Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-01 / 250. szám
250-ik sz. Kedden november 1. kiado-hivatal, pest, barátoktere V. sz. _____Első évfolyam 1864 FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr pokát kivéve mindennap. ko- „ Bélyegdíj minden igontont képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. t*tókor • • •30 kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgál a kiadó hivatal. Halottak napján. Könyet hullat sok jó anya Szerelme zálogáért. Sóhajt, imát, hány bús apa Küld egyetlen fiáért. — Nincs ez ellen semmi mentő : Mindenható a temető. Gyászravatal, hosszú népsor Végig vonul az utón . . . Érted leszem halotti tor Menyasszonyi hajadon. Még fiatal, s mily szép volt ő ! Mindenható a temető. Bús siralma fölhangozik Az árvák jajszavának, Le nem hat a koporsóig, Nem fáj rögnek s fejfának . . . Nincs itt soha kora, késő,-------Mindenható a temető. Gazdag is volt, boldog is volt, És megválni még nem akart ; Sok kincsénél holtabb a holt, Kit ez a föld itt eltakart . . . Nincs itt semmi különböző . . . Mindenható a temető. Angyal is volt, anya is volt, Minden ember áldott; És megtörött és leomolt, Sir föd el egy istennőt . . . Legyen erény vagy büntető : Mindenható a temető. Hires is volt, dicső is volt, Mint a hajnal sugára . Hazája még sokat számolt Eszére s hős karjára. Legyen gyönge vagy hadverő , Mindenható a temető. Washington vagy Napoleon, Mahomet s rabszolgája, Megférnek itt békén, nyugton, Mert ez a csönd hazája. Mindent, mindent kibékít ő, Mindenható a temető. Mindent, mindent kibékit ő, Álnok szivet s tiszta hát, Virágokkal, mely síron nő, Födi el az erényt s bűnt. Igazaknak nem rettentő : Isten kertje a temető. Baracskai Szidor: A DRÁGA GYÖNGYSOR — Beszély. — Stominkovics Máriától(Folytatás.) „Ne higyje asszonyom, ha őt boldognak tudom, én is az leszek, mondá megadással. „E nagy lelkűség megható gyermekem, ígérem neked, hogy mindent elkövetek Laumont boldogítására, mondá Ninon biztatólag. „Hála, örökös hála önnek asszonyom e szavaiért, rebegé könyezve Satella. „Laumont Valentin úr,jelenté most a belépő szolga. „Nagy isten* — kiáltá ijedten Satella — merre fussak. „Maradjon, mondá Ninon,visszatartva a leánykát. „Nem, nem maradhatok asszonyom,az ég nevére kérem, ne kényszerítsen, rimánkodok kétségbeesve. „Lépjen be e szobába, mondá Ninon egy ajtóra mutatva, ott egy kijárást találand,mely az utcára vezet. „Isten áldja, asszonyom, rebeg, hálásan Satella s elrohant. „Mondja meg Laumont urnak parancsolá Ninon, a még mindig ott álló szolgának, hogy várom.“ Az inas mélyen meghajtva magát, távozott. Közel vagyok célomhoz, susogá elégülten, ma kell, hogy nyilatkozzék, s holnap megnyerem fogadásomat, s a nagy Condé elösmerendi ellenállhatlanságomat, hatalmamat az erős férfi nem felett. Az ajtó megnyílt most s belépett Laumont, sápadtan, kimerülten, csak nagy fekete szemeiben égett a szenvedély tüze. „Jó estét asszonyom, köszönt könyedén meghajolva a tengerész. „Ah, ön ma ismét oly halvány, mondá Ninon aggódva, foglaljon helyet e támlányban, nyugodja ki magát, oly kimerültnek látszik,mi baja?“ Laumont leült. „Pierre, tegye a kandallóra a gyertyákat, szememnek árt a fény. A szolga elhelyezvén a kargyertyatartókat, távozott. „Jöjjön közelebb, üljön ide hozzám, s beszéljen. Ismét szenved szegény barátom, feje lángol, mondá résztvevőleg tapintva meg kis kezével forró homlokát, beszélje el nekem betegségét, szenvedéseit, bánatát, mert én nem csalódom, ön nem csak testi, de lelki beteg is. Beszéljen el nekem mindent, legyen bizalmas, őszinte, legjobb barátnőjéhez, susogó szép kezével végig simítva Laumont fekete fürtéit. „ Ne kívánja, hogy beszéljek. Asszonyom, engedjen hallgatni, mondá a tengerész búsan. „Ön hálátlan Laumont, viszonzá keserűen Ninon ; nem akarja bánatát azzal közölni, ki önt oly végtelenül, határtalanul szereti, — rebegő Ninon könyezve. „Mit mondasz Ninon, — kiálta magánkívül az örömtől, — te szeretsz engem, oh nem jól hallottam; a boldogság őrültté tesz, ismételd meg egyszer, köré térdre hullva s kezeit csókokkal halmozva. „Igen, szeretlek kimondhatlanul, szeretlek,“ — susogá Ninon, átkarolva Laumont nyakát. „Oh e szavak visszaadják boldogságomat, jó kedélyemet, egészségemet. Istenem, engedd, hogy boldogságom tartós legyen! imádkozék Laumont könytelt szemekkel. „S te szeretsz-e engemet Valentin, még egyszer sem mondod azt nekem, — kérdé mosolyogva Ninon. „Oh Ninon, — felelé búsan Laumont, — hogy kérdezheted ezt. Boldogságom álomként tűnik fel, hihetetlennek látszik az nekem, esküdjél meg anyám emlékére, hogy szeretni fogsz mindig. Nézd ez érmet? — akasztá nyakamba midőn még gyermek voltam, — mondá Laumont meghatottan, aztán kihuzá kebléből a fekete zsinóron csüggö medaillont s Ninonnak mutatá azt. „Nagy ég!“ —kiálta Ninon elsápadva— „fiam“ s megsemmisülve hanyatlott vissza a pamlagra. Laumont úgy ment el, mint egy őrült, — átkozódva. IV. Egy hét folyt le ez esemény óta. Éj, sötét éj van, egyike a hosszú őszi ételeknek, a hópelyhek esővel vegyesen szállingóznak, a szél haragosan ürült, a luciennesi nyárilak ablakai mind sötétek,kivéve egyet, a kertre nyílót, mely bágyadtan van megvilágítva. Tekintsünk be: ott ül Laumont íróasztalánál, előtte egy kezdeti levél fekszik. A tengerész olyanforma, mint egy kisértet; arca síri halvány, nagy sötét szemei be vannak esve, ezelőtt holló fekete haja szürke, erőteljes kezei kiaszottak, arcának minden vonásán a keblében dühöngő vihar látszik. „Az élet teher, kín, egy hosszú szenvedés lenne számomra ezentúl csak; én nem akarok tovább élni. E levélben végistenhozzádot mondok neked oh szörnyű Ninon, — mondá búsan, s írni kezdett. Bevégezve a levelet, megcsókolá azt. — Isten veled életem boldogsága! Még egyszer látnom kell Satellát, aztán elbúcsúzom tőled élet. Vég istenhozzádot mondok e nemeslelkü gyermeknek, ki engem oly végtelenül szeret, miért nem tudtam én is úgy szeretni őt, mondá keserűen, s felemelkedők, egy halvány fényű éji lámpát vett kezébe, aztán ingadozva az ajtó felé ment. Nesztelenül nyitá fel azt, s belépett Satella hálószobájába. Ott feküdt a szenvedő leányka, hófehér csipkés ágyában, álmában mosolyogva, szép gömbölyű karjait keblén keresztbe téve, mintha szivére ölelne valamely szeretett lényt. Laumont az ágyhoz érve, letérdelt s imádkozott. „Legyen életed boldogabb, mint eddig volt, s napjaid békésebbek, kedves gyermekmondá fölébe hajolva, s szép nyílt homlokára egy búcsú csókot lehelve. „Valentin“ — susogá Satella álmában — „Szeretlek.“ „Légy áldott örökre szavaidért, rebegé zokogva, s eltántorgott szobájába. Visszaérve, kimerülten előbbi helyére dobá magát. „E világon teendőimet elvégzem“ — mondá nyugodtan. „Satellának e szenvedélyes gyermeknek fájdalma halálom fölött kimondhatlan lesz, de az idő, e minden mély sebet beheggesztő gyógyír,feledtetni fog engem is.“ Majd fölnyitván íróasztala fiókját, egy pisztolyt s egy tört vett ki abból. „Ez zajt csinálna, felköltené az egész házat,“ — mondá a pisztolyt nézve, s visszatette. Aztán a törnek élességét vizsgálva, mondá: „gyáva kéz, ne reszkess,“ s felemelve azt kiaszott csontos kezében, egész erejével döfte szivébe. Ajakai elkékültek, feje hátra hanyatlott, karjai leestek. A végzet esatyrájára csak e tragédiával felelhetett. S eljött a regg, egyike azon ködös őszi reggeleknek, melyek kimondhatóan leverőleg hatnak a kedélyre. Satella fölkelt. Első gondolata ma is, mint mindig, Valentin volt. Fölébrette már, jól aludt e, nem lesz egész kedélye ma ?s több ily szeretetből s gyöngédségből eredeti kérdések foglalkodtaták agyát. A percek végetleneknek látszottak ma Saterlának, már tíz óra volt a Laumont még mindig nem kelt fel. Aggodalommal kérdezősködök a szolgáktól. Azok azt felelék, hogy szobájában semmi nesz sem hallatszik. Uruk bizonyosan még alszik. Nem bírva tovább kiállni a várás kínos perceit, nesztelenül Laumont hálószobájába lopódzott. Ott az ágyat üresen és érintetlenül találva, ijedtem nyitott be a másik szobába, hol a legrettenetesebbet látta, Laumont-t halva. „Valentin életem“ kiáltá kétségbeesve, s a hulla lábához rogyott. Egyszerre felugrott, szemei vad tűzben égtek, ajakai rángatództak, s meglátva még a sebben álló tört, kirántá azt, és őrülten felkacagva kiáltá. „Végre enyém vagy, a ki kísérletet tesz most elrabolni tőlem szivedet, az szászoros halállal lakól. — Miért nem szólsz hozzám kedvesem“ — kérdé hozzá hajolva,— miért nem mondod, szeretlek Satellám. Mégsem szeretsz,c susogá zokogva. „Alszol, aludj, ha felébredsz, tudom szeretni fogsz,“ mondá halkan. „Ah levelek, Satellának, mit irhat nekem?“ Olvasni kezdé. „Satellám! E Ninon de l’ Enclosnak szóló levelet kézbesítsd magad. Isten veled a viszontlátásig ott fent, az égben. Valentin.“ (Vége követk.)