Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)

1862-07-01 / 78. szám

617 telenfil kínálkozik éles körmeidnek, melyek azt széttépni akarják ; jer, jer, hogy találj egy testet, mely szerencsésnek fogja magát ér­zeni, h­a véres szád szétszaggatja ; jer ide, jer, morzsolj össze egy szi­vet, melynek vegvonaglása hálát fog adni neked. Jer, ne késlekedjél te, a­ki zsákmányt keressz, itt van egy nyugodt, magát megadó, ki maga ajánlkozik támadásodnak ... oh jer! Mint a szerelmes, kit éget a vágy, midőn megpillantja a szere­lem első jelét és aztán siet, hogy gyorsítsa boldogsága percét: úgy haladt Argalenka azon irányban, honnét az orditás hangzott; járva, kajálhatott, mászva, ha lábai megtagadták a szolgálatot, előre ha­tolva az akadályok dacára és kettőztetve igyekezetét, ha a vad állat időnkint felhangzó ordítása arra mutatott, hogy kisebbült a távolság közöttük. Így a Sadjiva hegy­ nyugati lejtőjére ért, honnét a preangeri ke­rületre nyílik a kilátás. A hegy oldalait borító kövek itt óriási, sza­bályos alakokat látszotta­k előtte ölteni. Mindig előbbre haladt és lát­ta, hogy azon számos templomok egyike előtt állt, melyekkel elődei jámborsága rakta meg Jáva szigetét. Csodálatos emlékei ezek a szob­rászat­ és építészetnek, melyek azt tanítják, hogy a nép műveltsége és hatalma Egyiptom és Hindostanéval egy fokon állott­, de a­melyek mind romba dőltek, mióta Mahomed hívei megsemmisítették Buddha követőit és elűzték őket a szigetről. Az ordítás nyilván a templom belsejéből eredt, kétségkívül az állat barlangja volt azon helyen, mely egykor imának volt szentelve. Ezen ellentét még inkább megerősítette Argalenkát elhatározá­sában. Magasztos vigasz volt számára ősei imolyájában meghalhatni, úgy tetszett neki, mintha maga az isten is jóváhagyná szándékát, mi­után megengedi, hogy ott vihesse ki, hol egykor imádták. A templom környékét borító, folyondár növényekkel behálózott s felforgatott szobrok s ékítmények közt utat törve magának, az épü­let előcsarnokába jutott. A templomnak, mint a legtöbbnek, melyeknek számos romjait találja az utazó a szigeten, domb alakja volt, mi több egymás fölött fekvő terasse által képeztetett, melyek a hegyre támaszkodva, annak h­ullámzatos felü­letét követték. E terasseok sajátságos faragványok­­kal borított oszlopsorokon és nagy márványdarabokon nyugodtak, melyekbe óriási mélyedések voltak vágva. Némelyikben még törede­zett szobrok voltak láthatók. A legmagasabb terasse fölött, hatalmas kúp emelkedett, azon helyet jelezve, hol Buddha szentélye volt, ezt két könyebb és kisebb kúpsorozat környezte korona alakúan. Minél inkább közelített Argalenka a helyhez, hol a halált keres­te, mindinkább csillapult izgatottsága és nyugtalansága, lassankint vallásos érzelme győzedelmeskedett fájdalmán, bár ez a legmagasabb fokra hágott. Elhatározását azonban ez nem izgatta meg, csak nyugodtabban érezte magát, és ajkai imát l­ebeghettek Buddhához. Épen midőn be akart lépni a tág nyilason, mely az a­jtót helyet­tesitette, felhangzott az állat ordítása, mely őt az éjben idevezette, még hangosabban és borzasztóbban, a midőn a boltozatba ütkö­zött, de ugyanekkor sajátságos tüneményt pillantott meg a beduis. Az épület legtetején vérhenyeges világot látott, mely a boltozat sikolt köveiben tü­kröződött. Argalenka tudta, mily ellenszenvvel viseltetnek a vad­állatok a tűz iránt, de az is bizonyos volt, hogy a tigris vagy párduc, mely­nek ordítását hallotta, valahol azon hely közelében van, hol a vilá­gosság látszott és nagyon meglepte e tünemény. Keresztül ment a templomban heverő romokon, és a lépcsőn ha­ladt felfelé, melynek fokai ingadoztak lábai alatt. Bátran ment fel­felé, és minél fölebb ért, annál élénkebb volt a fény, de hogy mi tör­ténik a szentély belsejében, csak akkor láthatta, midőn az utósó te­­rassera ért, mely magasabban feküdt a kúpnál. A szentélynek tojásdad alakja volt, mely egy óriási mélyedés­sel végződött. E mélyedésben Buddha szobra állt, mely mintegy csoda által e rombolás közepette sértetlenül maradt. A bálvány keresztbe vetett lábakkal egy zsámolyon ü­lt, mely egy óriási lotosz virágot képviselt. Gondolkozó s imádkozó kifejezés­sel volt ábrázolva, kis kötény övezte csípőit, melynek csúcsát egyik kezével felemelve tartotta, másik keze térdén nyugodott. nyakán a háromsoros nyaklánc s a szentelt zsinór volt, fejét a nagy indus fö­veg fedezte, mely hasonlít a phrygiaihoz. A mélyedés falát jávai nyelvű emblémák s feliratok borították. Argalenka minden más alkalommal jámbor tisztelettel térdelt volna le istene képe előtt, de most élő lényeket látott, melyek egész figyelmét igénybe vették. Húsz lépésnyire a szentelt helytől, bangából s vékony vesszők­ből rakott tűz lobogott, s a tüzet élesztgető emberben Argalenka Har­­ruehra ismert. Thsermai párduca a gueber mögött feküdt, messze ki­nyújtva lábait, és fejét új ura mögé rejtve, hogy érzékeny szemeit a tűz fényétől lehetőleg óvja. De a­mit a beduis sokkal előbb észrevett, mint a párducot, mint Harruckot, mint Buddha szobrát, az egy női alak volt, ki a falhoz tá­maszkodva tilt oly mozdulatlanul, hogy a templomot ékesítő kőszob­rok egyikén­ek tarthatta volna az ember, ha nem lebbentette volna fel néha a levegő egy szele az átlátszó fátyolt, mely egész testét el­burkolta. A nő térdére hajtotta fejét és aludni látszott, de ha nem lát­hatta is Argalenka vonásait, megismerte az őt elburkoló vékony fá­tyol alatt a szép fiatal lányainak öltözetét. Látta, hogy durva pamut­­szövetből készült, fényes virágokkal átszőtt sacong van rajta, és rö­vid ujjú sötétzöld fűző, mely két sandafából készült félgömbbe zárja, keblét szabadon hagyva testét az utasi bordától az érclapokból ösz­­szealkotott övig, mely a szoknyát csipein tartja. Észrevette, hogy ama nőnek ébenfa fekete hajában a diadém és drágaköves vagy üveges tűk helyett, minőket a mozlimok viselnek , csak néhány biborszin mantega virág és néhány szál jázmin van. Azt hitte hogy álmodik, úgy tetszett neki, mintha valami visio hatalma alatt állana, mert e ruházatban, e termetben s egész lényé­ben a nőnek, kinek arcát nem láthatta, Arron ruházatát, termetét, lé­nyét látta, azon időből, midőn még nem volt a pank orvos kedvese, nem a hatalmas Thsermai kegyence, hanem ezen utóbbi uralma álló lakosok legszegényebbikének lánya. Az öreg ember halványan s remegve állt helyén, hideg verejték gyöngyözött homlokán, s a tűz, melyet Harruch táplálgatott, az osz­lopok, az egész templom forogtak körüle. Szólni akart, és szava meg­akadt kiszáradt torkában, lélekzete szakadozott lön, kiterjesztette ke­zeit az alak felé, mely anyira hasonlított lányához, de nem bírt egy lépést sem tenni előre. A kavics gyenge csigorgást hallatott lábai alatt. A párduc felemelte fejét, füleit előre tartva hegyezte, borzasztó torka azon irány felé fordult, honnét a zaj hallatszott, mely őt figyel­­metessé tette és hevesen lélekzett. Aztán felugrott, mintha rugó lökte volna fel, fenyegetőzve felemelkedett és ismét lehajtotta sima fejét a földre, hátulsó részét magasabbra tartva és farkával a levegőt kor­bácsolva, mintha minden erejét egy véres ugrásra akarná összeszedni. De mióta a beduis a nőt meglátta, élni akart; ő most mástól még jobban félt, mint a haláltól, ha meg kellene halnia gyermekének egy utósó csókja nélkül. A félelem s szeretet visszaadták erejét. — Segits gueber! — kiáltott. Most Harruch is felkelt. — Csillapulj Maha! — szólt — ha barátunk, kimélni kell őt, ha ellenség, még mindig lesz idő, hogy, midőn hívlak, körmeiddel tá­mogasd­­őrömet E szókkal egy égő kanócot vett ki Harruch a tűzből, kivonta erődjét és ezzel jobbjában, az égő fával bal kezében azon irány felé haladt, honnét segélyül hívták. Megismervén Argalenkát fegyverét hüvelyébe dugta és megfogta a beduis karját. — Te vagy az Argalenka ? — szólt — jel közelebb, ne félj az állat hivebb barát, mint azok, kiknek számára e nevet feltalálták. Maha csak azokat szereti, kiket én szeretek, és azokat gyűlöli, kiket én gyűlölök. Maha látván, hogy a jövevény bizalmasan beszél urával, csak­ugyan előbbi nyugodt helyzetébe tért, miután még egy mély morgást hallatott. De Argalenka nem bírt a gyekernek felelni. Alig szabadult meg aggodalmától, midőn a bizonytalanság kínos érzete ismét erőt vett rajta. Ujjával a mozdulatlan, elfátyolozott alakra mutatva, lázas iz­gatottsággal szólt Harrachhoz.

Next