Pesti Hírlap, 1884. május (6. évfolyam, 121-151. szám)
1884-06-01 / 151. szám
Budapest, 1884. (. évi 151. (1950) szám. CxA)/- Vasárnap, junius I. —-----------------------------— ————■-------------------------------------------------------------------------— ---------------------|-—,—*— ---------------------------------— Kifizetési árak: Szerkesztési iroda : ...................n . tat Budapesten, nádor utca 7. sz., I. «««&*& Fitténg. ^ ^ rj _ ^ ^ ^ ^ ^a lap szellemi részét illető siratba» I «Birutniif és a Hagjrilif“ «Ui g|f IE§ fi £ J S B§ ffimgi lÉ herá m •lAfizetessk és » lap nMt nagy képe« lappal egyfttt: s“atIS“SBIB fisa lag ami Bob vám «E» éfeére Tonatkoso felszólamUuak to (fiú érni.....................M irt. pm TTTlf AT NADTT ADB^z^r) .wSSZZZL** erfuwjrT. a** ruLiiiiiVAi imrLLAr. ^ --------- 4#. Rue Notradam* at Vietotee* Pünkösdkor. Az eszme e napon kezdett izgatni. Született, meghalt, feltámadott, azután meghódította a világot. Tüzes nyelvek jelentek meg az apostolok feje felett, hogy tudjanak szólni minden nyelven és az ékesszólás hatalmával hirdessék az igét. A pünkösd tehát a nagy, szent izgatás ünnepe. Nem a korteskedésé, mely bortól rekedt hangján rikácsol. Nem a tobzódásé, mely megfojtja az eszmét. Nincs köze a pünkösdi ünnephez, az ihlet és lelkesedés ezen ünnepéhez az egész korteshadjáratnak, mely végig vonul az országon, beveri a boros hordók fenekét és a fejeket. Ez a hadjárat, ez az országos lakodalom inkább meggyalázza a szent napot, megcsúfolja az eszmét. Mit tud az a tömeg az eszméről, melyet a választási csatára felpálinkázva, felborozva, vezényeltek? Mit tudnak arról maguk a kortesek? Fájdalom, szégyen, gyalázat, hogy a választók nagy része nem az eszme zászlóját követi, hanem a korcsmák jelvényeit. Nem az eszmére hallgat, hanem a pénz csengésére. Egyik választókerület a másik után romlik el, ahol mindinkább pénzkérdéssé lesz, kit küldjenek a választók a parlamentbe. Mindegy akárhány ezer választóra nézve képvisel-e valamit a jelölt, vagy jó dolog , amit képvisel. Csak a hordó és a tárca ki ne ürüljön, csak a választás napjáig véget ne érjen a dinom-dánom, csak hangozzék a kortesnóta a részeg torkok berekedéséig. Azzal a pénzzel, amit nálunk a választások alkalmával elnyeltek ezek a torkok, meg lehetne szüntetni a deficitet. A magyar nemzet ezredéves ittlétének örök emlékét lehetne felállítani. Szabályozni lehetne folyamainkat. Virágzóvá lehetne tenni iparunkat és földművelésünket. Hatalmasat lehetne lendíteni a népoktatás ügyén. És hozzá akkor az eszme zászlója nem heverne letiporva a sárban, hanem magasan, diadalmasan lobogna. A tizenkét apostol volt a legszentebb eszme legnemesebb agitátora. Ők a szentlélek örök világosságából és tüzéből merítettek lelkesedést ; a politikai pártok kortesei, legnagyobb részt, az önérdekből, haszonlesésből. Sorra megmételyezik a magyar nemzet erkölcseit. De mégis talán vannak az eszmének hívei és lelkesült apostolai. Egy kis szám az országban tán szintén látja feje felett megjelenni a tüzes nyelveket. Elvakitja tán szemét a tiszta eszme ragyogó világossága. Azon eszméé, mely 1848-ban megszületett, s meghalt a nyolcvanas évek elején, de ismét feltámadt, hogy diadalmas hódításaira induljon. Azon eszméé, melynek minden korban voltak apostolai, fanatikusai és vértanúi. Azon eszméé, mely a világ éltető lelke. A liberalismusé. Ennek világossága kell, hogy legyőzze a retrográd törekvések által árasztott sötétséget. Ennek hatalma kell, hogy legyőzze a reakció erejét. Ennek kell a lelkesedés tüzét kigyújtania a magyar nemzet szívében. Kell, hogy visszafoglalja birodalmát. Sőt meg kell hódítania az egész világot. A hitetlenek sokan vádnak nálunk úgy, mint Európában. Azt vélik, hogy a liberalizmus eszméje meghalt és nem támad fel többé. Hamis prófétáik azt hirdetik, hogy a liberalizmus volt, nincs és nem lesz többé ! A gyermekkorú népeknek való az, mondják. Panem et circenses! ezt kiáltják ismét, mint azon római birodalomban, melyet az egyszerű halászok, az isteni ihlet által felvilágosítva, meghódítottak. Ezt hirdeti az új elvadulásnak indult Germania hatalmas teutonja Ezt hirdeti ott egy hitvány sajtó. Lánccsörgéssel válaszol rá Oroszország. Halálkiáltással a lengyel nép. Az osztrák bureaukrata miniszterek szintén ezt hirdetik, utánuk zengi az igét egy sereg kifosztott toll. Nálunk a nagyok után motyogják a viszszalépés jelszavait a kicsinyek, akik azt hiszik, hogy az új idők áramlata az, ami Németországban megmozdult. A teutoburgi erdőkben azonban elveszhettek Varrus légiói, de a liberalizmus eszméje nem veszhet el. Németországnak sem erkölcsi, sem anyagi hatalma nem lesz rá, hogy a reakciót felkényszerítse Európára. Az északi erdőkből előtörő barbárok ledönthették a római birodalmat, létrehozhatták az ókori demokrácia romjain a feudalizmust. Az újkor modern politikai barbárjai azonban képtelenek lesznek, hogy legyőzzék az új idők szellemét. A megtámadott államok közt Magyarországon van a liberalizmusnak legnagyobb ellenállási képessége. Itt kelt új életre a liberalizmus eszméje. Kell, hogy a magyar nemzeti genius örök szelleme bocsássa alá a tüzes nyelveket, s hogy a magyar nemzet soraiból keljenek ki a feltámadt eszme apostolai. A liberalizmus izgatását kell szegezni a reakció izgatásával szemben. A szabad eszmék harcát, a visszalépő eszmék harca ellen. Az ékesszólás varázsával, a toll hatalmával kell hirdetni a magyar nemzetnek , hogy minden nép visszaléphet a haladás útján, csak a magyar nemzetnek kell megállás nélkül előre hatolnia; minden nagy nemzetnek van ideje a várakozásra; csak a magyar nemzetnek nincs; minden nagy nép megmarad nagynak, habár egy időre elveszti szabadságát, egyedül a magyar nemzet vesztené szabadságával mindenét; semmi más nép érdekei nincsenek annyira öszszeforrva a liberalizmus érdekeivel mint a magyar nép érdekei. Dörögjék ezt bele a választási dulakodás zajába a liberalizmus apostolai. Hadd némuljon el a kortesszó az ajkakon. Gurujának vissza a pin- A .PESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Egy zongorára. (Sz. Margit emlékkönyvébe, 1884 május 28.) Ha kérdezik : ki a barátnéd ? Nevet ne mondj . . . minek ? Mutass büszkén a zongorádra ! Nincs igazabb barátnéd nála, úgy nem ért senki meg. Ha bánkódol, mily bus ! s ha örvendsz : Milyen örömteli! Azt gondolom, nem is te játszol: Érző szived verése bájos . . . Az zeng belőle ki._ Dalmady Győző: A magyar kir. opera. A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. II. Már csak néhány hónap választ el minket az új dalmaszínház megnyílásától. Operánk elhagyja a szerény szülei, hajlékot és átköltözik a sugárúti fényes palotába, amelyet a nemzet áldozatkészsége és a fejedelem bőkezűsége emelt a magyar zeneművészetnek. Csak az a kérdés: meg fog-e felelni a díszes külsőnek a művészi szellem, mely benne lakozik ? olyan művészi magaslaton fog-e állani a „magyar kir. opera“, mely hangzatos címének megfelel? vagy az új műintézet is csak aféle „cifra nyomorúság“ lesz, a milyen — fájdalom — elég van már országunkban, a melynél a külső pompa a belső ürességet van hivatva eltakarni ? és a melynek létesítésénél nem vettük számba erőnket és képességünket, nem tartottuk szem előtt a római költő azon mondását: „re?pice finem.“ Az épület ott áll, közel végbefejezéséhez. Semmi kétség, hogy lesz közönség is,a mely megtöltse a nézőtért. De vájjon mit fognak nyújtani annak a közönségnek, mely méltán felcsigázott igényekkel fogja elfoglalni a drága helyeket ? Vájjon az új házban is folytatni akarják-e azt a slendriant, mely operánknál évek óta tapasztalható? Oda is a mostani hiányos személyzettel akarnak-e bevonulni? és ott is ugyanaz a rendszertelenség és kapkodás, — hogy ne mondjuk fejetlenség, — fog-e uralkodni a szerződtetőek közül, a műsor megállapításában, a szereposztásban, a rendezésben, szóval az egész művezetésben, amely legfőbb oka az operai igazgatóság mostani számtalan baklövéseinek? A közeljövő meg fogja adni a választ mindezen kérdésekre. Mindenesetre különös, hogy az igazgatóság semmit sem közöl terveiről, szándékairól, pedig elképzelheti, hogy a közönség rendkívül érdeklődik az új műintézet iránt és szeretné már ismerni legalább főbb vonásaiban az igazgatóság programmját. Az igazgatóság azonban úgy látszik nem hajlandó kielégíteni ezt a jogosult kíváncsiságot, és mi ebből csak kettőt következhetünk: vagy azt, hogy az igazgatóságnak egyáltalán nincsen programmja, hanem vakon, keleti fatalizmussal megy neki a jövőnek, vagy pedig azt, hogy alapos oka van programmját félteni a kritikától. Mi tehát legnagyobb sajnálatunkra nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az igazgatóság programjával foglalkozhassunk, de azért el akarjuk mondani nézetünket egyről-másról operánk jövőjét illetőleg, habár jól tudjuk, hogy az igazgatóság nem szereti, ha valaki „turbálja az ő ,circulusait“ és különösen zokon szokta venni a sajtónak, ha az „ő ügyeibe“ ártja magát. Foglalkozzunk legelőször is a műsorral, azután térjünk át a személyzeti és ezzel kapcsolatos egyéb kérdésekre. Hogy operánk műsora gyökeres reformot igényel, azt helyes műérzékkel bíró ember előtt nem szükséges bővebben bizonyítgatni. Elég e tekintetben a lefolyt színházi év statisztikai adataira hivatkoznunk, amelyek számokkal bizonyítják az olasz opera túltengését, a klasszikus operák háttérbe szorítását és a modern operákkal szemben a régibb dalmű-irodalom teljes elhanyagolását Ebben az irányban kívánunk mi mindenekelőtt reformot, hogy ne forduljon elő a jövőben az az eset, hogy ,,Troubadour"-t 8-szor, ,,Borgia Lukréciáit 5-szer tálalják elénk addig, míg „Don Juan“ csakegyszer, „Figaro lakodalma“ egyetlen egyszer sem kerül színre, hogy