Pesti Hírlap, 1888. február (10. évfolyam, 32-60. szám)
1888-02-01 / 32. szám
Budapest, 1888. X. évf. 32. (3269.) szám. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 fft — kr. Félévre VI. . . 7 » — » Negyedévre .. . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nádor-utca 7. sír földszint, hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó felszívlamlások? intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerda, február. Szerkesztési iroda: Mapesten, násd-Bea 7. S emelik hová a lap szellemi részét illető' minden közlemény intézendő'. , Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak »i-s Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig: John F. Jones & Cie. Parisban, LI bis, rue du Faubourg, Montmartre, Bellum omnium. A párbaj a legrosszabb és legesztelenebb küzdelem, minden emberi küzdelmek között. Hogy nem jogi harc, azt a gyerek is tudja. A jognak még árnyéka is hiányzik belőle. Szabályai csak a rideg egyenlőségen alapulnak. S eredményének sincsen semmi köze az igazsághoz. De nem hasonlít még a háborúhoz sem, melyet a „nemzetek párbajának“ neveznek, még pedig rosszul. A háborúban elvégre is a számra, műveltségre, közintézményekre, morális és fizikai bátorságra előkelőbb nemzetek győznek. A háborút már a békében megnyeri az a nemzet, melynek számerejéhez mért, vagy azt felülmúló érzülete, okossága, műveltsége és kiválólag harcias tehetsége van. A győzelem itt logikai eredménye a nemzet erős és nemes tulajdonságainak s egy kis nemzet, ha életképes, legyőzheti a nálánál nagyobbat. A párbajban azonban, mikor a felek mérkőzésre mennek, lefejtik róluk gondosan egyéniségüket s a mennyire emberileg lehet, egyenlővé teszik őket. Intelligencia, ügyesség, tudomány, lelkesedés, mind, mind otthon maradhat. Ha egyik a kardban ügyesebb, pisztolyra mennek. S azt is úgy töltik meg, hogy kevésbé az ügyesség, mint inkább a vége t-en, a vaksors döntsön. A párbajban nem az ember küzd az ember ellen, hanem bizonyos szerves hústömeg egy másik szerves hústömeg ellen. S mennél inkább egyenlővé vetkőztetik a két viaskodó felet, annál szebbnek és tökéletesebbnek tartják a párviadalt. Még a közönséges korcsmai verekedőn is tökéletesebb emberi harc, mint a párviadal. Ott legalább az erősebb, ügyesebb vagy haragosabb emberek kedvükre keverhetik a fejét a gyöngébbeknek, a málébbaknak és a kevésbé haragosaknak. Nem buzdítunk ugyan senkit ilyenre (hiszen úgy sincs rá szükség), de van valami az emberi lélekben, aminek a nyers erő és bátorság, de még az elvetemedettség is imponál a maga elementáris természetességében. S van valami igazság abban, hogy az emberi társadalom egyberagasztó szerei közt a szereteten és önérdeken kívül a vér is játszik, úgy hiszszük, jelentékeny szerepet. A párbaj azonban még a korcsmai verekedésnél is rosszabb küzdelem, mivel abban még az egészséges, durva izomerő és féktelen szenvedély sem tud érvényesülni. Valóban a párbaj nem „legitim gyermeke“ még az ököljognak sem, hanem csak fatytyahajtása. A durva középkori küzdelem degenerált alakja csak, melyről le van fosztva még az is, ami legalább fizikailag imponálna. Egy óriási előítélet az. Egy, amaz ostobaságok közül, amelyeket nem örököltünk, hanem magunk csináltunk magunknak. S a párbaj azonfelül egy oly előítélet, mely az egyénekben bűnöket nevel s a társadalmat is megkárosítja. A mai ifjúság például, mely a nyilvános párbajok hatása alatt nevelkedik, durva és bárdolatlan lesz, mire felnő. Most még csak üres és pökhendi. Az egyes nyilvános affairek pedig nem bírnak közvetlen erkölcsi hatással, úgy, mint a többi közbotrányok. Az összeütközés rendesen valamely tanulságos és megoldásra váró kérdés fölött történik ugyan, de amint a felek a „lovagias útra“ lépnek, attól kezdve mindenki gondosan befogja a száját. S mikor a vér már kiontatott, senki sem tér többé vissza arra a kérdésre, hogy miért? A közérdekű kérdés nincs megoldva, hanem el van tusolva a vérrel. A párbajnak a közéletre nézve tehát még annyi haszna sincs, mint egy csúnya botránynak. És mindezeken felül, mi még abban a szerencsétlen helyzetben is vagyunk, hogy minálunk a párbajt a szélsőségekbe viszik. Barbárabbá teszik azt, ami már magában véve is eléggé barbár. Ostobábbá azt, ami anélkül is szerfölött ostoba. Ha legalább meg bírnánk elégedni a becsület-reparálás ama mértékével, melylyel a franciák és például a németek megelégszenek! Vagy az olaszok és osztrákok. Ha csak akkor vívnánk, mikor csakugyan igazi és másképen kiengesztelhetően sértést kell kiegyenlíteni. S nem verekednénk sokszor, legtöbbször akaratunk ellenére. Azonban mi mindezt és minden alkalommal megcselekeszszük. Erre szorít egyfelől a ka'z felfo g ás, melynél kegyetlenebb a műveit és félműveit nemzetek közt most nem létezik. A mi fölfogásunk ugyanis a következőket írja elő, mégpedig megfigyelendő érc-ridegséggel : Minden sértésért meg kell verekedni, tekintet nélkül a személyre, ha az tisztességes és tekintet nélkül a helyre, ahonnan a sértés származik. Meg kell verekednünk még azon hatósági személylyel, bíróval, sőt miniszterrel is, aki valóságos vagy állítólagos becsületünket érinti. Aki nem teszi, az gyáva. Sértés pedig mindaz, amit bárki arra magyarázhat. Bocsánatot kérni nem illik. Magyarázatokat elfogadni még kevésbbé. Immunitás a párbajban nincsen. Képviselői minőség, közhivatal, vagy ügyvédi állás, senkit sem ment. Továbbá a sértő állítást bizonyítani nem szabad. Előbb verekedni kell s akkor az ember a pisztolyt vagy kardot megvetőleg odadobhajta ellenfele lábaihoz. Ez a „kiállás“, melyet a nemzeti kaszinó hozott be. A párbajbuóságnak vagy becsületbíróságnak sem illik lesújtó ítéletet mondani senkire. S nem illik egy ilyen ítéletet kérni, mert annak olyan színe van, mintha félnénk a párbajtól. Különben bármely ítélet legyen, az ellenfelet rá kell kényszeríteni a párbajra. „Gyávának“ kell kijelenteni, vagy megbotozni stb. Nézzünk csak vissza! Eddig minden nyilatkozás és bíráskodás hiába való volt. A vége mindennek csak párbaj lett mégis. A nagy esetek közül csak a Károlyi-Zichy F. Viktóriáté afi airet hozzuk föl. Újabban a Deaewify-iBii. In limtSSS Márai esetet. S ezek közt is egy egész legiónyi más példát lehetne felhozni, a mikor a közélet szinterén hétszámra úszott a piszok s úszott mindaddig, míg vér nem vegyült közibe. Ettől azután lehiggadt. Verekedni kell tehát vakon és mindenért Ezt mondja a mi lovagiassági szabályunk. Ha két ur jön szobánkba s udvariasan meghajtja magát, nem is kell kérdezni mit akarnak, csak azt kell mondani: — Szolgálatukra állok uraim! Segédeim, egy óra alatt megnevezem. A ki ezt a vaslogikát nem tudja levonni a mi közfelfogásunkból, az lehet ugyan igen tisztességes és jóravaló ember, de annyi baja lesz neki, hogy be kell adnia a kulcsot hamar. Gyávának nevezik , bottal mennek rá, beszennyezik. S elvégre is a kardhoz vagy pisztolyhoz menekül. Egy rettenetes törvény ez, de minálunk és ma: törvény. Hogyan jutottunk ennyire, az más kérdés, de itt vagyunk! S még mindezeken felül a katonákkal és tartalékos tisztekkel való érintkezés is új kényszert helyez fölénk. Ezeknek muszáj verekedni mindenért. A waffenrock és polgári kabát közt teljes ellentét van a nélkül is. Ha katonatiszt verekszik polgári egyénnel, nemcsak, hogy magyarázatnak nincs helye, de azonfelül apolgári egyént (de csakis ezt) még be is csukják. Tehát nem csak törekednie, de még becsukatnia is muszáj neki. A büntető törvény nem menti föl azt, aki katonával verekszik, holott ez büntetlen marad. Címe ezekből a szempontokból ítéljük meg azon aliaket is, mely Eötvös Károly és Vadnay Andor orsz. képviselők közt kitört. Ebben az esetben minden érvényesül, ami csak gonosz, kivetendő és ferde van, akár a közfelfogásban, akár a törvényes intézményekben. Eötvös egy, nem is közvetlen sértő megjegyzése, melyet mint védő, fele jogvédelmében mondott, Vadnayt kihívásra ingerli. A párbajbíróság kijelenti, hogy az ügyvédet fedi az immunitás. De e bíróság csak raisomhoz s nem mer vagy nem akar e konkrét esetben nyilatkozni. Rajta van a közfelfogás vaskeze a bíróságon is. Eötvös erre egy levélben kijelenti, hogy szavait nem vonatkoztatta Vadnayra s őt megsérteni nem akarta. Ez mind nem elég. Vadnayt mint polgárt kényszeríti a közfelfogás s mint katonát kényszeríti a tiszti kardbajt. Eötvös ragaszkodik logikailag helyes álláspontjához s mégis olyan szinben állítják őt a közönség elé, mint aki nem mer verekedni. Pedig már ő is verekedett eleget. íme egy eset, ahol sem sértés, sem komoly verekedési szándék, sem gyávaság nincsen s mégis összebonyolódott. A társadalom keze, a nyilvános durvaság, a közkegyetlenség és a törvényes ferdeség bonyolította össze. Lesz-e most már ebből párbaj, azt nem tudjuk. Nem is vágunk eléje. De oda kell álltanunk az esetet a közönség elé, szó- Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.