Fajka János, iparművész (1985)
Napjainkban egyre nő a tűzzománc népszerűsége, s ha avatatlan kezek nem silányítják divatcikké, akkor hamarosan a műfaj legújabbkori reneszánszáról beszélhetünk. Feléledési folyamatában egyfelől a megmunkálás tradícióinak a vállalása, másfelelől az alapvetően megváltozott funkcionális-esztétikai igény figyelhető meg. Ez utóbbi változás az ötvösművészettől elszakadt zománcképekre vonatkozik, amelyeken a pusztán díszítő szerepet betöltő motívumok is háttérbe szorulnak a kétdimenziós síkon ábrázolt figurális tematika javáért. Az ilyképpeni önállósulással a zománcművesség iparművészeti státusza tehát nemcsak megingott, hanem - táblaképigénye és -hatása miatt - egyenesen a képzőművészethez közeledett. E közelség—persze csak a festői látványkeltés vonatkozásában érvényes, mivel maga a zománc — mint említettük — továbbra is hagyományokon nyugvó manuális-technikai-technológiai műveleteket igényel. Mivel az alkotás folyamatában a teremtő szellemé a prioritás, előbb azt vizsgáljuk, hogy a tartalmi-világnézeti princípium miként van jelen Farka János művészetében. Nos, eddig megtett útja kétségbevonhatatlanná teszi a figurális ábrázolás iránti elkötelezettségét, hitét. Emberközpontú témáinak férfi-és nőalakjaihoz gyakran társít állatokat, pontosabban lovakat is. Ezek mitikus jelentései ősi erők atavisztikus felhangjaiban gyökereznek. Képeinek szereplői találóan általánosított embertípusok, a rájuk jellemző tulajdonságokkal. Ám bármilyen tárgykört válasszon is, egyféle népies ízű ihletet és balladai mélységet zárnak magukba kompozíciói. Az mára tűzzománc stilizáló műfaji sajátosságából ered, hogy nem vállalkozhat az ember konkrét, portrészerű megjelenítésére, vagy a képen belüli kiegészítő motívumok optikai látványt utánzó ábrázolására. Egyébként is: a művészi valóság lényege — a sokszor elvtárs „élethűség” vagy „természethűség” helyett - kizárólag az újjáteremtés öntörvényű csodáján alapszik, amely felszínre hozza az alkotóművész legmélyebb élménytárát, aktivizálja vizuális képzelőerejét, magasra emeli a tartalmi anyag szintjét, s végül mindezeket a nélkülözhetetlen szuggesztív hatással hitelesíti. Objektív tény, hogy önmagában még a legmagasabb művészi idea se mérhető, érzékelhető. Ehhez a már említett szellemi elsőbbség mellé valamilyen látható és tapintható matéria, majd az ebből kialakított forma szükséges; éspedig azért, mert minden gondolat, eszme, világnézet egyedül a forma által válik azzá, amivé lennie kell: művészetté. Formává lényegült anyag nélkül nincs, nem létezhet művészet: a forma univerzális. Fajkánál is, aki a szellem-anyag-forma korrelatív törvényeit tiszteletben tartva varázsolja megkapó szépségűvé tűzzománcképeit. Átlagon felüli rajz- és színkultúráját dicséri, hogy képein sem a rajz, sem a szín nem tolakszik előre. Biztos érzékkel gazdálkodik velük, ezért egymást segítve élnek és hatnak a sajátos farkai-stílus világában. Vérbeli kólorista létére képes a mértéktartásra, tüzes spektrum pasztelles tónusokkal való feloldására, ha evvel mondanivalóját árnyaltabbá teheti. Mindehhez szervesen kapcsolódik az átgondolt képépítés,az eredeti kompozíciós megoldás. Farka János tűzzománcképeinek fentebbiekben felvázolt művészi formaelemei nagyfokú tudatosságon és rendteremtő igényen alapszanak, s ezt őszinte érzelmi telítettség teszi teljessé. Stiláris korlátokat nem tűrő művei leginkább olyan figuratív konstruktivistát láttatnak, aki közlendőitől determinálva, értelmesen használja fel a geometrikus térszerkesztést, a szimbolikus és szürrealisztikus képzettársítást, vagy éppenséggel a népművészetből merített motívumokat. A modern tűzzománc valódi értéke a hagyományőrző technikai megmunkálás és a korszerű vizualitás együttélésében rejlik. E követelmény Farka János művein egyértelműen jelenvaló, éppen úgy, mint a tartalom és a forma mindenkori egysége. Ecsery Elemér Felelős kiadó: Köteles István mikroprop <S3> kiuzűtcikezetFotó: Moldvay József FAJKA JÁNOS iparművész