Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-02 / 224. szám
2240k az. Kedden, okt. 2. 7- -• Harmadik évfolyam 186. „.r,. PIWÁPOST T.APOIT w“““" u wanutoi iiiirun. -jeül Bajokat kivéve minden- Bélyegdij minden ** i.aji. koronkint kepekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tatáskor . . .30 ke. ♦ T) Újra fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a „JFö városi Lapok“ okt.—dec. évnegyedére előfizetéseiket megújítani , s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szíveskedjenek. Egy szépirodalmi napilap minden esetre szükséget pótol nálunk, s igy a műveit magyar családok a mai részidőkben sem fogják pártfogásukat megvonni oly közlönytől, mely mindenről tudósitó napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és szabadelvű ügyek kitartó harcosa kíván lenni folyvást. — Tóth Kálmán felelős szerkesztő. Vadnai Károly lapvezető főmunkatárs. Kiadói SZÓ- A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállítását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob dec. évnegyedre írt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is a forintjával. Emich Gusztáv, akad. nyomdász s a „Főv. L.“ kiadója. EGY NEVELŐ NAPLÓJÁBÓL. tk (Eredeti beszély.) P. Szathmáry Károlyról. Az 1850-ik év nyarán pár hetet töltöttem „a lángeszű sléz paraszt“ által alapított fürdőhelyen: Gräfenbergen. Csak napokig volt szándékom mulatni, de hetekig maradtam. Megtetszett a szabad lég, a felséges víz, de legkivált az a szabadságot és egyenjogot lehelő légkör, mely itt a vendégkoszorút együtt tartja. Hazámban akkor nagyon is ellenkező viszonyokat hagytam el. Nem csekély hatással volt reám nézve az is, hogy nemzetem nyelvétől ez idegen földön sem kellett egészen megválnom; ritkaság, hogy Gräfenbergben magyar társaság ne legyen. Hazámfiai közül különösebben egy ifjú vonta magára figyelmemet és rokonszenvemet, ki szemei gyógyítása végett mulatott az egésség eme forrása közelében. Deli termet, szabályos, szőke arc, melynek felső részét,a különös értelmi fensőséget eláruló homlokot, s meggyöngült eleven kék szemeket, sötétzöld selyem szemvéddel (schirm) szokta fedezni. Nemes alkatú orra alatt, a szabályos száj körül, valami fájdalmas, részvétgerjesztő mosoly lebegett, mely beszéd közben néha a keserű gúny kifejezésébe vegyült át. Az ifjú a fürdő nagy faépületében,épen szomszédomban lakott, úgy hogy még falon át is beszélhettünk egymással , de én, ki nem szeretem az embereket magánviszonyaikat illetőleg kérdésekkel ostromolni, csak anyit tudtam felőle, menyi a vendégkönyvbe volt bejegyezve: „Marosi Béla, nevelő Magyarországról.“ De talán épen e kandiság hiánya tette őt közlékenyebbé irányomban.Ha magára nem akart maradni, legörömestebb hozzám csatlakozott, a reggeli vizivó sétákon s a köztünk kifejlett társalgás nyomán kitűnt, hogy szomszédom az angol,német és francia irodalomban épen úgy otthon van, mint a régi nyelvek göröglatin világában, s ismeretköre, a nélkül hogy azt segélyezné, a legvalódibb tudományos ismereteket, s a szépirodalom és művészet minden ágát magában foglalja. A szép és hűvös fenyvesek sötét árnyai alatt nem egyszer vitáztunk, s gyakran kellett magamat legyőzöttnek vallanom. Ő azonban e fölötti győzelmi örömét soha egyetlen szóval, tekintettel el nem árulta. Csaknem magyarázatlanná vált előttem, hogy enyi ismeret , eszmegazdagság, hogy maradhatott véka alatt hazánkban, különösen a forradalom utáni években, midőn a jelesebbek elhallgatván, nem egy verébtartotta magát csalogánynak. Egy véletlen később ezt a talányt is megfejté. Irodalmunk egyik veteránja Gräfenbergbe érkezett, s szomszédomat irodalmi álnevén üdvözölte, mely ekkor legjobb hangzású volt az országban. Pár hét minden nevezetesebb változás nélkül folyt le a fürdői életben. Megvoltak a szokásos heti táncvigalmak; délutánonkiit tekéző társulattá alakult a magyar kör ; az egyik kis német hercegi udvar megérkezése volt a legnevezetesebb epizód. Marosi Béla nem vett részt a társaságos körökben, annál pontosabban látszott teljesíteni az orvos gyógyrendeleteit; a vízgyógytani előadásokon mindig jelen volt, gyakran a legkevésbé járt sétányokon vagy a bércek kétezer lábnál magasabb ormain találkoztam vele. Úgy tetszett, mintha kedélyét napról napra sötétülni látnám, s ez kellemetlenül hatott reám. Nem örömest eredtem vele vitába többé, nehogy a hév ingerültségbe menjen át, vagy oly sötét fordulatot vegyen, melynek árnya kellemetlenül hasson reám s még inkább reá. Emlékezem, két hevesebb vita tárgy merült fel közöttünk. Egyik a magyar aristokrácia akkori viselete, melyre nézve új ismerőm túl sötéten nyilatkozott. Nem emlékezem, hogy előttem valaki első rendű társadalmi köreink hibáit, tévedéseit anyi ismerettel, elme éllel és keserű gúnynyal ostorozta vala. Látszott, hogy a fensőbb körökben sokat forgott , hogy mindenkor a szemlélődő szerepet játszó, sőt sejtem, hogy tevékeny, talán balvégzetes részt vett abban. Az oktalan pazarlásnak, a nemtelen cím rang- és pénzvadászatnak, a külföldies divat-majmolásnak s az erkölcsi sülyedésnek számtalan példájával színezte előadását; úgy hogy részemre, kié körök fény- és árnyoldalaival sokkal kevésbé valók ismerős, nem maradt egyéb, mint nehány oly jelesség példáúl hozása, kiknek neve és tetteik hite hozzámig elhatott. Ő azonban az én példányaimon is tudott egy egy sötét vonást fölfedezni, s bár állításai merev igazságáról meg nem győzött, sok oly keserű tanulságot mondott el, melyeket talán még célszerűbb lett volna az illetőknek hallani, mint nekem. A második vitatárgyat azon egyszerű sir és fekete kereszt idézte elő, mely a késő tavasz virágaival födve, az erdő csöndében oly megdöbbentőleg hat az azt először megpillantó vendégre. A néhány sor vers, mely a kereszten írva van, a társadalom egy második tévedését hozza emlékezetbe, — mintha nem elég volna már azon tudat, hogy öngyilkos sírja előtt állunk. „Egy, kinek nyűg volt az élet, Vándorbotját itt törte szét. S mit a túlzott hitbuzgalom Megvont tőle, kis keresztjét: Természet és emberbarát Önkéntesen, együtt adák.“ E sir mellett soha sem tudtam közönyösen elmenni. Részvétemet nem anyira maja az öngyilkos, mint annak kiváló sorsa fokozta fel. Az egyház szeretetlenségét, mely bántott, az emberszeretet kibékíte előttem. Egy ízben e sír mellett együtt haladtunk el. Én szigorúan kikeltem az öngyilkosság, korunk e kórtüneménye, betegsége ellen. — Alig van jelenség, — mondom, — mely társadalmi életünk kózállapotáról s az emberi nem erkölcsi erejének sülyedéséről nagyobb tanúságot tejgyen. Mert mi fejti meg különben, hogy ma, midőn az ember küzdelme a középkori századokban éltekéhez képest küzdelemnek sem mondható, ez, az embernél legerősebb ösztönt, az önfentartás ösztönét, sokszor csekély árért anyira megtagadja?... Miként lehet megfejteni, hogy ott, hol a keresztyén hit elvei oly határozott ellentétben állanak e cselekvénynyel, az öngyilkosság csaknem köznapi esetté vált ? Az ifjonc, ki nem találja elégnek zsebpénzét, az ifjú, kitől választott leánykája megvonta mosolyát, első gondolatában már az élet megvetésénél áll, s egy szívére vett szóért könnyedén röpíti agyába a golyót. — Ön mégis túl szigorral itél barátom. Történeti példái sem hívek, mert egy Brutus, egy Káté, sőt egy Otho is, nem kardjukba ereszkedve múltak-e ki? (Folyt. köv.) AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Iflaxime beszélye. I. 1848-ban d’Alfary Gyula huszonkét éves volt. A nagy világban azt mondták róla, hogy derék, kedves fiatal ember. Ép elégséges vagyona megengedi neki vágyait kielégíteni, s életét bizonyos komoly eleganciával venni körül. Független, kissé vadonc természete miatt nem lépett semmi meghatározott pályára, de élénk tudnivágyát, nagyratörő szellemét kielégítendő, egész hévvel adta magát nyelvtanulásra, és elégítette ki a gyermeksége óta benne lappangó szomjat a munkásság és tevékenység után; egyike volt Burnouf legszorgalmasabb hallgatóinak, s levelezésben állt a nagy tudományú L. professorral, Berlinben. Barátai nem egyszer gúnyolódtak vele, s nevezék tréfásan könyvmolynak; ő hagyta őket nevezni, s csak annál nagyobb kitartással búvárkodott a keleti népek könyveinek bizarr alphabetjeiben. Egyetlen fiú,késő házasságnak inkább álmodott, mint remélt sarjadéka, atyja iránt oly tiszteletteljes szeretettel viseltetett, mely határos volt csaknem az imádással. Mikor ő született, atyjának már fehér haja volt. S később a fejlett ifjú szivében, az ősz ember emléke a gyöngéd elnézés és mégis vasakarat példányképeként élt. S valóban volt tetteiben, szavaiban valami szelíd nyájasság és megdöbbentő hidegség, mely hosszú szenvedéseket s az emberek iránti mély megvetést sejteté a szemlélővel. A régi eszmék zászlóhordozója meghódolt az új császárság lángelméje előtt; azonban, bár föltétlen megadását grófi cím és nagy jövedelmű kegyadományok jutalmazák, módot talált bizonyos nemét a szellemi függetlőségnek őrizni meg azon vaskormány alatt, mely az ország szabadságát ama zsarnoki dicsfénynyel pótolá, melynek végleges kialvása oly szomorúan van az 1815-ki szerződésekbe beírva. A restauráció megint visszataszita az öreg grófot a magánélet semmittevésébe, s a nyugalom, melyet benne föltalálni vélt, kiállhatatlan unalommá vált. Egyedül a világban, család nélkül, elhatárra véget vetni unalmas magánosságának. A józan ész és élettapasztalás bölcs tanácsainak dacára elvett egy húsz éves leányt, ki meglehetős szép volt, kevés vagyonnal, de annál élénkebb vágygyal arra, hogy magát grófnénak hivassa. A császárság és szabadelvű eszmék elleni reactio hatalmas volt e korban, s az öreg gróf önkéntelenül érzé, midőn nejét a nagyvilágban bemutatá, hogy a fogadtatás, melyben csaknem mindenütt részesült,még mindig nem teszi tanácsossá kilépni viszszavonultságából; eltemette hát magát megint magányába, oly szabadságot engedve fiatal nejének, melylyel ez nem egyszer élt vissza. A grófnő, jako n