Korunk, 1929. július-december (4. évfolyam, 7-12. szám)
1929 / 7-8. szám - Szántó Hugó: A világéter halála és feltámadása
A VILÁGÉTER HALÁLA ÉS FELTÁMADÁSA Irta SZÁNTÓ HUGÓ (Pozsony) A világéter, mely az emberi gondolkodás ködös kezdeteitől fogva élte az eszmei lények életét, 1905-ben halt meg, amikor Einstein Albert „Zur Elektrodynamik bewegter Körper” c. értekezésében először mondta ki rá a halálos szentenciát. Persze, az ilyen tudományos kivégzések sem csinálódnak egyszerre. A „halálos” csírának már régen benne kellett rejtőznie az eszme struktúrájában. Már az általunk ismert legrégibb görög gondolkodókat szenvedélyesen mozgatta az a probléma, vájjon minden „teli”-e, vagy van-e ,,ar”, van-e ,semmi” is. Az eleai filozófusok, Parmenadesszel az élükön, azt állították, hogy csak a lét van és lehet, a semmi azonban nincs és тещ lehet. (Amiben első pillantásra mindenki igazat fog adni nekik, sőt sejtem, hogy sokan többé-kevésbbé tudatosan, aszerint, hogy még mennyi respektussal viseltetnek a filozófia iránt, azt fogják gondolni magukban, hogy ez, enyhén mondva, üres és nagyképű tautológia. Ámde. — vigyázat. A filozófiában éppen az a különös és nehéz, hogy a szavaknak egészen sajátságos, a köznapitól eltérő értelmi súlyuk van. Alább látni fogjuk, hogy a kérdés veleje éppen ez: mi a tér, valami vagy semmi? Helyesebben szólva: milyen faja, módja a valaminek? Mert ime: a valami-semmi ellentét nem szakadék, hanem skála-oktáv, melyet a létformák intervallumai töltenek ki. Az eleaiakkal szemben Demokritos, az ókor Einsteinje, merészen kimondja: nemcsak a lét van, hanem a semmi is van, a teli mellett az űr, az atomok mellett az üres, igazán üres tér. Ezzel a megállapításával Demokritos a modern fizikus gondolkodásmódjáig, emelkedik. Nem törődik azzal, hogy mit szól e megállapításhoz a tiszta ész, mely megtorpan a „létező semmi” fogalma előtt. Előtte egy szempont lebeg: megmagyarázni a fizikai jelenségek világát. E magyarázat megköveteli az abszolút úr, a létező semmi feltételezését, teljesen mellékes tehát, mit szól ehhez az ész. Íme, itt a modern elem Demokritás gondolkodásában: a feltétlen objektivitás, a tények feltétlen respektálása. Az észnek kell a tényekhez igazodnia s nem fordítva. Ám lássa az ész, vájjon hogyan lehetséges ez a hozzásimulás. Ha máskép nem megy, meg kell magában ölnie a régi észszerűt és új észszerűségekbe kell magát beleélnie. Nincsenek örök axiómák, csak azok és addig, amelyeket és amíg a tények sugalmaznak. Einstein nagy tette hasonló Demokritáshoz: a világűrt kitöltő éter, a fényhullámok, elektromagnetikus hatások, s talán a gravitáció állítólagos hordozója, nem létezik, nincs. Mert ha volna, akkor a Michelson-Morley-féle kísérletben jelentkeznie kellett volna, „éter-szélt” kellett volna előidéznie.