Budapesti Hírlap, 1937. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
1937-01-01 / 1. szám
út Mr 10 FILLÉR Budapesti Hírlap IVtl. évfolyam 1. szám 1937. Péntek, január 1. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VIl. KER., JÓZSEF KÖRUT 5. SZÁM. TELEFONSZÁM: 1-444-00 UJ ÉV, ÚJ MUNKA A köztársasági konzulválasztó Róma egyik klasszikusa írja, hogy a végtelen Idő birodalma hasonló Rómához, amely minden esztendőben új uralkodót, új konzult ültet a hatalom polcára. Az Idő birodalmának uralkodója, az Esztendő is, minden tizenkét hónapban változik. Talán ezért rajzolják meg az évforduló allegorikus piktorai ma is számtalan variációban az 1936. sorszámú őszt, rokkant Szilvesztert, aki távozott és átadta jogát 1937. sorszámú ifjú utódjának. Most háromszázhatvanöt napig ez az új utód ül az idők trónusán, hogy rövidéletű hivatását betöltvén, ő is rokkant, elaggott Szilveszterként tűnjék el a végtelenség sötétjében. Az ember, aki az évfordulón egy-egy rovást nyes élete fájára, ilyenkor vissza is tekint a múltba és előre is próbál nézni a jövőbe. Akinek életfáján megsokasodtak a rovások, inkább a múltat nézi, akién pedig még sok rovás számára van hely, inkább a jövőt szeretné látni. Minthogy pedig a nemzet, mint etikai és jogi egység, a mi szent hitünk szerint örökkévaló és örökifjú, a nemzet szemével évfordulókon inkább a jövőbe illik tekinteni. A lepergett esztendő a nemzeti lét pályáján egy megtett útszakaszt jelent, amely aíján új szakasznak, új nemzeti munkának kell következni. A magyar ember szeme ezernél több ilyen útjelzőkövet tud felfedezni a múltban s ezeken végigsuhanó pillantása kell, hogy a távol jövőbe irányuljon. Arra a munkára, azokra a tervekre, azokra a véges emberi alkotásokra, amelyek a végtelen nemzeti lét megalapozására szolgálnak. A ma magyarja, ha előretekint az évforduló napján, megkezdett munkálatokat és végrehajtandó, megvalósítandó terveket tömegével lát maga előtt. Mindezek a munkálatok és tervek a miniszterelnök karácsonyi nyilatkozatának megfelelően annak a politikának jegyében folynak és készülnek, amely mélyen gyökerezik az anyaföldben. Problémák tárulnak a jövőbenéző ember szemei elé, amelyek megoldásra várnak, köztük nem egy minden túlzás nélkül méltó a korszakalkotó jelzőre. Legelsősorban a készülő választójogi törvény az, amelyet legjobb hitünk szerint korszakalkotónak nevezhetünk. És amikor ennek a problémának miként való megoldását latolgatjuk, őszinte megelégedés-sel tölthet el mindnyájunkat az a tudat, hogy az atmoszféra, amelyben élünk, ennek a készülő nagy műnek létesítésére minden tekintetben alkalmas. A kormány, amelynek elnöke éppen karácsonyi nyilatkozataiban is az egyensúly politikáját világította meg, sikeresen működött közre ennek a kedvező atmoszférának megteremtésében. De igazságtalanok lennénk, ha tagadnék, hogy az ellenzéki politikusok is kivették részüket az atmoszférateremtésnek dicséretes munkájából. Az a választójogi pártközi konferencia, amely a közelmúltban összeült, valóban úgy tárgyalta meg a közéletnek és talán a nemzeti létnek is ezt az egyik kiemelkedően fontos problémáját, hogy joggal remélhetjük a végleges és törvényszerű megoldás terén is azt az alapelvekben megnyilvánuló harmóniát, amelyet a politikai felelősség érzete kell, hogy közéletünk minden tényezőjébe beleplántáljon. Bizonyos, hogy az összes megoldandó kérdések sorozatában a választójogi törvény az első helyet foglalja el. Ma már úgy a miniszterelnöki nyilatkozatok, mint a pártközi konferencián elhangzott felszólalások higgadt mérlegelése után nem kétséges, hogy ez a probléma nem fog áthidalhatatlan szakadékokat vágni a különböző felfogású és politikai pártállású közéleti tényezők között. A kérdés méregfogát a kormány az ajánlási rendszer módosításáról szóló törvényjavaslattal szerencsésen távolította el. Lehiggadtak azok a szenvedélyek, amelyek a kérdés körül hosszú esztendők óta tajtékzó hullámokat vertek. Köztudottá vált, hogy a választójog maga semmiesetre sem lehet öncél, csak eszköz a nemzeti jövő útjának kiépítésénél. Köztudottá vált a nacionalista szempontokból elkerülhetetlen kautélák szükségessége, nemkülönben az is — és ebben a legszélsőbb baloldal képviselői is egyetértettek —, hogy a készülő törvény egyik legfontosabb feladata a földalatti erők megmozdítására törekvő demagógia intézményes megfékezése. Azt már a Tiberiusok történetírója is megállapította, hogy minden ilyen demagóg földalatti erő semlegesítésének leghathatósabb gyógyszere a népi erők gondozását őszintén szolgáló szociálpolitika. Ha a magyar szem a jövőbe tekint, az új esztendő munkaprogramjában nyomban fel kell fedeznie ezt a szociálpolitikát. Ennek messze szerteágazó munkaterületén máris látunk alkotásokat, értékes kezdeményezéseket és életrevaló terveket. A kormányegész gazdaságpolitikájának tengelye a szociális gondoskodás. Minden fillér, amely javuló gazdasági mérlegünk eredményeként meliorációkra használható fel, szociális célok szolgálatában nyer elhelyezést. Nemcsak a munkaalkalmak teremtésére gondolunk akkor, amikor ezt mondjuk, hanem általában arra az államigazgatási geszióra, amely egyik kezével a Zöld Keresztes mozgalmat támogatja, másik kezével a falusi szegénységet gyomlálgatja ki az ország talajából, majd az állásiján ifjúság problémáját igyekszik megoldani nemzeti önállósítási alap teremtésével, legfőbb törekvése pedig az, hogy a nemzet egyeteme által termelt javak igazságos és méltányos elosztása révén a nemzetcsalád mindegyik tagja megtalálja a tisztes megélhetésének feltételeit. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy minden belpolitikai alkotás és rendszerteremtés tulajdonképpen — posszibilitás szempontjából elsősorban, — függvénye a helyes külpolitikai vonalvezetésnek. Az a külpolitikai vonalvezetés, amely viszont külkereskedelmi kapcsolatok létesítésével a legszorosabban összefügg, nálunk feltétlenül helyes irányt mutat. Akár a bécsi hármas találkozóra, akár az olasz külügyminiszternek, majd az osztrák külügyminiszternek budapesti látogatására gondolunk, akár pedig a külpolitikai kapcsolatok szempontjából legfontosabb római kormányzói látogatás eseményeit, tényeit és eredményeit mérlegeljük, azt kell látnunk, hogy azokat az úgynevezett külpolitikai pozíciókat, amelyeket kormányaink diplomáciai munkájának érett gyümölcseként könyvelhetünk el, nem Szellő írta: BIBÓ LAJOS I. • A kocsi az országúton haladt. A búzatáblák felett még bátortalanul reszketett a nyár, alig melegen tűzött a nap, szél is még tavaszt járt. — István tehát zavartalan nyugalommal bóbiskolt az ülésen és jóleső nagy békességgel rakosgatta egymás mellé gondolatait. Nézni a földön elmaradó göröngyöket nézte, amelyeket előbb a ló, Szellő, azután a kocsi hagyott el maga után. A kocsi előtt ugyanis Szellő, az öreg szürke poroszkált, leginkább a farát hányva csak, nem pedig megviselt, pókos lábait, amelyeket olyan fáradt és álmos unalommal emelgetett, mintha világéletibe mindig ezt az utat járta volna. Nem egészen ez volt persze a helyzet, az a kevés azonban, ami még a tulajdonképpeni igazsághoz tartozott, nem sokat változtatott a sorson, mert Szellőt mégis csak jónak határozta el magában annakidején a Teremtő, a történtek után hát nem túlságosan sokat számított, hogy itt vagy a teremtett világnak egy másik hasonló táján koptatja-e a rudat. Na dehát az ezen való tűnődéssel sem a ló, sem István nem fecsérelte haszontalanul az időt s miután ebből bőven futotta, a szürke ballaghatott a saját gusztusa szerint. Úgy is csinálta. István pedig nagy bölcsen ráhagyta az állatra. Addig persze, amíg a szürke a tanult szóra, nem pedig a saját szomorú fejére hallgatott, mert néha ez az utóbbi is előfordult. Ilyenkor azután István az ostor után nyúlt és néhány szelíd legyintéssel felébresztette nyilvánvaló ábrándozásából a maga felejtkezett öreg állatot. Ha még nem volt vele baj, puszta szóval bíztatta hát, amikor a szürke először lassított. _ Na... Na!... — szólt oda neki és oldalba legyezte a gyeplőszárral. A ló a fejével vágott hátra, mert légy lepte a nyakát, azután előrefordult ra, kocogásra fogta. De csak úgy, darabon, azután, hogy egy kevesen zötyögtette magát, megint megcsendesedett és leejtve fejét, lassú, vontatott ballagással folytatta tovább. István keveset várt, aztán rántott egyet megint a gyeplőn: — Ej! Na! A ló ostort várt, hát megrebbent, de hogy az ütés elmaradt, nem sokat törődött a biztatással és megint csak a régi búnak eresztette a fejét. István nem tudta mire vélni a dolgot, legegyszerűbbnek találta tehát, ha mégis az ostor után nyúl. Suhintott és végigvágott a szürke oldalán. A ló megugrott, nyomban rá megállott és két hátulsó lábával felugrott. István meghökkent. Rövidre fogta a gyeplőt és az ostorral végighúzott a ló nyakán: — ördögök fattya, tee!... — pirongatta meg a szürkét és jobbjával előre akart fogni a gyeplőn. A szíj azonban hirtelen engedett, mert a ló felvágta a fejét és a magasba rántotta a rudat. István nem értette. Darabig várt, de hogy a lónak most nyilván más volt a baja, megvárta, amíg elvégzi, aztán lelépett a kocsiról és felemelve, megnézte aszürke bal hátulsó lábát. Utána a másik hármat is, de nem talált semmit. A ló nem lépett szögbe, göröngy sem szorult a patkó alá. Előkerült és belenézett az állat szemébe. Mind a kettőbe látta magát. Szó nélkül ült hát fel, de mert a ló magától most sem indított, keményen rászólt: — Gyi na!... A szürke nem mozdult. Jól lehet hegyezte a füleit, nem hátrált, félni tehát nem félt, csak éppen, hogy indítani nem akart. — Ejnye!. .. — haragudott meg István. — Hát hogy akarod! — szólt és a ló hasa alá húzott az ostorral. A szürke most már mind a négy lábát a földnek feszítette. • • • — Hej! Te!... — kiáltott István és hátrarántva a gyeplőt, sűrű ostorcsapásokkal kezdte verni a ló fejét. A szürke farolt, majd megroggyant és két első lábával a földet kaparta. István felállot és kézben tartva a gyeplőt, a másik oldalon szállott le, így, a földről próbálkozott a lóval, de mert az erre sem hajlott, előkerült és a kantárszárat húzva akarta maga után vezetni a szürkét. Egész testével nekidült, a ló azonban ahelyett, hogy engedett volna, hátrálni kezdett. Istvánt most már elöntötte a düh és az ostornyéllel végigvágott az állat pofáján. A ló nyikkantott és elrántotta az embert. Hát ez már csakugyan nem volt tréfadolog s Istvánban elszabadult az indulat. Első pillanatra a lőcsre gondolt, hogy azzal vágja agyon a dögöt, egy ütéssel, de hogy a mérge fele elszállt, megint csak jóra fogta. Hasztalan persze, mert az állat végképpen megkötötte magát. Előbb megint verte, azután rúgdalni kezdte, amíg bele nem fáradt. Akkor azután elindult, hogy a közelből karót kerítsen és azzal verje agyon. Mire visszatért, a kocsinak bútt helye volt, a ló már messze járt. Ballagott csendesen vissza, hazafelé. István hamarosan beérte és felhágott, óra múlva otthon volt. Kifogott. Az asszony, ahogy ránézett, látta, hogy valami történt. — Eligazította kend? — kérdezte. — El hát... — legyintett mérgesen az ember. — El? — csodálkozott az asszony. — El! — mondta István. — Hanem evvel még bajom vét — mutatott a jászol előtt pihenő lóra — oszt úgy lehet, nem is mél most már vele semmire. — Nem? — Nem. Az asszony nem értette, dehát nem firtatta. Bizonyosan akaratoskodott útközben a ló és az ember visszafordult. Délután azután nagy ordítozásra szaladt ki. . _ — Ugyan mi a na? — riadt Istvánra, aki a lóval vesződött. — Hej azt a!... — fohászkodott István és a vasvillát ráfogta a lóra, hogy leüsse. Hordani akart, a kocsit telehányta trágyával, a szürke azonban megint csak megjátszotta magát, csakúgy, mint a délelőtt. Nem volt mit tenni, kifogott. De mert az idő sürgette, másnap megint megpróbálkozott. A szürkével azonban most sem jutott tovább. Ha az asszony nincs, bizonyosan agyonveri, dehát az jobban győzte béketűréssel. Meg azután, állapította közbe meg, a lovat el is lehet adni, jobb hát, ha egyelőre kíméli a vasvillát. Mi lesz azonban a lóval, tette fel a kérdést, legkivált azonban vele, mert húsz év alatt nagyon is összeszoktak, aztán a szürke ismerte már a természetét. Elölről kezdte hát a gebével, az azonban nem hajtott többé az emberi szóra. — Hónap bemér vele a vásárra. — mondta az este az asszonynak. — Jobb is lesz — felelt az. Sötétes volt, hajnal három óra, amikor István másnap elindult a lóval. Vezette, egész a vásártérig. Ott kiállt vele s várta, hogy mi történik. Úgy délfelé kupecforma állapodott meg a ló előtt. — Eladó? — kérdezte. — El — felelt István. — Az áráért. Amannak mutathatott a ló, mert nagyon mustrálta. Majd megjáratta Istvánnal. — Aztán mennyire tartja? — kérdezte, ahogy István megállóit, előtte a lóval. — Hetven forint — mondta István. A kupecforma legyintett és szó nélkül odébbállt. Negyedóra múlva tért vissza és ötvenet igért. István nemet mondott. — Hát akkor marad! — szólt a kupec. — Marad — hagyta helybe István. — Hatvanér se? — Hetven az ára. A kupecforma indult. Az útról szólt vissza.