Népszava, 1906. március (34. évfolyam, 51–77. sz.)
1906-03-01 / 51. szám
XXXIV. évfolyam. Budapest, 1906. március 1., csütörtök. 51. szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor. ! negyed évre ..80 kor. fél évre . . 9.60 » ! egy hóra . . 1.60 » VolksEthr.meval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi út 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Snyár utca 1. as. (Telefon-szám 82—61.) A belügyminiszter sajtóellenes rendelete gyökerében támadja meg a Népszava életét! Most, mikor nagyobb szükségünk van sajtónkra, mint eddig bármikor, nem nézhetitek közönyösen a Népszava gyöngítését! Nagy küzdelmeken ment keresztül ez a lap és még nagyobbak várnak rája. Pajzs volt eddig a munkásság kezében, mellyel védekezett és buzogány, mellyel ellenségeire kérlelhetetlenül lecsapott. Pajzsra is, fegyverre is nagy szükségünk lesz a magyar szociáldemokrácia jövendő harcaiban! Elvtársak, álljatok most a Népszava mellé még lelkesebben és még áldozatkészebben, mint eddig. Ne engedjétek kezetekből kiütni leghatalmasabb fegyvereteket! Még csak gyöngíteni se engedjétek! Elvtársak! Mutassátok meg, hogy rajtunk, akiken nem fogott az álhazafiak tajtékzó dühe, nem fog semmiféle abszolutisztikus támadás sem. Ne legyen többé a szervezett munkások közt egy se, aki nem előfizetője a munkások egyetlen napilapjának, a Népszavának! Minden előfizető hozzon még egyet! A burzsoá lapoknál csak a kiadói haszon forog kockán, a Népszavánál a mozgalmunk sikeréről van szó ! Sorakozzatok a Népszava mellé mind egy szálig! Egy lövés. — Epizód Oroszország rémnapjaiból. — írta Armand Barry. . Bécsben voltam, amikor Oroszországban a népforradalom komoly jelleget öltött. Azon a napon, melyen a nagy vasúti sztrájkot véglegesen elhatározták, washingtoni lapom szerkesztőjétől sürgönyt kaptam azzal azutasítással, hogy iparkodjam Moszkvát vagy Kievet elérni, ahol valószínűleg nemsokára a legvéresebb események adódnak. Útlevelem rendben volt, mert már régen vártam a hírt, hogy lapom inkább az orosz határon túl akar tudni és azon nap estéjén, melyen a sürgönyt kaptam, már az Oroszországba menő express-vonaton ültem. Már több izben utaztam Oroszországban és így ismertem mindazokat a kellemetlenségeket, melyek az utast a cár birodalmában érhetik. Habár a viszonyok rosszabbak voltak mint máskor, mégsem akarom az elüljáróság butaságának, a csendőrök gyalázatosságának s a rendőrtisztviselők vesztegethetőségének leírásával az időt tölteni, mert mindez semmi ahoz képest, ami velem ezen az úton történt. K. állomásra értünk, mely körülbelül tizenkét mérföldnyire van Kievtől, amikor az utasok között elterjedt a hír, hogy nem mehetünk tovább. — Mi lehetett az ok? Katonaszállítás talán, vagy egy ideges rendőrkapitány szeszélye, akit megrémítettek a Moszkvából jövő rossz hirek? — Az után gyakran kellett késéseket eltűrnünk, mert katonákat szállítottak. Néha egy ilyen vonat megállott és egész ezredeket adott le. Most is útra készen állottak, a mezőn, a város előtt. .Szerencsére egy előzékeny és rendkívül beszédes vasúti tisztviselőre bukkantam, aki közölte velem, hogy a sztrájkolók a legközelebbi állomáson föltépték a vágásrt és a katonáknak most Kievbe kell masírozni. Egy óra múlva a csapatok már elhagyták a várost és én már kezdtem kocsi után járni, de az egész városban nem volt kapható egy sem. Ellenben azt tapasztaltam, hogy az általános sztrájk ide is elhatott és hogy a város féligmeddig lázongott. Így hát a város környékén barangoltam és a mező felé bandukoltam, ahol ki volt cövekelve a nagy cirkusz-ponyva. Azt mondták nekem, hogy a cirkusz-társulat nemrégiben jött Kievből és így reméltem, hogy az artistáktól megtudok annyit, hogy már a következő napon sürgönyt meneszthetek, még mielőtt magam tovább megyek. A Bartov-cirkusz nem volt olyan közönséges vándorcsapat, egyike volt Oroszország legnagyobb és legtekintélyesebb társulatainak és rendesen a legnagyobb városokban játszott. Csak az a körülmény, hogy Kievet sebtében kellett elhagynia, okozta, hogy itt találtam. Az igazgató és neje, meg a társulat elsőrendű erői a város legfinomabb szállodájában laktak és az igazgató, nagy és általános elcsodálkozásra, megparancsolta, hogy sátort üssenek fel a mezőn. Este nyolc órakor előadás lesz. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy most nincsen arról a néhány rubelről szó, amit egy ilyen előadás jövedelmez. Tehát egészen másoknak kell fenforognia és ezt igy suttogták, az volt, hogy a herceg kívánta igy. — Ki volt a herceg? — A herceg — Matajeff herceg — a kormányzóság leghatalmasabb embere volt, a császári házzal közel rokon és a legmagasabb állásokkal megbizva. Igazgatási területén mint korlátlan fejedelem uralkodott és „udvara" az ország egyik legfényesebb és legpazarabb udvartartása volt. A fényes élet, melyet élt, a forradalmárok egyik legjobb agitacionális eszköze volt és őt szemelte ki bizonyára elsősorban a környék lázongása. A herceg utolsó szeszélye a cirkusz parforce-lovarnője volt. Már régen tudták széltében-hosszában, hogy ő gyémántokkal és ékszerekkel elárasztja; főleg Bécsben beszéltek erről sokat, ahol a nő a mult évben fellépett. Megtudtam magamnak magyarázni, hogy Matajeff herceg már nem ül Kievben, ha a Bartov cirkusznak onnan el kellett menekülnie. És annak is okát tudtam adni, hogy mért telepedett le a cirkusz oly közel a herceg székvárosához. Vettem egy jegyet az előadásra, myitán meggyőződtem arról, hogy mademoiselle Lerange, a műlovasnő, a műsoron szerepel. Valószínűleg az ő neve vonzotta a város lakóit az előadásra. A városbeli nyugtalanságoknak a cirkusz sátora mintegy központja lett. A mellékutcában nyüzsgött a sok ember és a sztrájkoló munkások minden percben zárt sorokban vonultak ki a mezőre, ahol hatalmas rendőrség kört vont a sátor körül és jól megnézte azt, aki jegyet akart váltani. Amikor az emberek a sátort körül akarták fogni, a rendőrség rájuk rontott és a tömeget kiűzte a mezőre. Ekkor vágtatva jött egy kozák az úton és a rendőrtisztnek parancsot hozott, mely őt újra arra birta, hogy a tömeg hátratolását megkísértse. Csakhamar egy egész osztály kozák jött kivont karddal és vastag ostorral, keresztül vágtattak a csődületen. Végre pedig elegáns ekvipázs jelent meg. A herceg szaladt a szó szájról szájra, úgy a tömegben, mint a rendőrök között. Két egyenruhás úr szállt ki belőle és a sátorba siettek. Az embertömeg zugvi nekitódult a sátornak. De a A hazafias frázisok alkonya. A koalíció hősei hiába törték fejüket napokon keresztül. A nagy gonddal szerkesztett manifesztum nem hatott. Kenyér és jog kell a népnek és nem hazafias frázis. Elmúltak azok a szomorú idők, midőn a nép felült üres jelszavaknak, midőn vérét és életét áldozta a kiváltságosok jólétéért és szabadságáért. Az urak kedvéért egy lépést sem! A magyar nép végre megismerte igazi ellenségeit. Megtanulta a történelemből, hogy a mágnások és papok örökké csak kihasználták, de soha emberi jogot, soha tisztességes megélhetést nem adtak neki. Tisztán látja, hogy II. József császár alatt történtek manapjában ismétlődnek. II. József császár könnyíteni akart a nép sorsán, de nem tehette, mert a nemesség fellázadt és nem engedte, hogy a jobbágyság bilincsei lazuljanak. Ma a király kivonja az általános választói jogot és ismét a nép bőrén élősködő mágnások és papok azok, kik e reformot ellenzik. Ezt a tiszta valóságot látja a nép és a többi már nem érdekli. Az osztályparlament közjogi fejtegetéseivel torkig van. Megutálta az ügyvédi okoskodást és a pokolba kivonja az összes paragraf-huszárokat. És végzete a koalíciónak, hogy a nép hangulatát nem ismeri. Nem tudja elképzelni, hogy az évszázadokon keresztül sikerrel működő népámitás ma fölmondja a szolgálatot. Kibocsátott manifesztuma fölmelegíti a régi, kikopott frázisokat, kapaszkodik a papiroson levő joghoz, amelyet a szegény nép sohasem élvezett és végezetül fölhívja a polgárokat, hogy az alkotmányos küzdelemben vegyék ki a részüket, „mert a szabadság és a jogok, melyeket védünk, mindnyájunk kincsét képezik Ha ez így lenne, ha a szabadság és jog csakugyan mindnyájunk kincse volna, akkor a nép nem várna, míg Apponyiék a manifesztum szövegezésében törik a fejüket, hanem minden felszólítás nélkül, megvédené elrablott kincsét. Csakhogy a dolog másként áll. A szabadság és jogok mai védelmezői úgy, mint már számtalanszor, most is hazudnak. Nem mindnyájunk, hanem az ő kincsük védelmezésére hívják föl a népet. Fönn akarják tartani azt az átkos rendszert, mely a százezrek jogtalanságával jár és százezreket a nyomorba taszított. „Önkényuralom! Törvénytelenség!" — kiáltja a koalíció. Igaz, de ez az önkényuralom nem most következett be, hanem évszázadok óta érzi a magyar nép. A kiváltságosok abszolutizmusa alatt nyögött és nyög még ma is. Minden szolgabíró, minden rendőrkapitány egy-egy önkényúr, aki a szegény néppel tehetett és tesz amit akar. Az osztályparlament csak terheket rótt a népre és a közigazgatási hatóságok kivétel nélkül azon voltak, hogy az igazságtalan törvényeket meg miniszteri rendeleteket szigorúan végrehajtsák. Kényszerfotográfia, tolonckocsi, szurony A Népszava mai száma 12 oldal