkeseredett politikai kampány csattanójaként az a mondat, amely egy magát konzervatívnak nevező és Bethlen István gróf politikai lobogóját lengető délutáni lapban megjelent s amely a vereségről és a pártok szervezettségéről elmélkedve így szól: „ ... nem azt mondjuk, hogy az ellenzéki polgári pártok szervezetlenek, hanem, hogy az elégületlenség és csalódottság a kormány nagyhangú ígéreteiben, a bizalmatlanság és aggodalom máig sincs megfelelő módon megszervezve.” Különös argumentáció olyan heves népgyűlési és sajtókampány után, amely a budapesti és debreceni titkos választást megelőzte. Mit értsünk azalatt, hogy az ellenzéki polgári pártok kellőképpen meg voltak szervezve, de mégis megbuktak? És még inkább mit értsünk azalatt, hogy az elégületlenség nincs „kellőképpen” megszervezve? Ezt a csonka országot, amelyik annyi katasztrofális bajon, szenvedésen keresztülment s amely ma az újjáéledés útján van, igazán nem lehet ijedős, ideggyenge országnak feltüntetni. S az, hogy egyik-másik lap mennyire nyomja meg a tollat, az edzett magyar társadalomban pánikot nem idézhet elő. Akkor azonban, amikor külpolitikailag krónikusan válságos időket élünk, belpolitikailag pedig a jobb megélhetésért való küzdelem folyik, mégis visszatetszően hat, hogy az összefogás és együttmunkálkodás hangoztatásával szemben bármilyen oldalról is az elégületlenség megszervezését szegezik szembe. Kínos kifejezés ez, régi rossz emlékek felidézője, amelyhez a magyar históriában s a közelmúlt magyar politikában is volt egynéhányszor keserves szerencsénk. Minden egyes nagy megrázkódtatásnál megállapítjuk, hogy a bajok fő oka a turáni átok s unos-untig csépeljük a széthúzás, az intrika és az önmarcangolás vádját. Hogyan van az tehát, hogy most olyan oldalról, amelyen az elégületlenség megszervezése éppen a legnagyobb bajokat okozhatná, elhangzik ilyen különös, szinte frivolnak nevezhető mondat. Az elégületlenség, a csalódás, a bizalmatlanság, az aggodalom vagy megvan, vagy nincs meg. Elégületlenséget és aggodalmat megszervezni azonban, — erre csak azok vállalkoznak, akik politikai, osztály vagy felekezeti elvakultságukban nem a parlamentáris küzdelem komoly formáit követik, hanem válogatás nélkül megragadnak minden eszközt, amely érvényesüléssel kecsegtet. Hogy ez mit jelenthet a mi helyzetünkben és mit jelenthet egy jóhiszemű, becsületes, népi politikát követő és eredményeket felmutató kormányzattal szemben, azt nem kell bővebben ecsetelnünk. S bár ismételjük, a magyar társadalmat nem féltjük az aláaknázástól, mégis idéznünk kell Gustave Le Bon-t, a nagy francia szociológust és lélekbúvárt, aki „Új idők pszichológiája” című művében megrázó képet fest a lelki fertőzés és lelki ragály erejéről. A francia tudós hajlott a korában, két évvel a világháború után írta meg ezt a művét s ha megítéléseiben francia nacionalizmusa a németekkel szemben elfogulttá is teszi, egyéb vonatkozásaiban történelem-filozófiai kutatásai annál megragadóbbak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a lelki fertőzés hatalmas erejét — mondja Le Bon, — különösen a tömegeknél annyira hatalmába kerítheti a gyönge jellemeket, hogy meggyőződéseikkel merő ellentétben álló tetteket sugalmazhat nekik. Majd, amikor a haladás folyamán visszamaradottakról szól, így folytatja: A visszamaradottakat, az elégedetleneket minden forradalom híveiül nyerte meg. Megjelentek Franciaországban a Terror alatt, azután az 1871-iki Kommün idején, majd Oroszországban ma. Élükre változatlanul vagyonra vagy dicsőségre szomjazó politikusok állanak, akiknek lármás altruizmusa gyakran nagyon alantas ösztönöket takar... De hagyjuk a francia tudós megállapításait az elmélet számára s nézzünk szembe kicsit az elégületlenség megszervezésének könnyelműen felvetett gondolatával a magyar gyakorlati politikában. Vájjon hová irányul ez az odavetett jámbor óhajtás-féle, amelyről úgy látszik, meg kell állapítani, hogy: der Wunsch ist der Vater des Gedankes. Hogy vannak-e elégületlenek, vagy sem, az nem kérdés. Szeretnénk látni azt az országot, amelynek egyik vagy másik társadalmi rétegében nincsenek elégedetlenek, vagy olyan kormányzatot, amellyel szemben itt, vagy amott elégületlenség nem nyilatkozik meg. Mi sem vagyunk kivételek. A trianoni Magyarország a maga egészében mindaddig engesztelhetetlenül és keserűen elégületlen, ameddig a vele szemben elkövetett igazságtalanságot jóvá nem teszik. És ebből a helyzetéből fakad, hogy ebben az országban a nemzet minden rétegének maradéktalanul eleget tenni nem lehet. Ám a józan magyar nép a maga elégületlenségében is ismeri azokat a nehézségeket, amelyekkel vezetői küzdenek s ezért elégületlensége a hazafias belátás keretein belül mozog. Várjon csak nem ebből a kényszerhelyzetből fakadó elégületlenségre Hibabejelentő Irta: CSATHÓ KÁLMÁN — Megfoghatatlan! — morogta Kovácsné, lecsapva a telefont. — Már ötödször! Visszaült az ablak mellé és tovább varrt, de alig egy negyedóra múlva újból szólt a telefon. Kovácsné bosszúsan állt fel és nyúlt a hallgató után. . — Halló!... Halló! Itt Kovács Jánosné! Ki beszél? A telefon nem felelt. Kovácsné belekiabált: — Halló!! Nem hallja? ... Itt vagyok!... Megkopogtatta a készüléket, zörgette, belefújt és újra belekiabált: — Halló! Itt Kovácsné! Megint semmi válasz. Kovácsné várt egy darabig, még vagy kétszer belehallózott, aztán letette a hallgatót újra. — Valaki ide akar beszélni, de úgy látszik, el van romolva a készülék, — gondolta. — Be fogom jelenteni!... Ha ugyan lehet beszélni ? ... Felvette a hallgatót újra, búgott. Feltárcsázta a hibajelentőt. Abban a pillanatban lépett a szobába Zsuzsika. — Kivel tetszik beszélni, mamuskám? — kérdezte. — A hibabejelentővel. El van romolva ez a telefon... — Mi baja? — kérdezte Zsuzsika. De ekkorára már jelentkezett a bejelentő és Kovácsné azzal adta meg a leányának a feleletet, hogy elpanaszolta a telefonba: — Kérem, itt Kovács Jánosné. 641—71. Tessék valakit kiküldeni, mert el van a készülék romolva. Minden lépten idecsenget, aztán ha felvesszük, nem felel senki... Hogyan kérem? Igen! Mi tudunk beszélni, de velünk nem tudnak ... Kérem, okvetlenül még ma! Köszönöm!... Letette a hallgatót és ránézett Zsuzsira. — El akarsz menni? — kérdezte, mert Zsuzsin az új blúza volt és a szája erősen ki volt pirosítva. — Vagy vársz valakit? — Telefont várok Mariskától — felelte Zsuzsi. — Együtt akarunk kimenni Juliskához a szanatóriumba ... Bizonyosan ő akart beszélni velem ... Ebben a pillanatban újra szólt a telefon. Kovácsné felugrott, de Zsuzsi megelőzte. — Halló!... Te vagy, Mariska ? — kérdezte felcsillanó szemmel és élénken. De a másik percben közömbösre nyúlt az arca és egy idő csalódás volt a hangjában: — A hibabejelentő?... Tessék? Nem kérem! Az a panasz, hogy nem lehet idebeszélni. A készülék jelez és ha felvesszük, nem felel... — Az anyjához fordult:— Ugye, mamuskám ? Kovácsné bólintott: — Igen!... Add csak ide!... Elvette a hallgatót a leánya kezéből és magyarázni kezdte: — Hatszor egymásután csengetett ide kérem és aztán nem lehetett hallani, hogy mit mond ... Igen kérem! Mind a hatszor én magam vettem fel a hallgatót!... Tessék? ... Kovács Jánosné ! Hogyan ?... Hogy a másik telefonnak van a baja? ... Hát hogy tudhatnám én azt, hogy honnan akartak beszélni?... Szóval, hogy a mienk hibátlan? ... Igen!... Köszönöm! ... Jónapot! Letette a hallgatót újra és Zsuzsikára nézett: — Azt mondja, a mienk jó ... Most próbáld felhívni Mariskát!... Kíváncsi vagyok, csakugyan ő akart-e beszélni és hogy az ő telefonjuk nincs-e elromolva?... Zsuzsi habozott egy kicsit, de aztán elszántan felvette a hallgatót és tárcsázott. Egy pillanat múlva letette: — Mással beszél! — mondta. Pár percig várt, majd újból tárcsázni kezdett. — Most meg búg! — szólt, a hallgatót helyretéve. — Nem kapcsol! — Úgy látszik, csakugyan az ő telefonjuk rossz!... Ebben a pillanatban újra megszólalt a telefon. •— Na! Most igazán kíváncsi vagyok! — ugrott fel Kovácsné élénken, de Zuzsi most is megelőzte. — Halló!... Te vagy, Mariska? ... Már hívtalak, de nem felelt a telefonod__Várj hát, mindjárt megérted!... Hatszor csengetett ide a telefon és senki sem felelt! Szóval te voltál! És most nem hazulról beszélsz?... Igen! Ott vársz? ... Megyek tüstént!... Pá! A viszontlátásra!... Kovácsné nyúlt a hallgató után: — Add csak ide! De Zsuzsika úgy tett, mintha nem hallaná és letette. — Ejnye!... Mikor mondom, hogy beszélni akarok vele!... — Jaj!... Bocsánatot kérek!... Nem hallottam!... És most már fel se tudom hívni, mert nem hazulról beszélt__ Hát én már most megyek!... Kezét csókolom!.. — Aztán ne maradj el... A szanatóriumból gyere egyenesen haza! — mondta Kovácsné. — Igenis, mamuskám! — felelt Zsuzsika engedelmesen. — Azaz... most jut eszembe: lehet, hogy felmegyünk Torkához is, mert Mariska el akar tőle kérni valami szabásmintát. És akkor ott is maradunk estig!... •— Na jó, jó! Csak vigyázz! Én átmegyek majd Nelli néniékhez!... Zsuzsika elment és Kovácsné tovább varrt. Alig öt perc múlva újra szólt a telefon. — Halló Itt Kovácsné! Ki beszél? Semmi felelet. — Halló!... Ki beszél ott? Megint semmi! Bosszúsan tette le a hallgatót és a fejét csóválta. Mi ez? Felhívja a hibabejelentőt újra? Vagy Mariskáékat? Talán azóta már ők is bejelentették és most próbálják a telefont... Hm? Valami kis nyugtalanságot érzett és ... — A! Ostobaság!__Zsuzsiról nem lehet ilyesmit feltételezni... De azért... Kikereste a Mariskáék számát és feltárcsázta. A Mariska anyja jelentkezett.^ — Halló! Te vagy az, Bertám ? Jó már a telefonod? Itt Kovácsné! — Szervusz, szívem!... Most már, úgy látszik, jó!... A hibabejelentő szerint nem is volt baja... A tietek volt rossz!... Azért nem tudtatok felhívni. Azaz felhívni igen, mert csengetett, de nem felelt senki!... — Ez volt igen... Amíg aztán Mariska fel nem hívott máshonnan ... — Igen! Mondta Mariska, hogy Zsuzsika a trafikból beszélt. Kovácsné úgy érezte, valami nem stimmel. — Nem Zsuzsi! Mariska! — javította ki. A Mariska mamája azt gondolta: — Jaj, de értelmetlen! De ráhagyom! — És azt felelte: — Hát persze! ... — Hányszor hívtatok? — kérdezte Kovácsné. — Mi csak egyszer!... — felelte a Mariska mamája. — De ti vagy négyszer csengettetek ide, úgy-e? — Mi?... Dehogy!... Csak egyszer, de nem felelt senki. Hanem ide hatszor is csengettek! Most az imént is!... Mióta Zsuzsi elment, hogy Mariskával találkozzék... Úgy látszik, más se tud ide beszélni ... Valami általános vonalzavar 10-i hét!... — Úgy látszik! — És a hibajelentő azzal fizeti ki az embert, hogy nincs hiba! Érthetetlen!... Zsuzsi ezalatt azt mondta a harmadik utca sarkán ráváró hórihorgas fiúnak: — Jaj de hülye vagy te, Józsi! Hatszor odatelefonálni! Mondtam, hogy ötig ne hívj fel!... Szegény mamát majd megőrjítetted ! — Én? — bámult el a fiú. — Én egyetlenegyszer hívtalak!... Nem is értettem