Pesti Hírlap, 1883. június (5. évfolyam, 150-179. szám)
1883-06-01 / 150. szám
Barna Zsigmond. Nem bírunk kifogyni az idegrázó események regisztrálásából. Még reszket az ember idegrendszere a budavári gyilkosság emléke alatt s már is egy újabb szomorú eset rendíti meg afőváros közönségének kedélyét. Egy általánosan ismert, tisztelt és becsült ember, kitűnő tisztviselő, jó hazafi, családapa vétett erőszakos kézzel véget egy munkás és hasznos életnek. * Barna Zsigmond nem tartozott ama nagyhírű emberek közé, kiknek nevét szerte emleetik e házában, — sokszor el se képzelhetni,gy miért. Ő azoknak a keveseknek volt egyia kik nem közönséges tehetségekkel, élénk mint érzékkel, kötelességtudattal s a mellettiktosan kitartó munkaerővel és szakértőel megáldva, óvatosan kerülnek mindent, a eltűnőkké tenné s megelégedve a titok- Mást hintő harmat szerepével, mások jal munkálódnak szakadatlanul, a nélkül, hogy jutalmat várnának vagy elismerést s ezzel nem mindig fölstártják a szédelgő irányba terelt korszellem mellett ugy magán, mint közéletünknek azt a szolid, tartamas, becsületes régi jellegét, mely után oly teljes joggal vágyódnak viszsza jobbjaink. Barna Zsigmondnál nem volt tisztesebb, szakértőbb, munkásabb és lelkiismeretesebb tisztviselője a magyar fővárosnak. Már főjegyző órában megkülönböztetett állást foglalt el mindenki tudta róla, micsoda jellem, micsoda anyaerő. Mint tanácsosnak az ő vállaira nezült a föladatok legsúlyosabb része s egyenlő lelkiismeretességgel vezette a fővárosnak úgy bonyodalmas adóügyeit, mint később gazdasági, végre építkezési ügyeit. S ez annyira különböző szakmák mindegyikében emberül megállotta helyét és e mellett ráért leghatalmasabb rugója lenni annak az átváltozás proceszszusnak, mely az akkor oly idegen Budapestből Magyarország igazi fővárosát volt megteremtendő, egy nyelvben, szellemben egyaránt hazafias, magyar metropolist, mely valóban megérdemelte, hogy mint a nemzeti jellem kifejezése a magyar nemzet osztatlan rokonszenvének is közös tárgya, szellemi életének vezetője, a magyar nemzeti törekvéseknek kezdeményezője, irányzója, valóságos lelke legyen. Kossuth Lajos hazafias büszkeséggel mutatott rá azokra az örvendetes eredményekre, melyeket a főváros élete az utolsó évtizedekben felmutatott. Ha e megtisztelő elismerést fölosztanák mindazok között, akiknek ahhoz joga van , Barna Zsigmondnál alig illetne meg bárkit is nagyobb osztályrész abból. Hogy ez életnek ily megdöbbentő katasztrófával kellett végződni! Mi vihette rá a végzetes tettre ? Az ember szinte vigasztalást volna hajlandó keresni abban a föltevésben, hogy talán a pillanatnyi megháborodása az elmének. De akik a Barna tanácsost közelről ismerik, alighanem máskép vélekednek. Van a nyesteknek egy hófehér faja, melyről az a hit, hogy elveszti magát, ha szőrén foltot ejtenek. Vannak az emberek közt is olyanok, — fájdalom kevesen — akik ezerszer inkább választják a halált, semhogy becsületükön a gyanú árnyával is vígan éljék tovább világukat. Valami névtelen, gaz föladásról emlékszik a fáma. Nem indítottak az alapján vizsgálatot, mert hiszen a megtámadott tisztviselő tisztasága épúgy minden kétségen felül állt, mint a feladás elvetemültsége. De ezzel egyúttal elütötték a megtámadottat a lehetőségtől, hogy tisztaságát országvilág előtt dokumentálhassa, s a rágalmat a közmegvetésnek vethesse. Már pedig önérzetes ember nem tűri azt, hogy őt csak gráciából tekinthesse becsületesnek bárki is. A becsület, az megparancsolja a tiszteletet, de kegyelemnek nem fogadja el, — mert az neki joga, melyet más ember kényétől függő adománynyá nemm engedhet degradálni. És Barna Zsigmond e hófehér becsületü emberek közé tartozott s a legvalószínübb, hogy a méltatlan gyanúval sértett becsületérzésnek jön áldozata. Megdöbbentő eset, de abban, hogy vannak még ilyen embereink, mégis van valami fölemelő. Az lenne a közéletnek a legnagyobb szerencsétlensége, hogy ha már kivesztek volna. Tudjuk, hogy nem vesztek ki. Ott a főváros tanácsában vannak még szigorú kötelességérzetű, tiszta becsületükre büszke és érzékeny, feladatukat nemes ambícióval teljesítő férfiak. Kell is, hogy legyenek. Budapest nagyot fejlett rövid idő alatt s megelégedésünkre szolgál más helyen megismertetni azt a bécsi önbevallást, hogy „a császári birodalom centrumának“ hatalmas konkurrense támadt Magyarország fővárosában s hogy oly gyors haladást, mint Bécs rovására Berlin és Budapest, más európai város föl nem mutat. Hogy Berlin sikeresen versenyez az osztrák metropolissal, azt könnyű megérteni. Európa ma leghatalmasabb birodalmának fővárosa az ős birodalmi székhely, központja egy 40 milliónyi nemzet főhatóságainak s maga is csácsári rezidencia, fényes udvartartás, beleözön * .PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Uj társadalom —■ A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Nem mondtam el még önöknek utazásunkat a magyarországi bolgárok közt? Hogy nem mondtam ? No hát el se mondom most. Majd egy más alkalommal. Mert gészen egyébről akarok beszélni. Károly nagybátyám valami hideglázt, kart, hátrahagytuk hát az öreget egy kis bolgárban. Nem lehetett mellette maradnunk, mert skettőnknek sürgős dolgunk volt. A paphoz szállt, s az véletlenül tanuló volt valamikor. Egymásra érmeztek s feörültek egymásnak. Szinte jó — monda nagybátyám, — hogy Hegedtem. E nélkül nem láttalak volna Teringette, hogy vagy öreg cimbora ?íg itt is emberek laknak, de nigybátyámon nem fogott ki a hidegláz, jó kedvét megőrizte. S elmélkedett, miaga vacogott. Laknak bizony — szólt a pap — még lágyon eredeti emberek. Sok érdekes dőlsz itt majd, mert remélem kipihened itt néhány napig, még ha a lázad rögtön is. Helyesen öreg, — természetes, hogy itt. Hadd ne legyek már mindég az isszeme előtt a magyarok közt, jól esikicsit változatosság okáért a háta mögött Im. Nagybátyám szívesen maradt ott a meleg ágyban betakargatva. ,Mi pedig bizonyos megnyugvással hagytuk ott, hogy jó helyen van. * Egész három hónapig semmit sem hallatott magáról az öreg. Sem levelet nem irt, sem hire nem jött. Mi történhetett vele? Tán csak nem halt meg ? Van eszében. Akit a kolera sem bírt elvinni, azzal csak nem teszi meg azt a gyalázatos stiklit egy hitvány hidegláz. De ha nem halt meg, mit kereshet ott ? Hiszen elevenen, józan észszel csak nem maradhatna három hónapig, azok közt a vad emberek közt ? Lehetetlen az ! Levelet irtunk neki, nem felelt, azután a papnak irtunk, az se felelt. Ez mégis bámulatos! Aztán a nagynénink is folyton a nyakunkra járt sirva-riva, hogy hova tettük a férjét? Igaz, hogy nagybátyánk szörnyű lusta ember. E három hónap, ez már mégis sok. János öcsém végre kigondolt egy radikális orvosságot. Ha Károly bátyánk még életben van — — mondásusán — el fog jönni, bármilyen viszonyok közt legyen is. De félek Laci, nagyon félek, hogy nem fog eljönni. Minek is hagytuk el, minek ? S könyeket törült ki szemeiből. — Mit szándékozol tenni ? kérdem tompán. — Megsürgönyzöm neki . . . íme, nézd, ezt sürgönyzöm meg neki. Átfutottam a sürgönyke néhány szavát. ..Neje ma éjjel meghalt. Jöjjön azonnal!“ — No ez bizonyosan hatni fog, — szóltam. Egy kissé radikális szer, de legalább meg fogjuk tudni végre a valót. A sürgöny elment s harmadnap este, amint épen csibakozom otthon, megnyílik az ajtó s úti porral lepve nagy szürke köpenyegben belépett Károly nagybátyánk. — Szevusz gyerek, — szólt s megölelt. Nos hány hét a világ ? — Szent isten, a bátyám az ? Oh, oh, kiáltám örvendezve — csakhogy megkerült ! Ne üljön le kedves bácsi, üljön le és beszélje el, hol volt annyi ideig ? — Hát ott voltam. Hol lettem volna ? — Ott abban a faluban ? — Ott én, onnan jövök ... és itt kiszálltam. — S innen hova szándékozik ? — Épen erről akarok veletek szólni. Elhatároztam öcséim, hogy leteszem a tutorságot, nagykorusittatlak benneteket s eladom otthon a mi kis birtokom van. — Eladja? dadogám, nagy szemeket, meresztve. Miért adná el ? Az ősi barázdákat ? — Eladom s azon a pénzen megtelepszem a bolgárok közt. Nagyon megtetszett nekem az a hely. Elhatároztam öcsém, hogy ott töltöm le a hátralevő életemet a fiammal. Ördög adta, maholnap már nagy fiú lesz a kópé . . . — De hát az asszonyném,beleegyezik-e az elköltözésbe ? — Miféle asszonyném? szólt nagybátyám csodálkozó szemeket meresztve. — A nagybácsi neje. — Ejnye hát elfelejtetted te bolond, hogy meghalt szegény . . — szólt busán Károly bácsi. Erre aztán elnevettem magam. — Igaz lesz az! Ohol igazán bolond vagyok. Hiszen persze, hogy mindjárt meg kellett volna mondanom. * — Mit ? kérdé szelíd szemeit rám szegezve. — Azt, hogy a Borcsa néni nem halt meg. • — ■MMwnirrr. .cfjPSgft. Budapest, 1883. V. évf. 158. (*500 ) szám. I» w ■ ■■■■■—I ■'ni’V imn-r—»wi TM ■■■■■ un ■ ■ .........■i—Hi.a—iHH—wmTiumnin im m min SUflMtteS tetttS ' ' m m wJSSL . I ‘ |^ ~ ** ^ egt** cm . . 80 tét =Z£TM: POLITIKAI NAPILAP.®© -==li~ ******* *Ö**U‘- ^ ^ 1 Rue Notredmae dea Victoirm ^ Mai számok 16 oldalt tartalmaz.