Pesti Hírlap, 1892. március (14. évfolyam, 61-91. szám)
1892-03-01 / 61. szám
Budapest, 1892. xmrévi. 61. (4735.) szám. Kedd, március 1. Előfizetési alatt: Egész évre Csiv . 14 írt — kr. Félévre . . . » — » Negyedévre ... 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » r. Egyes szám helyben 4 kr. ,t . , Vidéken 5 kr. ‘ Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budlapest, nádor-utca 7. sí, földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz I. emelet, hová a lap szellemi részét illető' minden közlemény intézendő'. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak! Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Parisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A valuta szabályozása. Március 8-án megkezdik üléseiket Budapesten és Bécsben a valutareform ügyében összehívott enquetek. Mindkét pénzügyminiszter arra törekedett, hogy e szűkebb körű szakbizottságokban a lehető legjobban legyenek képviselve a szakkörök. Ismerjük már a kérdő pontokat, melyek az enquetek elé fognak terjesztetni és látjuk a gazdag anyagot, melyet a pénzügyminiszter a meghívottak rendezésére bocsát, hogy megkönnyítse feladatukat. Az alkotmányos jogállam helyesen teszi, ha minden fontosabb törvényhozási munkálat előkészítésénél igénybe veszi a szakkörök kiválóbb férfiainak tanácsát és kikéri véleményüket oly kérdésekben, melyekben akár mint az elmélet, akár mint a gyakorlat emberei tájékozottsággal bírnak. A törvényhozás körében és különösen nálunk ez a tájékozottság főleg a pénzügyi kérdéseket illetőleg csak hézagosan van képviselve. Parlamentünkben még mindegyre a földbirtokos és a jogászelem dominál. Az iparnak, a kereskedelemnek, a pénzügyi szakértelemnek csak egy pár hivatott képviselője ül benne. A kormány nagyon helyesen tette tehát, hogy a valutareformra vonatkozó javaslatok előterjesztése előtt meghallgatni kívánja a szakkörök, a nagy pénzintézetek, a kereskedelem, a pénzügyi tudomány s az agrárius érdekek kiváló képviselőinek véleményét, noha Wekerlének — mert hiszen ő viszi Magyarországgal együtt Ausztriát is a valuta-szabályozás útjára — bizonyára már huzamos idő óta megállapított programmja van e nagyfontosságú kérdésben. Nem is történhetett máskép. Wekerlének tisztában kellett lennie magában ezen és oly nagy horderejű, mint sok tekintetben fölötte nehéz és kényes kérdés összes alapelveire nézve, mielőtt az osztrák kormány elé lépett tervével. Mindenkoron dicsőségére fog szolgálni Magyarországnak, hogy az oly sok ideig ne nyúlj hozzám virágnak tekintett valutareform a magyar kormány kezdeményezésére és állhatatos ösztönzésére jön létre a monarchiában. Hogy ezen ügyben mi voltunk a vezetők és nem a vezetettek. Hogy a magyar pénzügyminisztériumban kidolgozott memorandumok és javaslatok alapján vette föl teendőinek programmjába az osztrák kormány is a valuta szabályozásának ügyét. A reformra nézve a pénzügyminisztereknek tehát megvan már a maguk programmja, amelytől, úgy hiszszük, a szakbizottságok határozatai a lényeges pontokban aligha fognak eltérni. Nyílt titok pd., hogy a kormányok a valutarendezésnél a tiszta aranyértéket akarják elfogadni alapul. Bizonyítja ezt többek között az osztrák hitelintézet igazgatójának londoni útja is, melynek célját az képezte, hogy az angol pénzvilág legmérvadóbb egyéniségeitől tájékozást szerezzen magának arra nézve, váljon az angol pénzügyi kormányzat és a londoni haute finánce köreiben minő vélemény áll fönn az aranyértékre fektetendő valutareformokat illetőleg ? Mindazonáltal a kormány óhajta megismerni a szakkörök véleményét is s azért az enquete tagjai elé terjesztett kérdőpontok között az értékek megválasztásának kérdése az első. Az is megállapított dolognak látszik a két pénzügyminiszter között, hogy bizonyos meghatározott mennyiségű ezüstpénz forgalomba hozassák az aranyérték behozatala esetében. Következtetni lehet ezt abból, hogy az angol pénzpiacnak azon aggályait, mintha monarchiánk az aranyérték behozatala után minden ezüstjét a világpiacra dobná eladás végett, monarchiánk részéről Londonban azzal iparkodtak eloszlatni, hogy utalás történt ily ezüstértékű pénznek tervezett forgalomba hozatalára. Nem hisszük, hogy a szakbizottságok e kérdésben másként fognának gondolkozni, mint a pénzügyminiszterek. A kérdés tárgya csak az lehet, mily összegben hozzuk forgalomba ezeket az ezüst courransokat. A harmadik kérdést illetőleg nincsenek támpontjaink arra, minő állást foglalt el e tekintetben a kormány, hogy t. i. helyesli-e, hogy értékpénzre bármikor beváltható, kényszerforgalommal el nem látott és nem kamatozó állami pénztárjegyek bizonyos mennyisége hozassák forgalomba ? De teljes okunk és jogunk van hinni, hogy e kérdésre csak igenlő lehet a felelet. A negyedik kérdés a reláció megállapítására vonatkozik ; arra t. i. hogy minő elvek alapján kellene érvényben levő forintunknak aranyra való átszámításánál eljárnunk. E nagy és sokszoros érdekeket érintő kérdésre bizonyára senki sem felelhet hivatottabban, mint oly szakbizottság, melyben kiválóan a gyakorlat férfiai vannak képviselve. Az ötödik és utolsó kérdés a pénegységek megválasztására vonatkozik. Azt tartjuk, hogy e tekintetben fognak fölmerülni a legdivergensebb vélemények. Lesznek barátjai a frank- és a márkarendszernek. Az előbbi ké- A „PESTI HÍRLAP“ TARC fi JA Egy szív naplója. — Töredék. — Leánykák szaladgáltak a virágos réteken és hatalmas csokrokat kötöttek, a szénaboglyákon ugráltak, az állatokkal játszottak, énekelve közben táncoltak és én köztük voltam: ez első ifjúságomnak egyetlen emléke. De úgy tetszik nekem, hogy ennek a létnek egészen más esszenciája volt, mint az életnek, a nap fényesebb, a virágok szebbek voltak, a patakok tele voltak gyönyörű kavicsokkal és a kis madarak nem féltek tőlem; talán magam is kis madár voltam ! . . . Utóbb mint serdülő lánykát találtam magamat nagynénémnél falun, Montélimart és Valence közt, a nagy Rhone partján és még jól emlékszem szőlőkkel borított szép lejtőkre, egy nagy kertre, szép zöld fasorokra, gömbölyű koronájú szederfákra, széles levelű fügefákra, völgyekre, csörgedező patakokra és a távol messzeségben igen magas hegyekre. Itt kezdődött nevelésem, de a tanulószobánál jobban szerettem a táj szépségeit és ha behunyom szememet, úgy még most is látom a tikkasztó hőségben fölfelé törekvő ágakon a selyemhernyót, amint a levelet körben rágta; még most is érzem a levél alatt lecsüngő gubó kelletlen és átható szagát; még most is hallom a pásztorok vontatott kiáltásait . . Néném belátta, hogy ha nála maradok, nem válik belőlem tudós leány és ez okból nevelő intézetbe adott. . . Tizenöt éves koromban, ahogy jól nevelt egészen fiatal leányhoz illik, meg akartam halni. Arról ábrándoztam, hogy egészen fehérbe öltözve egy reggelen, egy szép reggelen elmentem a Rhone partjára, elterültem a nádasban és ujzféliaként elragadtattam magamat a hullámok által. Az unalmas korszaknak emez ábrándjai gyorsan elmúltak. A csókok, melyeket a fiatal lányok annyira magukon kívül adnak egymásnak, az ömlengés, mely magunk közt tapasztalható, későbbi nevelés dolga a barátság megelőzi a szerelmet; a szerelmet ezt a láthatatlan bogarat, melyet az ifjú korban minden oldalról zümmögni hallunk, mely megszűr bennünket, a nélkül, hogy láthatnék vagy megfoghatnék. Kevésbbé regényes, az életre és mindenek fölött a házasságra kiváncsiabb lettem! . . . Várjon szép voltam-e tizennyolc éves koromban ? Azt hiszem, de mindenesetre azon voltam, hogy kecses, bájos legyek, hogy ne látszassam ostobának és Adhémar Rigault de Montjas gróf belém szeretett. Valamennyien fogékonyak vagyunk a bókok iránt és én nem vagyok azok közül való, akiket a gyengédség hidegen hagy, és bevallom, hogy egy csók megborzongat tetőtől talpig. Egy napon a gróf egy csókot rabolt tőlem, fülig elpirultam, hebegtem, remegtem, nem tudtam, mit válaszoljak, mit mondjak . . . Ah, miért nem szabad nekünk szegény asszonyoknak nyíltan kifejezni azt, amit érzünk, anélkül, hogy ez illetlenségnek látszanék ? Megmondhattam-e neki, hogy ő ellenállhatlan vonzerőt gyakorol rám, hogy puszta látása elragad, hogy egyetlen szava elbűvöl és hogy benne találtam meg eszményemet? Igen, szerettem Adhémart, szerettem őt! ezt késett volna mondanom a házasság előtt? Kevésbbé szerelem az, amit kultiválunk, vezetünk, mert azt hiszszük ... . Ah, ha az emberben meg van ez párt, mily szép a szerelem! Esküvőnktől fogva tűzhelyünk boldogsága teljes volt; a nyarat a montjasi kastélyban, a telet Valencéban töltöttük. Sohasem éreztem magamat egészen jól ebben a városban, melynek lakossága sokkal modorosabb, semhogy erényes lehetne, sokkal pedánsabb, semhogy művészi hajlamai lehetnének, sokkal fecsegőbb, semhogy könyörületes lehetne. Sajnálva láttam is minden esztendőben azt az időpontot eljönni, mikor a vidéktől meg kellett válni. Beteg voltam valencei kastélyunkban, ama sok nép között, melyet fogadnunk vagy látogatnunk kellett, úgy tetszett nekem, hogy Adhémar kevésbbé volt az enyém és hogy én kevésbbé voltam az övé. De férjem szerette a nagy társaságot, büszke volt, ha bemutathatott, nekem pedig élvezetet nyújtott az, ami neki örömöt szerzett . . . Egy éven át állapotom nem engedte meg, hogy látogatókat fogadjak; fiam születésének néztünk eléje, ki december közepe táján jött a világra. Ó, mily kimondhatatlan boldogság! mily sajátszerű öröm! nevettem, sírtam , nem, lehet A Pesti Hírlap jelen száma 16 oldal.