Bartalus István: A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. Században. Hangjegyekkel. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. I. kötet 8. szám, 1869)

A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. században. Többször kiemeltem már nemzeti zenénkkel szemben az egyházak fontosságát, s ezúttal is először ez irányban hívom fel az olvasó figyelmét. Szertartásos énekek alatt értem­ azokat, melyek a római, s a reformáció ideje alatt a protestáns egyhá­zakban kizárólag a hivatali személyzetet illették, a nép kire­kesztésével. Ezek is csaknem oly fontos befolyást gyakoroltak nemzetiségünkre, mint a néph­ymnusok s népzsoltárok, mert a folytonosan hallott dallamoknak végre is viszhangra kellett találni a népéletben. Így keletkezhettek például jámbusos éne­keink, melyek amaz időkben zenénket elözönlötték. De másfelől vannak szertartásos dallamaink is, melyek nemzeti zenénktől vettek életet, s kellett hogy vegyenek, miután nemzetiségünk az egyház falai közt sz. István óta többé-kevésbbé folytonosnak mondható. Ezért a szertartásos énekek általános szemléjében egyik fő teendőm : kimutatni a felekezetek gyűjteményeinek közösségét; másik: kijelölni a nemzetiségünkkel rokon dallamokat; megelő­zőleg egy rövid vázlatban végig pillantva történelmi fejlődésökön. I. A szertartásos énekek első fejlődése. Az egyházi atyák nyomán a történelem tisztába hozta, hogy már a legelső keresztyének is énekeltek vallásos össze­jöveteleik alkalmával. Sőt a szentírás följegyzi Jézusról, hogy mielőtt utolszor meglátogatta az Olajfák hegyét, tanítványival dicséretet énekelt. (Má­j. XXVI. 30. Márk. XIV. 30.) Eusebius, kinek életkörét 270 s 340 közé tehetjük, hatá­rozottan állítja, hogy a korabeli keresztyének egyházi éneklése 1*

Next