Pesti Hírlap, 1889. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)
1889-09-01 / 240. szám
Pesti Hírlap Budapest, 1889. XL évf. 240. (3837.) szám. Vasárnap, szeptember 1. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. félévre . 7 » - » Negyedévre !•. • 3 » 50 « Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 tr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor utca 7. u. (Hifiit, hová 82 előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP.) Szerkesztési irodai Budapesten, nádor utca 7. u, Lemeist, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig Jobs F. Jones & Cre. Párizsban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Pártküzdelem és jogegyenlőség. Közepette az áldatlan pártküzdelmeknek, jól esik lábnunk azon törekvéseket, amelyek kizárólag uralomért folytatott személyeskedő tusák helyett az eszmék harcára késztetik politikusainkat. Vajmi ritkán jutnak nálunk évek hosszú sora óta ily törekvések pártpublicistikánkban fölszínre. Épen ez okból kétszeres érdeklődést kell, hogy keltsen, midőn Irányi Dániel, a függetlenségi párt vezérférfia és egyúttal a magyar demokráciának veterán előharcosa, megtörve hoszszas hallgatását, fölszólal a jogegyenlőség érdekében. Teszi pedig ezt veterán jelesünk azon cikkében, amelyben az állami közigazgatás ellen száll síkra saját pártja közlönyében. Ő, aki annak idején a centralizáció legeltökéltebb bajnoka volt ebben az országban , nyíltan a municipalizmus mellett tör lándzsát, — nem vonjuk kétségbe, — lelke legjobb meggyőződéséből. Salus reipublicae: ez a legfőbb elv. Józan, fölvilágosult politikus nem is fogja Irányi Dánielt elvtagadással vádolhatni, mint ahogy ugyancsak járja ez a kifejezés ellenzéki pártjaink táborában azok ellenében, akik belátva a fönnálló európai viszonyok közepette a közjogi küzdelem sikertelenségét, nem helyezkedtek ugyan lelkük mélyében annyira éles ellentétbe a magyar állam teljes önállóságával, mindenek fölött pedig a magyar hadsereg kivívására irányuló törekvésekkel, mint amennyire a centralistából lett municipalista szükségkép merev ellentétbe kell, hogy helyezkedjék előbb vallott „elvével“ , de azért lemondottak a közös ügyek ostromlásáról, csakhogy azon a téren, amelyen üdvös reformokat keresztülvinni lehetséges, hazájuknak saját egyéni erejük szerint lehető legjobb szolgálatot tehessenek. Nem az állami közigazgatás behozatala elleni érvelés az, ami jelen pillanatban különös súlylyal bír Irányi Dániel fölszólalásában. Hisz csak amúgy nagyon a fölszínéről érinti ez alkalommal a megyei tisztviselők választása ellen fölhozható érveket, midőn csakis a választott tisztviselők kortespolitikai függési viszonyára és az állítólagos nemesi clique-uralomra vonatkozólag mond el néhány reflexiót. A fontosságot Iványi fölszólalásának nem ez, hanem az kölcsönzi, hogy erősen megtámadja nem csak a kormánypolitikát, de az ország választóközönségét is azon közömbös viselkedése miatt, amelyet ez a választóközönség szokott tanúsítani a jogegyenlőség nagy kérdéseiben. Irányi Dániel jellemezős politikus volt mindig, aki meg szokta mondani azt, amit a saját legjobb meggyőződése szerint igaznak tart, tartózkodás nélkül, leplezetlenül minden irányban. Ma is bizonyára csakis legjobb meggyőződése késztette arra, hogy megrója a megyei tisztviselők választására jogosult közönséget azért, mert ez, eltekintve egyes kivételes esetektől, nem emeli fel a szavát akkor, midőn a kormány által kinevezett főispánok a „nemesi clique-uralom“ jelöltjeit hozzák kandidációba, még akkor is, ha ezek nem bírnak kellő értelmi, szakképzettségi minősítvénynyel, és mellőzik azon „nemnemes“ szakerőket, akik sokkal inkább hivatva lennének a megyei önkormányzat tisztviselői állomásait a közjó érdekében betölteni. Hát nagyon tiszteletreméltó egy kívánság ez, hogy állampolgártársaink végre-valahára csakis saját egyéni értékük, azaz csakis saját szellemi és erkölcsi erejük arányában jussanak a megyei tisztviselői állomásokra, tekintet nélkül a születésükre; Így kívánta volna ezt már régen a 48-diki törvényekben gyökerező alkotmányunk szelleme. De téved Irányi Dániel, ha azt hiszi, hogy elsősorban a főispánokon, és közvetve a kormányon, meg a szabadelvű párton múlik, ha az úgynevezett nem-nemes szakerőket még mindig nem kandidálják a fontosabb tisztviselői állomásokra összes megyéinkben a kellő számarányban. Hisz maga érdemdús hazánkfia is bevallja, hogy nem mernék kihagyni a kandidációból a főispánok az említett nemnemes tehetségeket és készültségeket, ha maga a megyei választóközönség nem oly könnyen nyugodnék bele az ily erők mellőztetésébe. Valóban, ha esik még hiba e tekintetben minálunk országszerte, úgy e részben felelőssé tenni csakis magát a megyei választóközönséget lehet, azaz a megyei bizottságokat, amelyeknek, — miként Irányi mondja, — „számszerű” többsége nem tartozik a gentryhez.“ ügy, de ha a megyei bizottságok nem tesznek eleget e részben az alkotmány szellemének, vájjon minő jogcímen lehet ezért felelőssé tenni a kormány politikáját és ennek támogatóját, a szabadelvűpártot ? A megyei bizottságok tagjai felerészben A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA A primadonna. — A ,,Pesti Hrlap“ eredeti tárcája. — Julius elején, a mikor a színházak kapuit bezárták s a nagy, skarlátvörös portás hosszú időkre letette az ezüstgombos hatalmi jelvényt, egy igazán rekkenő nyári napon, a midőn a főváros minden ingerét elveszíti, Szilassy Irma, a kis primadonna, titokban elutazott a fővárosból. A főrendiház hírneves grófján kívül, a ki állandó udvarlója volt, s a kinek elegáns, belvárosi palotáját köszönhette, úgyszólván senkinek sem lehetett fogalma arról, hogy az Operette e ragyogó istennője hova tűnt el oly váratlanul? Fürdőről, vendégszereplésről aligha lehetett szó, mivel a kis énekesnőt, aki az egész fővárosnak dédelgetett kedvence volt, még csak egyetlen szobaleány sem kísérte útjában. Megunva a zajt, az ünnepeltetést, amelyben örökké élnie kellett, a sikerek folytonos láncolata által idegessé válva, a bájos asszonynak valóban furcsa gondolata támadt. Ahogy az „Amethoszt herceg“ apródjának rózsaszínű, selyem tricotját utoljára levetette, a végső lelkesült tapsok után, melyek a pikáns kanári dal éneklése után fölhangzottak, szinte késedelem, habozás nélkül csomagolt össze pár szükséges ruhadarabot, hogy mielőbb kinn legyen a fővárosból. A színpadon, midőn ragyogó játékával az egész nagy közönséget elragadta, mialatt egy-egy naivabb, vidéki fiatalember, a zselle piros támlányán elterülve, pirulva ébredt annak a tudatára, hogy a kis énekesnőbe halálosan szerelmes: egyszerre csak föltámadt benne a vágy, hogy e festett dicsőség elől sietve meneküljön tova s egyszer, hosszú esztendők után, végre ismét hazalátogasson abba a kicsiny, dunántúli városba, ahonnan tizenkét esztendővel ezelőtt, mint sovány, serdülő leányka került föl a fővárosba. Maga sem tudta hogyan, de szívében, az ideges lelkek ismert türelmetlenségével, valami olthatatlan vágy ébredt föl az iránt, hogy a rosszul kövezett, primitív utcákon még egyszer végigmehessen s ismét szemtől-szembe lássa azokat az alacsony hajlékokat, a melyek közt valaha kalandos gyermekkorát eltöltötte. A gróf, a ki ép ezekben a napokban Bécsbe készült, hogy a delegációk tárgyalásain résztvehessen, mosolyogva vette tudomásul a kis primadonna legújabb szeszélyét s az érzelmes eszme felől néhány gúnyos, de szeretetreméltó ötletet mormolt a szakállába. Mielőtt a baden-badeni villába együttesen elköltöznének, szinte ingerlőnek tetszett ez a párnapi távollét, ,mely a viszontlátást, mind a két részről, kedvesebbé, kívánatosabbá teendi. A kis, hegyek közötti pályaudvar, ahol az utazó ügynökökön és a közigazgatási hivatalnokokon kívül más csak nagy ritkaságkép fordul meg, szinte kacérabbá, pikánsabbá vált, ahogy ez a karcsú, selymes utazóköpeny az elsőosztályú kupéból a folyondáros, zöldbe futtatott perronra kilépett. Egy-egy öreg borvirágos kocsis, a töredezett utazó bárka bakjáról, csalogató hangon csábítgatta magához a hét újonan érkezett vendéget, de a kis énekesnő — dobogó szívvel, hogy ismét az otthoni levegőt szívhatta — sietve indult a legtávolabbi kocsi felé, amelyen egy régi, kedves ismerős tűnt hirtelenül a szemébe. — Jó napot, Kertész bácsi! Az öreg, töpörödött kocsis, aki tiszteletteljesen kapta le a kalapját, az egész elmúlt hangulatot, a fiatalság e ragyogó napjait egyszerre felújította benne. Az atyja, aki valaha régens hioli volt ebben a kis vidéki székesegyházban, rendesen az öreg Kertész bácsi fogatán indult útnak, amikor — egy évben egyszer — nekivállalkozott a fővárosnak. A régi emlékek, melyeket az ideges fővárosi lárma egészen elhalványított, most egyszerre csak feltámadtak benne; az éjszakák, melyeket papa utazása előtt izgatottan töltöttek el ágyaikban, a ködös, szürke hajnal, mikor az egész háznép talpon volt, a sunyi ábrázatu kocsis, akit szilvóriummal kínáltak meg, s az érzelmes csókok, melyeket kényezve váltottak egymással, mintha a ház feje legalább is Afrika belsejébe indult volna, reménye nélkül annak, hogy az otthoni hajlékba valaha visszatérjen. Pedig csak negyedfélórai utat tett meg összesen, nem is teveháton, hanem kényelmes vasúton, föl, az ország fővárosába, ahol ez időtájt rendesen összetalálkozott pár csehországi földivel, a kikkel két napig békén sörözvén, re bene gesta tért haza a családjához. De az útitáskájában mindenki számára volt valami kedves hozomány, a melyet izgatott kíváncsiság közt fejtettek ki a különböző papírokból . . . — Ni, a Wamnpeek kisasszony! S az öreg kocsis, aki a bámulatának legfeljebb egy-egy néma fejbólintással tudott kifejezést adni, hunyorgató pillantással nézett le erre az elegáns fővárosi asszonyra, akiben csak a hangja után ismerte föl a kedélyes cseh muzsikus leánykáját. Ám a „kis Szilassy“ — ahogy könyvvezetői körökben bizalmasan nevezni Lapunk mai száma6 oldalt tartalmaz.