Pesti Hírlap, 1889. február (11. évfolyam, 32-59. szám)
1889-02-01 / 32. szám
Budapest, 1889. Előfizetési árak: E?.éaz évre . . . 14 frt — kr. Félévre .'71 • 7 » — « Negyedévre . 3 » 50 » Egy hóra. . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 for- Vidéken 6 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bukarest ládor-utca 7. sz., ffldSMl hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó falszólamlások Intézendők. XI. évf. 32. (3629.) szám. Péntek, február 1. Szerkesztési iroda: Bodatiszte, vaécz-utca 7. sz.. L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Gib. Parisban. S' his, rue du Faubourg Montmartre. POLITIKAI NAPILAP. A gyász. Melyen megindító és minden izében őszinte a gyász, melyet Rudolf királyfi végzetes elhunyta fölött a magyar nemzet érez. A korona legszebb reménye, az ország és nép ragaszkodásának, büszkeségének tárgya, ott fekszik kiterítve a bécsi Burgban fölállított ravatalon. A fölséges atya, Magyarország királya, órákig magába vonulva küzdött a tépő fájdalommal, mely szeretett fia, trónja örököse holttestének megpillantásakor szivébe nyilallott. A fölséges anya, Magyarország királyasszonya, betegen kórágyra hanyatlott a rettenetes csapás súlya alatt. Az anya nagy fájdalma ez, a mi előtt mélyen meghajlik mindenki, a ki anyától született. 7 . A fenséges feleség, Stefánia főhercegasszony, — aki tegnap reggel még az ország jövőbeli királyasszonya volt, — korai gyászos özvegységben s kicsiny leánya, Erzsébet, gyermekkorában apátián árvaságon. Érteni lehet a fiatal özvegy kétségbeesését, akit többször ajultan vittek el férje ravatalától. A Habsburg-ház fölött ki van bontva a gyászlobogó. A Burgban a fekete szín uralkodik tegnap óta s fog uralkodni meg soha. Bécs város népe könyökben úszik s a mi fekete színe volt a gyászra, miiid fölvetette. Az utcákat fekete zászlók rengetege boritja; lényük, ragyogásuk gyásztatyos ködébe vonult vissza. Nagyhatalmasságok, idegen országok uralkodói és népei is megdöbbenő szívvel és nagy fájdalommal vették a lesújtó hírt, mely egy új és sötét árnyék gyanánt húzódik föl Európa politikai életének amúgy is felhős, kietlen égboltozatára. Még az orosz cári udvarban is megrendítőleg, lesújtólag hatott e csapás. Annál inkább így Berlinben és Rómában, ahol békére-háborúra szövetséges országok uralkodói laknak. II. Vilmos német császár kijelentette, hogy személyesen jön el Bécsbe, fegyvertársa egyetlen fiának temetésére. Ezt fogja tenni Umberto olasz király is bizonyosan. S milyen hármas találkozás lesz az a fiatal fejedelmi sarj ravatala fölött, aki egy erős és biztos láncszemét képezte a titáni szövetségnek a jövő felé! Valóban ilyent a lángeszű költők sem képzelnek el; ilyenhez egy nagyobb mester kell: a világtörténelem. Széles Magyarországra is ráfekszik a nehéz gyász nyomasztó köde. S mélyebb és igazabb ez a gyász, mint ahogy az egyes tullerális lelkek gyönge gondolkozásában megnyilatkozik. Ez a gyász, a magyarok gyásza. Egyenes, becsületes és tiszta, mint a magyar kharakter. Nem tör ki hamar fölszáradó könyökben és hamar elmúló zajban. Nem mutatja a gyengeséget. Nem keresi a művészi formákat. De a magyar apa, mikor családja körében ma tisztes helyét elfoglalja, borúsan könyököl le az asztalra s kezére hajtott fejjel emlegeti föl gyermekei előtt királya gyászát, mely érzi, hogy az övé és nemzetéé is egyszersmind. Az ország fővárosának, Budapestnek a gyásza is ilyen. Régi méltósággal és légi fájdalommal, tompán viseli el, de igazán érzi. A főváros utcáin tegnap kora délután még izgalom volt. A véderőtörvény tárgyalása alatt kitört zavargás estére vérontással fenyegetett. Kezdett fölvonulni a külvárosok proletárserege is, hogy az alkony első órájában romboló művét folytassa. Katonai csapatok lepték el az utcákat teljes hadi fölszerelésben. Lovas őrjáratok csattogtak végig a kövezeten. Csillogott a huszárok kivont jardja s villogott a gyalogság szuronyos puskája ezerszámra. Mindenki félt az alkonyaitól. Egyszerre, mintha ketté metszették volna az események fonalát. Az utcák népe mintegy varázsütésre fölbomlott. Kényszer nem kellett hozzá. Még csak egy jó szó sem. Az indulatos, zendülésre kész ezerfejű szörnyeteg hosszan elnyúlt a széles utakon s egy rémes mondatot adott szájról-szájra. Megszűnt a zavargás, a harci kedv, a harag, a gyűlölet, a csoportosulás. Még csak egy „éljen“ vagy „abcug“ kiáltás sem zavarta többé a borult levegőt. És ezt mind egy rövid távirati hír idézte elő, ami csak anynyit mondott: „A trónörökös meghalt.“ Egy szép és nemes vonása ez nemzetünk jellemének, mely még az utcák koplaló népében is megvan. Anniál inkább megvan ott, ahol szorgalom, rend, jólét, szeretet, bizalom, józanság és tisztes hagyomány lakik. Minden családnál, mely magyarul beszél és magyarul érez. A magyar gyász épen oly méltóságteljes, mint a magyar öröm. S ha a veszedelem és a gyász a jellemek próbaköve, akkor a magyar nemzetnek nagy jelleme van. Deák Ferenc 1866-ban nem fogadott el semmi előnyt a dynasztiától, mivel a magyar nemzet szerencsétlenségben levő emberektől nem szokott elfogadni semmit. Deák Ferenc ravatalára 1876-ban egész élete politikájának legnagyobb ellenfele, Kossuth Lajos is kények között tette le a cyprus-ágat. Így gyászol a magyar. Méltóságteljesen, kevés külsőséggel, igaz szive szerint, lelkéből őszintén, becsületesen és sokáig. Gyászában nincs egy vonás sem, ami csinálva volna. S lojalitásában sem nyúl egyetlen eszköz után sem, amivel bánatát szebbnek vagy nagyobbnak lehetne feltüntetni, mint amilyen igazán. De őszinteségében erre nem is volt szüksége soha, így gyászolja most is trónörökösét, alkotmányos királya fiát és a maga kedvencét, akinek egykori uralkodása elé hagyományos bizalommal, hűséggel és rendkívüli reményekkel tekintett. S hogy monarchikus érzelmű, lovális nemzet vagyunk, azt ha a történelem nem bizonyítaná, megbizonyította volna ez a gyász, melynek első szomorú napját éljük. Igaz,hogy monarchikus érzelmünkben nincs meg a porig való fealazkodás. Igaz, hogy a lovalitás nemes és lovagias érzelmét nem vegyítjük össze a szolgai lealacsonyodással, de hívek vagyunk ahoz, a kit szeretünk mind halálig s együt szenvedünk most is koronás királyunkkal és családjával, akikhez nemzetünk sorsát a történelmi gondviselés „elválaszthatatlanul és oszthatatlanul.A saját becsületes akaratunk szerint összefűzte. Ez a mi gyászunk, magyaroké, melynek a képviselőhöz elnöke oly megragadó kifejezést tudott adni mai beszédje záradékában: „A mindenható Úristen rendelkezéseiben meg kell nyugodnunk ; de kérjük Urunk Istenünket, hogy adjon nagy halottunknak örök nyugodalmat és adja áldását drága poraira ; hogy adjon forrón szeretett felséges királyunknak, királynénknak és az ifjú bánatos özvegynek erőt a nagy csapás elviselésére és megnyugvást; adjon szeretett hazánknak tört reményeire orvoslátt.“ Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.