Budapesti Hírlap, 1936. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
1936-01-01 / 1. szám
Mindennap képes melléklet 33. jum 10FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1936. Szerda, Január 1 POLITIKAI NAPILAP LVI. évfolyam 1. szám Az új magyar politika esztendeje Írta: Tors Tibor Megáll a vándor. Visszatekint a megtett útra, szeme végigfut a tájakon, a szép virágos völgyeken, a messzi kopár hegyeken, amelyeken keresztül nyílegyenesen haladt. Verőfényes napsütésben árnyas források mellett, mennydörgő viharok között sziklákon keresztül, elgyötört testtel, sebes lábbal, meg-megpihenve, majd újra előre, előre mindaddig, amíg végtelennek tetsző útján mégis csak célhoz ér. A vándor, a nagyvilág magányos vándora: a magyar így járja útját ezer esztendő óta, s egyedülségében egyetlen erejét mindig csak önmagából merítve megy előre, egyenesen előre. A rövid pihenő a határmesgyénél, a visszapillantás az idők örökkévalóságának örök fordulójánál, a tűnő esztendő utolsó órájában, elmúlt küzdelmes életének egy-egy számadása, s az elkövetkezendő új állomásig jövőjének egy-egy számvetése. Komoly és nagy lelkiszükséglet ez a visszapillantás. De talán hosszú idők óta nem annyira fontos és jelentőségteljes, mint éppen ma, az 1935-ik esztendő lehanyatlásával, s az eljövendő új esztendő küszöbén. Vészterhes történelmi sorsunk torlódó eseményei nem engedik, hogy hosszan elmélázzunk a küzdelmek, harcok, történések, remények, megcsalatkozások, tervek és alkotások rajza tömkelegében, de meg kell állanunk, hogy áttekintsük az elmúít esztendő munkásságát, hogy ebből kapjunk erőre a továbbiakhoz. Álljunk meg tehát és nézzük, mi az, ami az 1935-ös esztendőt a nemzet életében kiemeli az egymásután sorakozó évek közül. Mi az, ami a magyarság legbelsőbb struktúráját, legegyénibb lelkivilágát érinti, mi az, ami hatását a röpke időn túl a múlttal szemben a messzi jövőbe is érzékelteti. Bármenynyire fontos is reánk nézve, nem a külső behatásokról kell most szólanunk, nem a nemzetközi helyzet alakulásáról, amely sok minden egyében keresztül a marseillei véres eseményekkel kezdődött és az olasz-abesszin háborúskodás körüli nagy világpolitikai megmozdulással végződött. Nem is arról, hogy éppen mindezek miatt a középeurópai kérdés, a Duna völgyének nagy nemzetközi problémája leszorult az érdeklődés homlokteréről. De szólanunk kell arról a hatalmas változásról, ami a szűkebb magyar glóbust a maga belső nemzet társadalmi berendezkedésében új és más korszakba vitte át, s ami további fejlődésére döntő befolyást gyökéről. . . Ez a hatalmas változás az az átalakulás, amely az elmúlt esztendő elején a választások következtében ment végbe, s amely új sínpárra vitte át az egész magyar politikát. A közvélemény hatalmas és talán még soha nem tapasztalt megmozdulása eredményezte ezt az átalakulást, s ezzel mintegy mély álomból ébredve véget vetett annak a megkövesedett rendszernek, amely évtizedek szellemi örökségeként, idejétmúlt politikai ideológiák folytatásaként átvette s hasztalan és meddő igyekezetében holtvágányra juttatta a magyar közéletet. Mondjuk ki nyíltan: az 1935-ik esztendő kétségtelenül legnagyobb politikai eseménye Gömbös Gyula politikájának kibontakozása, ennek a politikának önállósítása, s elszakadása azoktól az idegrostoktól, amelyek megalkuvásokra, tétova lépésekre késztették, s nem adtak szárnyat ennek a politikának. Lehet, hogy a Gömbös-kormányzat enélkül is fennmaradt volna. Lehet, hogy a paktumok diplomáciájának segítségével tovább élhette volna a maga életét, de nem lehet — s ezt ma már el kell ismernie mindenkinek, —hogy a nagy magyar gondolat továbbfejlesztésének azt a munkáját elvégezhette volna, amelyet letagadhatatlanul elvégzett, s még kevésbé lehet, hogy a jövő útjait és céljait azzal a biztonsággal kitűzhette volna, mint ahogy azt kitűzte. A választások minderre megadták a lehetőséget, egyben megadták a stabilitást, s az alkotmányos és közjogi alátámasztást, amely nélkül magyar politikát a múltban sem lehetett csinálni, s nem lehet a jövőben sem. De megadtak még valamit. Megadták a Gömböspolitika számára a szárnyakat, amelyeknek birtokában minden lenyűgöző V ^ I azt megalkotója három évvel azei^P. elképzelte. Ily módon a választások egész új politikai szintézist adtak az országnak. Egy sui generis politikai rendszer született, amelynek nincsenek tehertételek alatt roskadozó elődjei, nincsenek megkötöttségekben nyögő szellemi örökhagyói, s amely a magyarság lelkének belsejéből kibontakozva legfeljebb egyetlen szellemi örökséget ismer el: az örökké élő, öncélú nagy magyar gondolatot. Ez tehát az 1935-ik esztendő valódi jelentősége. Az öncélú magyar gondolat piedesztálra emelése legszentebb hagyományaink, nagy nemzeti királyaink, fenkölt szabadsághőseink szellemében, a magyar függetlenség eszményének szolgálatában. Ez az öncélú magyar gondolat fűzi most már át az egész magyar közéletet, s mint természetes fluidum árad szét a nemzet egészében. Hogy azonban ezt idáig sikerült vinni, vitathatatlanul az elmúlt esztendő során kibontakozott új szellem érdeme, amelynek érvényesülése az új magyar politika megszületését jelenti. És ennek az új magyar politikának nem csupán a konkrétumokban kifejezésre jutó egyes cselekvéseit szabad méltatnunk, vagy bírálnunk. Nemcsak az egyes reformjavaslatokról kell ítéletet mondanunk, bár a szociális népi politika megnyilvánulásaként a fontos agrárjavaslatoknak, a hitbizományi törvénynek, a gazdaadósságrendezésnek, a telepítésnek, avagy a nemzetnevelés szempontjából oly nagyhatású közoktatásügyi reformoknak önmagukban is megvan a jelentőségük. Az igazi reform azonban nem ez egyes intézkedésekben van, de az egésznek szellemében, abban a sugárzó szellemben, amely a jövő felé is megmutatja a követendő utat. Ezért emlékezetes az 1935-ös esztendő, amely, nagy n00vittézményeink és hagyományaink tiszteletben tartásával, de a modern korszellem parancsolószavát követve leváltotta az idejétmúlt politikai, gazdasági és társadalmi ideológiákat, s a régi rendszer tiszteletreméltó, de immár az új magyar világban kevésbbé cselekvőképes reprezentánsai helyébe tett erős, friss, fanatikus hitű magyar politikai generáció számára nyitotta meg az utat. Ez a pozitívuma az 1935-ik esztendőnek, s ez a jelentősége a magyar politikai történet Találkozás írta: SZITNYAI ZOLTÁN Felemelte jobb karját, kissé bólintott, úgy köszönt vissza az elrobogó villamoskocsiba. Aztán, mintha látta volna önmagát ezzel a mozdulattal, szokatlanul öregnek, mintha egy másik ember szemével látta volna, annak a fiatal férfinek túlzottan mély meghajlásával is öregbítve, aki az elrobogó villamos ablakából üdvözölte. Megszeppent. Gyorsan megegyenesítette a törzsét és megkeményítette a lépteit. Megöregedett férfiak jutottak az eszébe, akiken valamikor maga is megfigyelte a fiatalság látszatáért való küzdelemnek utolsó erőfeszítéseit. Hasonló mozdulatokat ahhoz, aminével az előbb ő is hirtelen kiegyenesedett, eszesen, keményen kezdett lépkedni. Ki merné mondani, hogy hatvan éves? Pár lépés után megfeledkezett a feszes tartásról. Az izmok meglazultak, a gerinc előrehajolt, a vállak megereszkedtek. Ha nem is csoszogott, de olykor megroggyantak a térdei. Arra gondolt, hogy a szerelem már apró kalandok alakjában is egyre ritkábban köszönt be hozzá. Nem is bánja. Otthon néha rábámul a levélkötegekre, amiket megőrzött a múltból. Csak rájuk bámul, de egyet sem nyit fel közülük. Van egy, amelyik forró, feledhetetlen illatot áraszt magából, mintha most hozta volna a postás. Lila boríték, cirádás betűk, csodálatos ópium-ízű mondatok ... Néha felemeli és magába szívja illatukat. Ilyenkor azt a boldog vacogást érzi, mintha ismét a templom előtt sétálna fel-alá, ahol őt szokta várni. Milyen szép asszony volt! Milyen gyönyörű szerelem! Ez nincs is többé, ez nem is lesz többé. Ez volt az ifjúság. Jobb nem gondolni rá. Botjával elsöpört egy gallyat, meg egy falevelet, amint továbbment. Eszébe jutott, hogy volt idő, amikor minden, még maga a hervadás is szinte életnek látszott. Szomorúak vyiltak, vagy nevettek, bármi történt velük, minden úgy érte őket, mintha csodák követnék egymást. Elnézni néha a fiatalokat, amint szerelmesen összebújnak. Hát azok is? És ez szinte valószínűtlennek látszik. Hiszen a szerelem olyan értelmetlenné válik, ha másokat boldogít, vagy gyötör. Csak a magunk szerelme ils érthető. Azon kívül minden érte való küzdelem értelmetlennek látszik. Letért a csendes fasorba. Ó dehogy, világért sem óhajtja ő a viszontlátást. Lehet, hogy nem igaz amit hallott, hogy az asszony felköltözöt a fővárosba, hogy nem is számít. Ők már régen lezártak mindent egymás között. Az életük olyanná vált az évek hegytömege alatt, mint elvirult út, amit maga elé temetett a földomlás. A sebek is, amiket adtak, kaptak, azok is behegedtek a hosszú évek alatt. A múltból csak néhány levél maradt, és az illat, ami nem tud elpárologni a halványlila betűszalagokkal teleírt papírívek közül. De ma ezt az illatot is élénkebben érezte, mint máskor. Mintha új erőre támadt volna. Most is érzi. Minduntalan őrá kell gondolnia. Milyen szép volt, amikor elnémult a karjai között, nagyra tágult a szeme s olyan kékesen tejszínű fény árasztotta el, mint a hajnali égbolt. Vagy amikor először ölelte át a derekát és először érezte az ajkai forró leheletét... Vagy, amint lesütötte a szemét s hosszú szempillái feketén tapadtak a halványrózsás bőrre ... Vagy, amint elbúcsúztak egymástól s ő meg nézte, ahogy ment, kicsit ringó léptekkel, az utca végén mégegyszer feléje mutatta arcát és eltűnt a sarkon ... Ez bizony mind szép volt. Jó lenne érte menni, vissza a múltba, de sajnos, az időnek meg van az a cudar tulajdonsága, hogy visszahozhatatlan. Egyszer aztán rájövünk arra a furcsa bölcsességre, hogy a dolgok szépségét igazán élvezni is csak akkor tudjuk már, amikor azok elmaradoztak mellőlünk és emlékké váltak. Megállt és elmosolyodott. Majd oldalt nézett és félig hangosan felkiáltott: — Ó! De hiszen ... Forrósodó melegség kezdte mosdatni belül. Egyre kábultabban nézett a hölgy felé, aki feléje közeledett. Hiszen még szebb, mint valaha. Hát nem múlt el közbe harminc esztendő? Az asszony kedves mosollyal nézett rá, aztán kissé ijedten hátrább lépett a túl heves üdvözlés elől: — Azt hiszem, tévedni tetszik, nem, én nem vagyok Etel. Tovább sietett, csak nem futott, ő meg úgy maradt ott, mintha rettentő dübörgéssel összeomlott volna körülötte az idő. Érthetetlen, hogy tévedhetett akkorát? Hogy lehetett képzelnie azt, hogy valaki még harminc esztendő után is ? ... Oldalt nézett s egy kirakat üvegfalából lassan lépegető férfi tükörképe haladt el mellette. Ez ő. Meghajló hát, pálcás kéz, ősz haj, sárga bőr ... Bizony elég kemény magyarázat, de ez az igazság. Visszafordult, nincs kedve tovább sétálni. Ugyanakkor valaki, mintha megállt volna és visszanézett volna rá. Egy idősebb hölgy. Nem érdekli. Azt már megtanulta, hogy a fiatal nők érdeklődéséről le kell mondania, de azt sohasem fogja megtanulni, hogy idősebb nők iránt érdeklődjék. Aztán mégis kénytelen volt visszanézni, mert a nevét kiáltották. Lágy, finoman szálló ismerős hang, szinte csörgedező, mint a hegyi patakok csobogása, és mégis az emlékek egész erdejét sodorja magával. Megkongatta, egész a torkáig kergette a szívét. Aztán zavartan és kételkedően nézett a hölgyre, aki a nevét szólította. Öreg asszony, aki tétován tett néhány lépést feléje. — Nem ismer meg László? Szeretné felelni, hogy nem, nem. Megegyenesíti a törzsét, túl akar magasodni a saját alakján. Az időn címe ő még mindég fiatal, hányt-veti, erős legény. Keztyűs keze ráröppen a férfi kezére, majd a másik keze is követi. A szeme könnyes lesz. A férfi felé is meghatódás közelít, de nem akarja elárulni. — Miért sír, Etel? — mondja majdnem haragosan. Az asszony nem tud mindjárt felelni. Előbb hagyni kell a könnyeket. .. A két keztyűs kéz átölelve tartja a férfi kezét. Így nézi a férfit: — Ne haragudjon, hiszen tudom, hogy akkor sem volt szabad sírnom, amikor még a sírás is gyönyörűséget okozott. De olyan szomorú Laci, hogy maga is ... Egyszerre úgy ráeszméltem mindenre, amint megláttam magát. Hiszen azt, hogy én, azt már régen megtanultam, talán már meg is szoktam. De hogy maga is? ... Ez fájóbb, mint az én öregedésem. Valahogy azt hittem, hogy maga örökkévaló. Tegnap is kezemben volt a fényképe. Ahogy gyűretlen arccal, tiszta, magas homlokkal, vidám tekintettel a messzibe néz... És most egyszerre itt áll előttem őszen, hajlottan... Ismét könnyeket nyeldesett, nem tudta folytatni. A férfi mélyen lehajtotta a fejét. — Nem lett volna szabad találkoznunk — gondolta magában. — Nem lett volna szabad találkoznunk — gondolta magában az asszony is. A keztyűs kezek leváltak a férfi kezéről s a jobbkéz még egyszer felkinálkozott kézcsókra a férfi szájához. Meg akarta mondani, hogy jöjjön el egyszer hozzájuk, szeretné megmutatni az asszonylányát is, azt mondják egészen olyan, mint ő volt. Aztán sóhajtott és nem mondott semmit. Jobb így. A férfi is kérdeni akarta, hogy az előbb az a fiatal nő, egész olyan, mint Etel, talán az ő lánya lehetett? Aztán köhintett egyet és ő sem szólt semmit. Jobb így. Kegyetlenség volt az időtől, hogy megmutatta őket így egymásnak, ilyen megöregedve. Elfordultak, aztán az egyik sietve jobbra ment, a másik balra. Milyen szép asszony volt — mondta magában a férfi. ■ ■ • ' — Milyen remek volt — mondta magában az asszony.