Bartalus István: A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. Században. Hangjegyekkel. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. I. kötet 8. szám, 1869)
A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. században. Többször kiemeltem már nemzeti zenénkkel szemben az egyházak fontosságát, s ezúttal is először ez irányban hívom fel az olvasó figyelmét. Szertartásos énekek alatt értem azokat, melyek a római, s a reformáció ideje alatt a protestáns egyházakban kizárólag a hivatali személyzetet illették, a nép kirekesztésével. Ezek is csaknem oly fontos befolyást gyakoroltak nemzetiségünkre, mint a néphymnusok s népzsoltárok, mert a folytonosan hallott dallamoknak végre is viszhangra kellett találni a népéletben. Így keletkezhettek például jámbusos énekeink, melyek amaz időkben zenénket elözönlötték. De másfelől vannak szertartásos dallamaink is, melyek nemzeti zenénktől vettek életet, s kellett hogy vegyenek, miután nemzetiségünk az egyház falai közt sz. István óta többé-kevésbbé folytonosnak mondható. Ezért a szertartásos énekek általános szemléjében egyik fő teendőm : kimutatni a felekezetek gyűjteményeinek közösségét; másik: kijelölni a nemzetiségünkkel rokon dallamokat; megelőzőleg egy rövid vázlatban végig pillantva történelmi fejlődésökön. I. A szertartásos énekek első fejlődése. Az egyházi atyák nyomán a történelem tisztába hozta, hogy már a legelső keresztyének is énekeltek vallásos összejöveteleik alkalmával. Sőt a szentírás följegyzi Jézusról, hogy mielőtt utolszor meglátogatta az Olajfák hegyét, tanítványival dicséretet énekelt. (Máj. XXVI. 30. Márk. XIV. 30.) Eusebius, kinek életkörét 270 s 340 közé tehetjük, határozottan állítja, hogy a korabeli keresztyének egyházi éneklése 1*