Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-01 / 101. szám
10-dik SZ. Péntek, május 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Kis fiam emléke i. Letéptétek forró kebelemről, Kivittétek, ki a temetőbe . . . Eltemették nehéz hantok közé . . . Emlékeznem lehet csak felőle. Oh miként fájt, mig szenvedni láttam, Életemet adtam volna értte ! Az az eszme, hogy őt elveszítem, Szívem, lelkem majd majd összetépte. S én dobtam rá az első göröngyöt, Oh, váljon ez erősebbé tetté ? ! Mert ott álltam sírja fölött némán, És a szívem még sem szakadt kettén. Láttam virágai között Feküdni hó fehéren ; Lelkét, mely égbe költözött, Vissza hiába kérem. Midőn lehunyta két szemét, — Mely drága csillagom volt, — Midőn megfogtam kis kezét, — Mely jéghideg, merev volt, — Ha jajjim föl nem kelthetek, S nagy kétségbeesésem : Nem ébred ő fel akkor — óh! — A végítéletkor sem. III. Sírodra drága szobrot én Nem emelek neked. Bevésve mélyen szívemen Emléked és neved. De sok virágot ültetek, Ha majd tavasz leszen, Legyen illatos, szép, puha, A mi körülveszen, így majd ha rá letérdelek, S elsuttogom neved : Azt képzelem : kis nyoszolyád, S nem sírod ez neked. Hajnalka. E GY ÉV A VIDÉKEN. (Víg beszély.) Irta JLanka Gusztáv. (Folytatás.) Paczali méltósággal magatartásában, és némi büszkeséggel tekintetében,állott meg előttünk. Mintha mondani akarta volna: „menyit merhetnek a gondosan megőrzött évek.“ Erzsók, amit gondolt, ki is mondá : „Többre becsülök és jobban szeretek egy szép és kellemes őszt egy nyájas tavasznál.“ A jövendőbeli vőlegény még feszesebben nyújta ki magát. A kertből az udvaron át, a lakig tett szerelmi nyilatkozataiból csak anyit hallhattam és érthettem meg, hogy örök hűséget és török kényelmet ígért választottjának. Ismét egy kolosszális vacsora után tértünk nyugalomra, most azonban már, néhány negyedórás forgás után, elaludtam. Iszonyú zajra ébredtem föl. Az udvaron segítségért kiáltoztak. Mire én az udvarra hatolhattam, már minden ember talpon volt, nevetségesnél nevetségesebb kosz-tümökben, vízhordó rúddal, nyárssal, puskával, pisztollyal, vasvillával és doronggal fölfegyverkezve. A főhadnagy kivont karddal attakírozta a komondorokat, de polgári felöltönyben. Mentegette magát, hogy az alsó utcáról a Tarczali úr kertjén és udvarán keresztül rövidebb úton akart hazatérni. Kiszabadították a komondorok közül, kik polgári öltönyben nem birták vagy nem akarták fölismerni. A szobákba tértünkkor Samu bácsi valamit súgott a fülembe, mire én elmosolyogtam magamat; azután hangosan szólt Mariska leányához: — Talán nem volna rész, ha gyermekeidet a gouvernantetól haza küldenéd. — Ma estére úgy is megjő férjem, s holnap különben is mentünk volna. III. A következő napon a szokottnál korábban keltem föl. Már régebben határoztam el, hogy azon esetben, ha gyermekéveim feledhetlen helyeit meglátogatom. Szakaszt, a kiesen fekvő kisded falut már azért se fogom kikerülni, mert Bella, kit ifjú koromban ideálomként szerettem, mint nő, e falucskában élte napjait. Rokonszenvem, ragaszkodásom és vonzalmam azon időben nem volt titok ; miután azonban Bella azóta nő lett, s boldog házasságban élt, egy testben rút, de lélekben annál szebb udvarbiróval, még a hangos emlékezés gyönge érintésével se akartam a hamvadó parázst új életre fölpiszkálni. Szakasz Sándorfalutól gyalog másfél órányira feküdhetett. Puskával vállamon, gondolatokba merülve,haladtam a jól ismert utakon. A tisztilak egy erdősarokban, a falu végén állott. Be kell vallanom, hogy szívem sebesebben kezdett lüktetni, amint a kapu melletti nagy ajtó kilincsére tettem kezemet, s az udvarra nyitottam. Egy tenyeres talpas, piros arcú szolgáló az apró marhákat etette, közel hozzá egy madonna-képű 10 —12 éves szőke lányka búzaalját tartott kötőcskéjében, két kisebb lányka pedig egy mesterségesen összehordott homokhalmon játszott. A nagyobb leánykát lehetlen lett volna föl nem ismernem, anyira hasonlított mamájához. Ugyanolyan színű dús szőke fürtök, ugyanolyan szelíd kék szemek, ugyanolyan nagyocska, de kellemes és szépmetszésű száj, a kissé hegyes, de finom metszésű orr, sőt maga a nyúlánk, de azért gömbölyű testalkat is elárulták, hogy a leányka a Bella gyermeke. Amint a gyermekek megpillantottak, azonnal félbehagyták foglalkozásaikat és játékaikat, s a kert felé szaladtak. Már messziről kiáltoztak: — Mamuka ! mamuka! jere föl! vendégünk érkezett. — Kedveseim ! hát oly ritkaság nálunk a vendég, hogy oly esetlenül kiáltoztok. Én csordulatlanul állottam meg, bevárandó a háziasszonyt, miután nem tudhatom, ily kora reggel így van-e öltözve, hogy nem fogom zsenirozni. A kert kerítésének rácsozatai közt megláthatom, mint ereszti le a háziasszony növényekkel megrakott kötényét, mint igazítja meg halfonadékát és főkötőjét, mint ereszti és simítja le feltüzött ruháját, s mint siet a kertből fölfelé. Én is megmozdultam, s az udvar közepén át a kert felé tartottam. .Egy vén, magas és terebélyes tőrista árnyaiban találkozunk. A keresetlen baráti rokonszenv kifejezésével arcomon nyújtom feléje jobbomat. Bella hirtelenében föl nem ismert, s némi meg-ütközéssel és zavarodással fogadta bizalmaskodásomat. — Szomorú bár, de igaz, hogy a fővárosban hamarább megvénülünk ! Bella nagyság már talán meg se ismeri egykori udvarlóját ? — Andor! — sikoltott inkább, mint szólt Bella, halvány arcán gyönge pir ömlött végig, s kezét nem minden remegés nélkül helyezd az enyémbe. A gyermekek csöndes csodálkozással bámulták a jelenetet. Én azonban csakhamar kiragadtam meglepetésükből, sorba emelem karjaimba a kisebbeket, s a nagyobbéval együtt megcsókoltam arcaikat. Ezek után már csak Andor bácsinak szólítottak. — A napokban érkeztem meg Pestről, Sándorfaluban Kapronczayéknál vagyok szállva, s a legelső látogatást nagysáméknak szántam, mint kiket a főváros zajában se tudtam elfeledni. — Mi is gyakran említők az ön nevét barátink és ismerőink között. Palim, ki Béltekre ment a nagy vásárra, de ki délre még bizonyosan haza jő, végtelen fog örülni e találkozásnak, mely a milyen váratlan, épen olyan kedves lesz előtte. — De én szó nélkül szaladtam át Sándorfaluból, és Kapronczayék bizonyosan várni fognak. — Andor, nem úgy nyilatkozott-e egykor előttem, hogy a kezeimmel készített katonabélésért egy napi járó utat is elgyalogolna. Szótalanul emelem e még mindig kedves nő kezét ajkaimhoz, s egy mélyet sóhajtottam. (Folyt. köv.) AZ ÖSSZEGYŰRT KALAP. — Novella. — Volckhausen Adelinetől. (Vége.) Nagyon együgyü felelet lehetett ez, mert Martineau úr mosolygott, de oly szelíden, oly jóakaratúlag, hogy épen nem vehettem azt rész néven. — Tehát mihozzánk szándékozott kegyed jönni? Nálunk fog néhány hónapot tölteni? — Nem tud ön erről semmit ? — Hogy is tudnék! Nem találtam volna-e el úgy már tegnap, hogy ki ön, s megfosztottam volna-e akkor magamat azon szerencsétől, hogy önt haza kisérjem ? Tegnap midőn későn hazajöttem, hallottam ugyan valamit egy vendég felől, hanem azt gondoltam, egy öreg nagynéne az, kit a jövő hétre várunk, — képzelheti tehát meglepetésemet, midőn ide jőve önt, önt találom itt, kisasszony! A hang, melyen ez utósó szavakat mondá, elég behízelgő volt ugyan, de az egész esemény mégis oly igen homályosnak, olyan megfoghatlannak látszott előttem, hogy e hatás egészen elenyészett. — Egy öreg nagynéne az, kit önök vártak ? — Igen, egy öreg cousine! — Tehát nem tudott ön semmit az én jövetelemről ? Nem tud semmit anyjának egy barátnőjéről ? — Mielőtt erre felelhetnék kisasszony, meg kell jegyeznem, hogy még nincs szerencsém kegyed nevét tudni. — Wildenfeld Helén. — Most hallom e nevet először! — felelé Marineau úr, s vonásain a legnagyobb megütközés kinyomata látszott. Iszonyú gyötrelem, csüggedés szállt meg. — De hát én itt nem Martineau úr házában vagyok ? — Sőt igen, Martineau inspecteur házában! — Inspecteur des eaux et des forêts ? ! — Des eaux et des forêts ? — nem, hanem inspecteur de chemins de fer. — Úgy nem az igazi helyen vagyok! — sikol;ám majdnem eszemen kívül , mert bármily ártatlan