Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)
1864-05-01 / 100. szám
100-ik SZ. Vasárnap, május 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok -terek sz. Első évfolyam 1864. ______// / Előfizetési dij : VV. M. T 'I* A fit Szerkesztői iroda: . .:s FŐVÁROSI LAPOK. Megjelen ae ünnep utam na- Hasábos petit sor . . . kr.pokat kivéve mindennap. ke- Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatálkor • • • 30 b A SZELLEM. (Mikor Páriában betiltották a Shakespeare-lakomát.) Betiltották, hova én is Hiva voltam, azt a lakzit, Féltek, hogy a pohár tőlem Majd egy kicsit nagyon habzik. De bolondok ! — azt hiszik, hogy Csak egy pohár az én helyem, Mintha meg nem jelenhetnék Máshol, akár ezer helyen. Nem vagyok én jó, vagy ember, Kire mindjárt békét raknak, Egy kicsike tintacsepp is Elég nekem háznak, laknak. Ráülök egy toll hegyére, Szárnyam ottan himbálgatom, S ha onnan is elkergetnek, Ott leszek a zárt ajkakon. Szemek pillantása közé Hidat verek, ott lesz helyem, Vagy ha két kéz kezet szorit, A vér cseppben, az ujjhegyen. S ha a földön minden helyet Elvesztek is bohók tőlem, Se baj azért, ott lebegek, Ott leszek a levegőben, Tóth Kálmán. A TENGER ÉS SZÍV HAJÓTÖRÉSEI (Eredeti elbeszélés) Dr. Oroszhegyyi Józsától. (Folytatás.) Azonban egyetértésről nem kellett értekeződnünk, így történt, hogy csaknem delejes vonzalom útján, mindannyiszor láttuk egymást, valahányszor egyikünkben vágy keletkezett, s a körülmény engedte. Ő volt e napon is, ki már hajnali kifutásomat megleste. És mint a következés bizonyítja, nagyon meg lehetett lepetve, midőn engem idegen nő kíséretében hazatérni látott. Leskelődni, hallgatózni, se nem illendő, se nem hasznos. De mit törődik megfontolásokkal a kiváncsi, vagy talán gyanús érzettől zaklatott kebel ? Azimé, ösztönszerüleg, a szokott ösvényen, egész ajtómig lopódzott. Kihallgatott, s csak akkor osont el, mikor szép vendégem határozott távozási szándékát fülhegyre vette. Gépileg kisértem le távozó vendégemet. Ez azonban az utcára szolgáló ajtót az udvarival tévesztette el. Minő összerendülés volt,e menekvő nőre, midőn a küszöbön egyszerre egy fölséges hajadonnal találta magát szemközt. Ázimé nem kevésbé volt megrettenve, hogy a siető nőt nyomában érze. Azért fordult meg, hogy szemben fogadja a nesz okozóját. Mindkettő remegve állapodott meg egy pillanatra. Majd a nő nemének erősebb egyénisége, csodálkozva szólalt meg: Ah, te is hozzája jársz ? Azimé nem fogta föl a szó bántó értelmét. Csak mélyen érzé, hogy a szemrehányás betű szerint igaz. Elpirult, és láttam mennyei szemeiből az elérzékenyülés könnyeit csillogni. De magam is elég gyönge valók szóbeli segítségére menni. A leányka azonban jobb valója sugallatára hajolva, az idegen nő nyakára borult, s reszketve hebegte : Igen, én kihallgattalak, és tudom, hogy becsületes nő vagy. Jer anyámhoz. Szívesen fog ő látni. Én vagyok szeme fénye. És ő örömmel látja kedvence vendégét. Szegény gyermek, nem érte fel észszel, minő gondolatok cikáznak majd anyja agyában, ha megtudja, honnét, és mi módon vezet ő vendéget a házhoz. Az idegen nő is szabadkozott s felém fordulva sürgetett, mutatnám meg az utcai kijárást. De én gyámoltalanul voltam leszögezve, tarka gondolatok rezgették idegeimet: mi fog kifejlődni e bonyolódásból ? Nem feleltem. Percig határozatlanul álltunk mindhármat. Következő percben hirtelen indulatom hevélyével rohantam közéjük : Szeleburdi kiáltok Azimére. Bocsásd el e nőt, terém utána törökül. E percben zörgettek a kapun. A cserkesznő visszariadt tőlem. Önkénytelenül simult a leányhoz. HáhárSzelverdi hekimbási! susogá a leány. S először életében merészelt csintalanul megfenyegetni. Ezzel diadalmasan vonszolta maga után a nőt. Én meg sietve reteszeltem be utánuk az ajtót. Aztán kimért léptekkel, komolyan mentem a kapuhoz. Ki van itt ? A törvény szolgája! Mégis jó az a török szokás — gondolom —, hogy híradás nélkül nem toppannak be az ember kapuján. A törvényszolga egyszerű küldetésben jött a megyeszéktől. Bántalmazott tatárnőkről kelletett látleletet adnom. A szolga semmit sem sejtett. Mégis úgy álltam előtte, mint birám előtt. Hol vannak a nők ? Kérdem reszketve. Itt vannak mögöttem. De talán beteg vagy hekim bási ? Nem háborgattak. Később is elhozhatom őket. De hivatali pontosságban sohasem hagytam túl tenni magamon. Vezesd be őket ! Minő csodálatos játéka a sorsnak ! Aziménél alig korosabb, szépségben alig hátrább levő hölgy, már egy év óta nő, állt előttem. De arculata föl volt dúlva. Mögötte anyja, szintén fiatal nő állt. Mindkettő megverve, a vő, és illetőleg férj által. Mi dologban ? Az a törvényes eljárás föladata. Hivatalos iratom elkészült, melylyel a tatárhajdú el is sietett, rám hagyván a panaszos feleket. Jaj, hekim bási — mond a korosabb nő, — mi félünk magunkban elmenni, az az istentelen megver, ha meglát valahol. Mit csináljak én veletek ? Házad nagy, estig haza nem mehetünk. Engedd, hogy fészeredben meghalhassunk. No, ha csak ennyi! Ott a konyha. Bújjatok be. Ott a fa tüzeljetek. Ott a gyékény, ott a kocsi pokrócok, takarózzatok. Ételt s vizet is találtok a polcokon. Alláh fizesse meg! Jó ember vagy hekim bási! és nagy hálálkodással vonultak a konyhába. Az volt az átkozott körülmény, hogy szolgámat nem érkeztem a háztól elküldeni. Mind ezen jeenségnek tanúja jön. Szeim! mondok hozzá, s halkan tevém mutató ujjamat számra, mig szemem a szomszédságban kóválygott. Eredj, lásd elő szegény asszonyokat. A fekete ördög vigyorogva lódult el tőlem. Azon nap estig nem láttam. Lefekvéskor is tapsolnom, fütyülnöm, kiabálnom kellett érte. Minő nyugtalan éj volt az ! Hivatalos hitelem, becsületem, életem jön kockán, azért, hogy egy szerencsétlen nőt vezettem födél alá, ha az árulásnak csak nesze jut előkelő török szomszédom fülébe! Hogy szolgámat nyomósabban kérjem hallgatásra, arra szerfölött büszke valék. Nem is találtam eszélyességnek előtte a dolgot fontosságra emelni. Mint később kitűnt, hiú vállalat is lett volna. De hát a szomszédban mi történik álmatlan érem folytán ? Szelim, a hitetlen áruló, mint aztán megtudom, míg a három, aggályos szivélyesen látta el vendégét ö a szelámlikban (férfi hajlékban) szürcsölte a fekete szádekávét, mézesmázos, de mindig gyanakodó szomszédommal. Mit beszélgettek ott éjfélig?... Fölvirradt a várva várt reggel, mely földerítse helyzetemet. Első látogatóm a komsú (szomszéd) volt. Szelám aleikum hekim bási! (Egészséget kivánok.) Alejkum szelám, efendim! Hős geldiniz. (Jót kívánok uram, üdvözlégy!) Hős bulduk (Szivesen látlak) Nászul, Kejfi szint? (Hogyan, jól vagy ?) Eb az inged —gondolom— Nagyon jól vagyok ! Hát ti ? / Minket is megtartott Alláh. Ámbár sok a baj e világon. Meghiszem. Ülj le atyafi. Gyújts rá! (Folyt, köv.) A MIKOR UNATKOZUNK. (Egy félkezü ember emlékeiből.) — Bérezik Árpádtól. — I. A közönség tapsolt, a virágok hullottak, s én örült valók. Ily szép nőt ily szépen énekelni rég nem hallottam. Történt pedig ez esemény, midőn életemben 99-edszer és utoljára örültem meg nő után —• (azóta leszoktam : — nehány év előtt Velencében, midőn még a Fenicében előadásokat tartottak. Irma, a szép énekesnő, hazám leánya volt, s én már csupa hazaszeretetből is kötelességemnek tartom az angyalt szivem Sibériájába deportálni, hogy a sok jég s hó közé egy kis tavaszt varázsoljon. Harmadnap meg akarom látogatni, de elutazott Paduába, ott hangversenyben föllépendő. Boszusan Suttile-hez mentem onnan Specchihez, s tíz adag fagylalt elfogyasztása közben gondolkozom: utazzam-e utána ? Igen, el, el Paduába! — Paduában kérdezősködöm : mikor tartanak hangversenyt, semmi, hir semmi lesz. — Végre Pedrochinál egy ismerős tiszttel találkozom, s ő bánatos arccal jelenti, hogy a hangverseny füstbe ment, s Irma elutazott, hová? nem tudja. Azóta nyomát vesztem, de képe kalandjaim közepette mindig fel-feltünt, s midőn szép nőt láttam, azt mondám : „Az Irma szebb volt ! “ — s midőn szép nőt csókoltam — azt rebegem: „Irma csókja édesebb lehet.“ Éreztem, hogy ő az egyetlen, kiért mindenre képes volnék, — de eltűnt. —• Mindegy, a láng fogott, s én e lángot magammal hordozom. II. „Ah-bah!“ — szólt Ede barátom, s hintaszékével majd feldőlt. „Te unatkozol?“ kérdem a kedves ifjút. „Felcsapok lordnak, spleenem van már, még csak néhány millió kell.“ — S szörnyet ásított, mivel pedig az ásítás a minden nemzetnél bevett mimicoterminológia szabályai szerint unalmat jelent, Ede barátom lélekállapotja fölött nem kétkedhetem.