Néző, 1972 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
ja Shakespeare-trage smák diákban ármányt ármányra szőnek és halomra öldösik egymást a cselszövők, uralkodók és trónkövetelők. Látva, hallva nem gyilkosságot érzékelünk, hanem történelmet, és valami figyelmeztetést az erőszakra, az igazságtalanságra vagy éppen az igazságra. Egy biztos: a gazdagon áradó költői sorokból úgy folyik a huncutság, bölcselkedés, a szép gondolatok sokasága, hogy a közben kifolyó vérre, kioltott életekre nem úgy ügyelünk, mint máskülönben a vérre és gyilkosságra „Shakespeare egy ma- _________ ga fele a teremtésnek — mondotta Petőfi. ULII A KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ BEMUTATÓ ELŐADÁSA Igaz-e hát, hogy az az ismeretlen szerző, aki e drámaíró óriás kor- és honfitársa lehetett, és aki a „Fevershami Arden” GYILKOL SOK A KÖDBEN című tragédiát írta, éppen Shakespeare-t akarta kifigurázni? A két gyilkos neve ,Black-WILL (Gazjankó) és SHAKE-bag (Telizsák) utal erre és a drámában is számos olyan mozzanat, amely az itt polgári szinten folyó cselszövések közben a királydrámák fondorlatait juttatja eszünkbe. De tegyük félre a hasonlítgatásokat, hiszen az izgalmas dráma szilárdan állja önmagában a színpadot. Korának nagy krimije lehetett, hiszen a darab egy óriási — csak a végén beérett — gyilkossági hajsza. (Különösmód nem a gyilkost hajszolják, hanem a gyilkosok áldozatukat.) De izgalmas szerelmi háromszög is, ahol a félrelépett nő minden baj okozója. Rövid története, hogy Thomas Ardennek, Feversham földesurának felesége egy Mosbie nevű urat szeret, s hogy e szerelmet félelem, izgalom és bújkálás nélkül gyakorolhassa, urát bérgyilkosokkal szándékozik eltenni az útból. A gyilkosságot háromszorosan bebiztosítja, három különböző embert „érdekeltté tesz” Arden megölésében. Ezek egyike további alvállalkozóknak adja ki a feladatot, szakmájukban járatos, valódi bérgyilkosoknak. E sokszámú gyilkosjelölt és egyetlen kiszemelt áldozat ellenére nehezen halad a „munka”. Valahol mindig elvétik. Nem irgalomból vagy hozzá nem értésből — egyszerűen pechük van! Végül mégis sikerül befejezni az öldöklést, a gyilkosok megkapják bérüket — a kötelet is nyomban ott a helyszínen. A véres tragédia borzongató eseményein sokat enyhít a játék rendkívüli játékossága. Igaz ugyan, hogy a kulisszák mögül időnként felhangzó üvöltések, kísérteties nevetések a megrettenést fokozzák, de bőven ellensúlyozza ezt két kitűnő színész helyenként vígjátéki helyzeteket teremtő alakítása. Az egyik maga az áldozat, Kállai Ferenc, a másik Iglódi István, az egyik gyilkos. A másik gyilkos, Horváth József is okoz derűs perceket, amikor szándékától eltérően éppen nem áll gyilkolásra a keze, és ismételten elvéti a jobbnál jobb helyzeteket. Kállai felszabadító hangulatú játéka nem a szorosan vett humor és korántsem komédiázás, hiszen ez a szerepével nem lenne azonosítható, hanem valami derűs könnyedség, ahogy mosolyogva járkel a körülötte csetlő-botló, ügyetlen gyilkosok között. Nem tudja ugyan, hogy meg akarják ölni, de mintha tudná és fittyet hányna a veszélyre, mintha huncutul kicselezné a nagyképű gyilkossági szakembereket”. De ott van arcán ez a derű akkor is, ha szép felesége éppen a legátlátszóbb kifogással menti ki magát a tettenérésből. Ez a kizárólag arcjátékkal, mozgással, árnyalt hangsúllyal megkomponált könnyedség olyan kellemes derültséget áraszt, hogy iszonyat helyett kellemes élmények sorozatát kapja a néző. Iglódi István gyilkosa harsányabb, de itt a szerephez ez illik és a kitűnő színész oly rutinnal és finom humorral játszik, hogy pillanatig sem haragszunk rá a „csúnya munkáért”, ellenkezően, csak nem drukkol az ember, bárha sikerülne már neki bevégezni a sokszor kudarcba fulladt feladatot. Ronyecz Mária (Arden felesége) az előadás további erőssége. Figurája méltóságteljes, ravasz, érzelmes és hidegen számító egyszerre. Hanggal, tartással, játékkal, átéléssel hitelesíti alakját, és a gyilkoságra felbújtó ellenszenves szerepe ellenére rokonszenves. Babarczy László rendező számos jó megoldással (ember-díszlet, ember-ló, fátyolos köd) felfokozta az előadás hangulatát és a régi játéknak merészen modern keretet biztosít. jjjjóm FiluiEfiEN GOIDOUTOK A nézőtéri fények kihunynak, kezdődik a játék a „világot jelentő deszkákon". Hang- és fényeffektusok váltják egymást, fokról fokra bontakozik ki idegbajos századunk — pontosabban: napjaink — emberének tragikomédiája. Egy egész korszak, a maga összes, jellemző problémájával. A legkülönbözőbb figurák elevenednek meg, nincs híja a drámai összecsapásnak sem. A reflektorok azonban mindvégig csak egyetlen alakot világítanak meg: Szentpál Monika „egyszemélyes színházában” vagyunk... Arad, árad a szöveg, a szó, egész estén keresztül. Ki a szerző, ki adja gondolatait a művésznő szájára? Kezünkben a vagy két tucatnyi nevet feltüntető műsorlappal csak találgatni tudunk, de aztán azt is abbahagyjuk, mert nem látjuk értelmét. A hagyományos színházban egyetlen szerző fantáziája szereplők egész sorát mozgatja; itt egyetlen művész alkotók egész sorát citálja és recitálja fáradhatatlanul. Az előadott művek egyetlen közös vonása: groteszk formában mutatnak meg minket saját magunknak, görbe tükröt tárnak elénk, nem egyszer az „abszurd” irodalom sajátos eszközeivel és stílusában. Aki eddig Szentpál Mónikát a versek és különböző prózai művek elhivatott előadójának tartotta, most sem csalódik. Csupán elcsodálkozik. Vers és próza összemosódik ebben a személyesen, mégis tudatosan megválogatott összeállításban. A művésznő mintegy kisajátítja, jellegzetesen egyéni elgondolásának szolgálatába állítja a sokféle szerzőt; a szemelvényeket úgy csoportosítja, hogy azokat már az ő saját mondanivalójának, a világról megfogalmazott ítéletének tartjuk. Igen találó az est címe: az előadott gondolatokban nyoma sincs a tisztes „jólneveltségnek”; érezhető céljuk, hogy meghökkentsenek, felrázzanak, töprengésre késztessenek. A világért sem igénylik, hogy bármit is beléjük magyarázzunk — önmagunkért szólnak. E „fésületlen gondolatoknak” alighanem halálát jelentené, ha megpróbálnánk kifésülni gubancaikat. Úgy kell őket elfogadnunk, ahogyan vannak, ahogyan tudatunkba tolakszanak — s ránk vár az is, hogy belőlük a kellő következtetéseket levonjuk. Ha ezt Szentpál Monika— közönségének akár csak egy töredékénél is — eléri, akkor nem kell sajnálnia a rendhagyó produkciójába fektetett energiát. A műsort az Irodalmi Színpadon kívül — kérésre — kultúrházakban is bemutatják, hogy mind többen részesüljenek e különleges élményben. G. Sz. L.