Néző, 1978 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1978-01-01 / 1. szám
December 2-án mutatta be a Nemzeti Színház a neves lengyel író, Ireneusz Iredynski, három egymással eszmeileg összefüggő drámai miniatűrjéből összeállított ÖRVÉNY című műsorát. A HÖLGYEK címűt, melyben Zolnay Zsuzsa és Csernus Mariann szerepel, valamint a TISZTA SZERELEM című monodrámát — Kálmán Györggyel — Peterdi Nagy László fordította. A harmadik mű, a MÁRIA című monodráma Váradi Hédi előadásában, Spiró György fordításában került színre. Képeink a Hölgyek és a Tiszta szerelem egy-egy jelenetét ábrázolják. (Keleti Éva felvételei) A Színházak Központi Jegyirodájának havi kultúrpolitikai tájékoztató és műsorlapja. Felelős kiadó: Dr. Fórján Gyuláné. Felelős szerkesztő: Selmeczi Elek. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Népköztársaság útja 18. Telefon: 315-300. Levélcím: Postafiók 179. Készült a Zrínyi Nyomdában V., Bajcsy-Zsilinszky út 78. - 78.2533 2 01 rotációs ofszeteljárással. Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató. Eng. sz.: IN KUL 63/1977. Magyar Színházi Intézeti .Könyvtára 19 MOLNÁR GÁL PÉTER: É % MONO Olvasom: A hidat és a Malachiás csodáját rendező remek színész Bernhardt Wicky játssza Rolf Hochhuth: Egy vadász halála című Hemingway-monodrámáját Salzburgban, azt a darabot, amit a Madách Színház is beígért Bessenyeivel idei szerepeként. Már Wicky is erre fanyalodott? — gondolkodom el a színészi játékéhségről. Bármelyik világtáj felé pillantunk, az utóbbi tíz évben — amióta monolittá dermedt a rendezők esztétikai uralma — monodrámák szaporodnak osztódással. Hátamon házam, keblemen kenyerem alapon színészismeretlenek, pályamegkezdők, kisköltségű, bárhol fölüthető, egyszemélyes színházként próbálnak meg figyelmet maguknak csikarni, érvényesülést taposni a nagyapparátusos színházüzemek árnyékában. Kávéház-színházak, pince-, padlás-, csűrszínházak pöttöm terében így kísérelnek meg versenyképessé tenni kis költséggel, több találékonysággal föltűnni vágyó színészek a kapitalista versenyben. Van azonban más oka is a monodrámák divatjának. Akadt már egyszemélyes Hamlet. A Shakespeare-tragédia valamennyi szerepét egyazon szovjet színész vitte dobogóra. A leningrádi Vlagyimir Recepter nem a szabadverseny jegyében írta föl magának ezt a színházi receptet. Másra keresett gyógyszert magának. Miként az NDK-berlini Deutsches Theater-ben, ahol fölváltva játszották Az ifjú W. szenvedéseinek sokeszközű dramatizált és egyszemélyes változatát, egyik este a sokszereplős színdarabot, másikon ugyanannak a műnek monológokká sűrített megoldását. Ne bonyolódjunk bele ez alkalommal a kérdés drámatechnikai problémáiba, hogy ugyanis könnyebb egyetlen főszereplőt megfogalmazni, semmint az ellenérveket és az egyenértékű ellenjátékot hozzá. Abba se gabalyodjunk bele most, miféle eszmei kérdéseket érintenek a monodrámák, milyen eldugottan jelenik meg bennük a romantika énkultusza, a jelentőségén túlnövelt személyiség szerepe. Figyeljünk most csak arra, miért és mi helyett fertőződtek el monodrámával a világ színpadai? Miért nem maradtunk ki mi sem ebből a kétértelmű divatból? A moszkvai Művész Színházat, alapító Nyemirovics Dancsenko híres mondása szerint a rendezőnek meg kell halnia a színészben. Vagyis munkája akkor jó, ha a színészen át érvényesülnek a rendező gondolatai, ha munkája szétolvad a színészében. Mára megváltozott Nyemirovics-Dancsenko mondása: a színész meghal rendezőjében. Tetten érhető világszerte a jelenség: a színész nem szolgálja rendezője elképzeléseit, hanem föláldozza magát érte. Más szavakkal: nem azt kívánják tőle, hogy minden képességével érvényesülni segítse az előadás egészét átfogó gondolatot. Hanem azt, hogy mondjon le legértékesebb képességeiről, csonkítsa meg önmaga tehetségét, oltsa ki személyiségének ragyogását, egyéni tapasztalatait, sajátos fogalmazási módjait. A színházi előadások többsége nem a színész és a rendező egy cél érdekében működő harcából jön létre, hanem a rendezői parancsuralomból. A rendező nem küzd meg a színész kényelemszeretetével, beidegződéseivel, mértéktelen sikervágyával vagy tévelygéseivel a színházi anyagban; nem engedi hatni magára a színész tehetségét, eleve elutasítja játékajánlatait, mert előre kész a kigondolt előadás — csupán le kell játszatni. Mindez nem vonatkozik a nagy rendezőkre, ők tudják, a színház legfontosabb tényezője a színész (és a néző). A nagy rendezők alkotótársnak tekintik a játékban a színészt. Játszótársnak. Nem pedig játékszernek. Csakhogy ma már minden zöldfülű és minden kontár azt hiszi magáról: nagy rendező. Azt hiszi: