Fővárosi Lapok, 1864. augusztus (1. évfolyam, 175-198. szám)
1864-08-02 / 175. szám
L5-ik SZ, KeddöD, aU^USZtllS 2* KLiadó-hivatal: Pest, bar ét tok tere 17. sz. Első évfolydlTl 1864 ______n 9 E|«fietesi dija nATT A A^T T A —: — FŐVÁROSI LAPOK. Megjelen nnmep utáni na- Hasábos petit bot . . 4 kr. pokat kivéve mindennap. ko- _ Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY.tatáskor . . . 30 . Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányokkal szolgál. NAGYVILÁGI HÁZASSÁG. — Beszély. — Benicky-Bajza Lenkétől. I. Néhány év előtt egy délután, két fiatal ember találkozott Pesten a váci utcán. — Jó reggelt, mondá az egyik, ki magas, barna és már meglehetősen kopasz volt, bár arca még fiatal, s kezet nyújta a másik, nála sokkal alacsonyabb, sokkal vékonyabb férfinak, kinek arca egyike vala azon semmit jelentő arcoknak, melyek sem nem szépek, sem nem rútak, és sem együgyü, sem eszes kifejezéssel nem bírnak, s bár dereka tartásán és fölnyúlni igyekvésén meglátszott, hogy magasabb s ez általán imposantabb szeretne lenni, szemei méregetésén, hogy szellemdús, s öltözékén, hogy csinos és felötlővé óhajt válni, mind a mellett, az egész alak, több ember között soha sem tűnnék föl, s egyszer látva, nehéz leenne megismerni. — Jó reggelt, viszontá emez, hallottad-e a legújabb hírt, mely tegnap este óta kering? — Hogy Kálmán vőlegény? — Igen, éspedig Valerienak vőlegénye. — Mi nagy dolog van ebben! Valerie jó parthie, de csúnya, Kálmán kevésbé vagyonos, de szép! ez hiú nagyra törő, fülig szerelmes, mi kell több, hogy boldog házasság legyen, kérdé gúnyosan mosolyogva a barna fiatal ember. — Te gúnyolódol Andor, mint mindig, azonban szólj őszintén, mi a véleményed e dolog felöl ? — Kedves barátom, ez igen naiv kívánság tőled, miután tudod,hogy Valerie imádóinak én is egyike valók, s kiről a világ azt állitá, hogy Kálmánhoz hasonló eszmékkel közeledtem a gazdag örököshöz, miután köztudomású dolog, hogy erszényem nekem sincs kellőleg telve. Azonban hagyjuk e tárgyat,épen amott jön Kálmán, gratuláljunk neki. És valóban e percben, a korona utcából egy magas alak lépett ki, haja felgöndörítve, szemei tündöklők, tartása kihivó, öltözéke legújabb szabású, gomblyukában viruló rózsa, s pár nefelejts diszlik. Már messziről inte kezével a két szemközt jövő ifjúnak, kézszoritása leereszkedő, szeme mosolygó, szája kedves, fehér mellénye ragyogó, szóval az egész alak a boldogság mintaképe. — Fogadd legőszintébb örömünket, s legjobb kivánatainkat, te szerencsés és szerencsétlen halandó, mondá a barna, sötét arcú Andor, s e percben eltűnt vonásairól minden gúny, őszinte nyájas és megnyerő volt egész külseje. Az útonlöttnek mosolygó arca egy percre lángvörös lett, homlokára pár redő vonult, s bizonytalanul nézett Andorra. — Szerencsés, és szerencsétlen ? kérdé oly hangon, mely még sem neheztelő, sem derült nem volt, de pillanat alatt válhatott épen úgy azzá, mint emezzé. Andornak egy pillanatra újra ama gúnyos mosoly vonult el arcán, de a másik percben már leküzde azt, s majdnem hízelgő hangon szólt. — Szerencsés, mint boldog vőlegény, és szerencsétlen, kinek e boldogság annyi irigyet, s csak a legyőzött vetélytársból annyi ellenséget szerez. — Ah mindig a rendes tréfás, ki aztán hátunk mögött jól kinevet, kigúnyol bennünket, nemde Dezső, viszonzá Kálmán, a szőke kis fiatal emberhez fordulva, ki eddig némán állt, s csak fejével adá helyeslését mindenhez a mit mondtak. — Tehát mikor lesz az esküvő ? kérdé Andor, mitsem felelve az előbbi szavakra. — Két hónap múlva, július 24-én. — Természetesen itt Pesten, hol is történhetnék az másutt, miért fosztanánk meg a közönséget e kellemes és szép látványtól. Hadd sírjanak a leányok ez esküvőn, kiknek bálványuk voltál, hadd őrjöngjenek a nők, kik még mindig remélték, hogy végre egymás után mindnyájokra kerül a sor, szemeidbe tűnni. Kálmán figyelmesen nézett Andor arcába, de őszinte, természetes volt annak minden vonása, hangja elfogulatlan, tekintete derült s egy árnya sem létezett rajta a gúnynak. — És a férfiak között nem lesznek oly őrjöngök jelen, kik reméltek, s kiknek ez esküvő váratlan törlés lesz számításaikon? kérdé Kálmán, szemeit erősen és jelentékteljesen szögezve Andorra. De annak vonásai mozdulatlanok, szeme nyugodt maradt. — Meglehet, mondá könnyedén, s téged boldogítson azon meggyőződés, hogy nemcsak a nők,de a férfiak is örjöngeni fognak tesküvödön. Ekkor urasági fogat hajtott el előttök, s midőn Kálmán megismeré azt, inte a bakon ülő inasnak, a hintó azonnal megállt,s az ablakon át nevető leány arc volt látható. —Valerie, mondá Kálmán, jertek mondjunk nekik jó reggelt, s a három ifjú a kocsi ablakhoz lépett. A kocsi belsejét idősb és fiatabb hölgy foglalá el, s mindketten nyájasan intének az odalépő ifjaknak. Az idősb szelid, hervadt arcú nő volt, kinek vonásain meghagyták nyomaikat az idők viharai. Szemeiből inkább jóság mint szellem látszott, ajkain azon mosoly ült, mely néhány év óta a népszerűségkeresést jelenti, haja egészen ősz, de az egész arc kifejezésén, a kellemteljes kéznyujtáson, melylyel az ifjakat fogadá, a fej negédes meghajlásán látszott, hogy fehér haja és a viharok nyomának dacára, még nem mondott le egészen az élet örömeiről. A mellette ülőn az első percben látszott, hogy az idősbnek leánya. Ugyanazon szabású arc, hasonló vágású szemek, hasonló alakú fej, és egészen hasonló testalkat. E hasonlatosság legyen elegendő beszélyünk hősnőjének ismertetésére. Nincs, mit mondani róla. Némelykor az író képzelődése sem képes a hályogos szemből csillagot csinálni a formátlan húsdarabból görög szabású orrot, és az esetlen csontos, nehézkes tagokból junói termetet. Szomorú, de vannak körülmények, hol sem a költő sem a művész, nem képes egy oly nézpontra emelkedni, honnét minden bájos, minden rózsa szintivé válik. Kálmán és Andor az idősb nőhöz léptek, míg a kis szőke Dezső a fiatal leány felöli ablakhoz állott. — Jó reggelt, jó reggelt, hangzott minden ajkról s megkezdődött a beszédár, mely gratulatió, szinház, bál, esküvő, öltözék, látogatás, vadászat, és lovaglásból állott. Ki tudná mindazt elmondani, mit a tiz percig tartó társalgás összehalmozott, mig végre újra kézszoritás, újra átalános jó reggel, két epedő tekintet, egy csintalan mosoly, mély főhajtás, mely az arcra nyomuló percnyi gúnyt takará, s végzé be a jelenetet, s a fogat elrobogott, az ifjak pedig sétálni mentek. II. Julius huszonnegyediké volt. A főváros nagy napnak nézett elébe, az ismert férfi szépség, Somváry Kálmán tarta esküvőjét. Délután öt óra volt, s bár a szertartás csak hatra volt határozva, a tért, melyen a végbemenendő esküvő temploma állt, sűrü néptömeg lepé el, s minden arcon várakozás, minden vonáson kiváncsiság látszott. Közel a templom ajtajához két föltűnő hölgy alak állt, egymással halkan beszélgetve, s koronkint figyelmesen tekintve azon utca felé, honnét a menetnek jönie kellett. Egyszerre a tömegből fiatal, általunk már ismert, férfi közeledék hozzájok, s hátulról megszólltá őket. — Ön itt, szép Cornélia, kérdé mosolyogva tekintve a szép barna leányra, kinek szemeiben perc alatt haragos tűz lobogott s arkát fölbigyesztve arcának megvető kifejezést igyekezett adni. — Rabszolgát akarok látni, mondá gúnyosan, kit aranyláncon visznek. — Nem, — szép nagyság, most az egyszer nem volt színésznő, s bár Talleyrand azt állítá: a beszéd azért adatott az embernek,hogy azzal gondolatait titkolja el, kegyed e percben megcáfold ez állítást, mert szavai nem bírják eszméit eltitkolni. Kegyed fájó szívvel áll itt, roszindulattal jött e helyre, lelkében káros óhajtások élnek, és e frigyhez nem kíván szerencsét. — Valóban, — mondá majdnem keserűen a leány, furcsa kivánság volna bárkitől is, hogy én és anyám másért jöjjünk ily helyre, mint kíváncsiságunk kielégítése végett. Eljöttem megnézni minő szabású a szép menyasszony ruhája, milyen drága és értékes rajta a csipke, hogyan van a koszorú és fátyol fejére tűzve, s ha mindezt láttuk, nyugodt szívvel haza megyünk. Arra, hogy szívünkben jó kivonatokat hozzunk, ily előkelő nászpárnak nincs szüksége, arra pedig, hogy rosz akarattal nézzünk rájuk, igen közönyösek előttünk, és távol állnak tőlünk. — Nagysád, szép nagysád, ne e keserű hangon, ne ezen villámló szemekkel beszéljünk a dolog felöl. Hogyan higyjem szavait, ha arcán az ellenkezőt látom. Hogy higyyem, hogy a menyasszonyi ruhát jött nézni, midőn arca haragtól ég, ajka a keserűségtől reszket ? (Folyt. köv.) EGY EMBER TÖRTÉNETE. — Achard regénye. — Második rész. Neuvailler Hermine. I. (Folytatás.) A marquis Médéricot hivatta, kinek mogorva arcát öröm tette ragyogóvá, midőn Herminet meglátta; parancsot adott, hogy vigyék Hermine kis podgyászát a legszebb osztályba, hová Herminet maga kívánta karján elvezetni. Midőn Róbert visszajött a szobába, hol Raoult magát hagyta, arca ismét visszanyerte régi sötét komorságát. Raoul láthatólag meg volt lepve e fordulat miatt. A marquis gondolkodva járt fel s alá a szobában, homloka össze volt ráncolva, szemeit a földre szegte. Raoul figyelemmel kisérte minden léptét, szerette volna megkérdeni, de nem merte , nagy teher nyomta szivét; úgy tetszett neki, mintha a fiatal lányka, kinek gyengéd lépteit még viszhangozák a mogorva falak, mély örvénybe veszett volna. Aggódva, habozva, végre az ajtó felé ment egyenesen. — Maradj ! Szólt Róbert parancsolólag. Raoul leült. A marquis tovább járkált, mint a kalitba zárt vad állat,járt egyik szegletből a másikra Végre kezével az ajtó felé mutatott, melyen Hermine távozott. •ej! — Láttad?— Szólt tompa hangon. —rencsétlenséget hozott magával házamba. A báró ijedten ugrott fel. /