Pesti Hírlap, 1897. június (19. évfolyam, 151-179. szám)
1897-06-01 / 151. szám
__Budap831, 1897. XIX. évf. 151. (6029.) szám. Kedd, Juntos r. __ Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre .. 1* btke, Budapest, váci körút 78. Negyedévre^*.' 3 ' 50 ” ' hová a lap szellemi részét^ Megjelenik minden nép, ünnep szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Ruipek hazafiasság. A hazafiasság is kétféle. Az egyik, a nagyobbik, zajtalan, de hatalmas, mint a tenger. Mint minden, ami mély és erős, nem háborodik föl ok nélkül. Meg lehet találni a magyar családok millióinak asztala mellett. A magyar nyelvet, gondolkozást, irodalmat és műveltséget annyira magáénak tartja, hogy az idegentől nem is félti. Szivében és vérében van a magyar érzés, tehát nem dicsekszik vele soha. Szilárd öntudata nem ragadja el rajongásra s anynyira meg van győződve a maga erejéről, hogy kishitűség sem lepi meg, ha idegen nemzetek kulturműveit látja. Idegen nyelveket is szívesen megtanul, mivel tudja, hogy ez által saját nemzetének erejét fogja gazdagítani s nagyobb tudásával hazája értelmi, művészetiés gazdasági tőkéjét gyarapíthatja. Nem veszi tehát üldözőbe a barátságos idegent, sőt reá is kiterjeszti nagylelkűségét és vendégszeretetét, hogy tanuljon tőle s ha lehet meghódítsa. A jelenkori magyarság értelmiségi osztálya, a maga idegen hangzású vagy megmagyarosított neveivel tanúskodjék mellette, hogy igazi és hódító, hazafiasság-e az ilyen ? A másik hazafiasság a kisebbik, a sekélyebb, a kishitű, a dekadens hazafiasság. Az, amelyik szólamokkal, hangos torokkal és büszke mellvéregetéssel dolgozik. Minden kis alkalommal kiáll a nemzeti lobogóval hadonászni. Képzelgésekben él, sokat szónokol, nem kevésbbé sokat gyülésezik, lakomázik, iszik és kiáltoz. De minél kevesebbet dolgozik. Azt hiszi, hogy az által, ha virtusos »magyarnak« vallja magát, ha tüntet s idegen nyelven, de kivált németül nem tud és nem akar tudni, akkor már beléptijegyet váltott a közérdemekhez, magának pozíciót csinált és hazáját megmentette. A nagy világműveltség elöl gondosan elzárja magát s a tizedes törteket is nyomorult német találmánynak tartja. Más nemzetek műveltségét nem ismeri, de megveti. De saját nemzetének erejét sem ismeri s épen azért hajlandó" az idegent üldözni. Dekadens hazafiasság a szónak igaz értelmében; megjelenése az utcán mindig rendbontást jelent. Ma a vígszinházbeli német tragikai vendégelőadások ellen vonult ki. Szűk látkörét már ez is mutatja. A bécsi Burgszinház művészeinek ez már a második sorozata. Az első jobbára vígjáték vagy középfajú dráma volt; tehát ha az ilyenben van valami «germanizáló» és nemzeten jó erő, úgy az csakis az első sorozatban lehetett. Ezt szó nélkül hagyták. A tragédiák azonban kevés ember számára valók s a felsőbb régiókba tartoznak. Az észben és szívben legműveltebb embereknek, tehát keveseknek adatott csak élvezni Shakespeare óriásialkotásait. A műveit magyar ember Bécsben, Berlinben vagy Parisban és Londonban is meghallgatja a nagy műremekeket, ha ott jár; annál is inkább, mivel saját nemzeti színházunkban ma a nagy színműveket egyáltalán nem tudják előadni. A tömeg azonban semmiféle nyelven sem érti, magyarul sem. A király-tragédiákkal sem a magyar, sem a német nyelvet és szellemet terjeszteni nem lehet. Most azonban a dekadens hazafiasság nekimegy »Othello« német előadásának, azt megrontja, botrányt csinál, undorító szagú asa foetida gyantát szór szét a nézőtéren, hetvenkedik, ordít, lármáz, verekszik s végül kidobatja és elfogatja magát »a haza szent nevészen.« Nem félünk a nagyszájú terrorizmustól, és nem írjuk alá az elpaskolt, meglökdösött és összefogdosott urak mártír-levelet. Sőt kereken kimondjuk azt is, hogy ez a vendégjog csúnya megsértése volt és nem közönséges rüpörkség. És hogy azt a magyar hazafias érzülettel sem idehaza, se odakint ne azonosítsa senki. Aki ezt tenné, vagy nagyon tévedne, vagy rosszat akarna a magyar nemzetnek vele. A csúnya tüntetésnek különben igazi oka sem volt. A német színház kérdése Budapesté’t, rég elintézett dolog. A gyapjú-utcai színházban égett el a helyi német kultúra utolsó temploma. Újra fölállítani senki sem akarja. A magyar kultúra terjedésének igazi ellenségei különben sem az idegeneknek játszó német színművészek voltak, hanem az orfeumok és mindenféle német közmulatóhelyek. Ezek a tömegekre hatnak s a jó ízlést és a helyes erkölcsöket is rontják. De az orfeumok ellen dekadens honfitársaink nem keltek föl. Ha jól tudjuk, közülök is sokan szorgalmasan látogatják. Sőt épen ezek a körök mozogtak, amikor nemrég a főkapitány sikerrel sürgette, hogy az orfeumok fele-előadása ezentúl magyar legyen. Az orfeum : dogma. A bécsi Burg-szinház kiváló vend A magyar szobor. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Arról álmodozom, bár láthatná a pozsonyi Mária Terézia-szobrot millió és millió magyar. Azt hiszem, csodálatosan nagy ihlető és művelő hatása lenne ez alkotásnak nemzetünkre. Uram istenem, mely művészi szépségek is kerülnek a mi szemünk elé . . . ? A kevés régi és új épület-monumentumon kívül alig valami. Szobrot épenséggel nem lát a szegény magyar. Mert az csak hivatalos babona, hogy ezek a mi bronz bábuink szobrok. Az egyetlen egy aradi emlék, akármilyen banális is, legalább nem skandalum és nem ízlésrontó, de ennek sincsen ereje fogalmat adni arról, hogy micsoda a magyar képfaragás, micsoda a nemzeti művészet. A többi ... Ne szóljunk a többiről és várjuk a napot (talán megérjük még mink is), amikor egy látó és érző nemzedék kegyeletesen lomtárba fogja szállítani ezeket a szomorú bálványokat, melyeknek még történeti jelentősége sincs. Vagy van irodalomtörténeti jelentősége Hiadornak, miután elkövetkezett Petőfi és Arany ? Minden okos ember azt fogja mondani, hogy bolondot beszélek. Mert az okos emberek mindig a Hiadorokkal tartottak. Lenézték a betyár Petőfit, a csizmadia Aranyt, nemkülönben a paraszt Csokonait. A magyar szobrászat Csokonaija szegény Izsó Miklós volt. Ő is csak apró dolgokban mutathatta meg nagyságát,magyar lelkét. Az ő ereje is megtört a bizalmatlanságon, mielőtt győzedelmeskedhetett volna. Bennünk, bohó álmodozókban, csak homályosan sejlett, sejlik: milyen lesz a magyar művészet, a teljes. A poézis már megvan. A többi ? A természet rendje, hogy az is meglegyen. És az empirizmus okoskodása azt hitette el velünk, hogy elsőben a zene fog megteremni, mert az is az őskincsből, a nép lelkéből emelkedik művészetté, mint a poézis. És van miből lennie. A magyar népdal ép olyan dús és végtelen gazdagság, mint a magyar népköltés. Csak művész géniusz kell, aki teremtő kezét reá teszi. És íme csalódtunk a dolgoknak egymásutánjában. íme előbb a magyar szobrászat lett meg, hirtelen és fényes fegyverzetben toppanva ámuló szemünk elé, mint egy új Minerva. Honnan termett ide ? Mely erő szülte ? Mik az okai ? Ne keressük, mert nem találnánk meg. Nyugodjunk bele egy frázisba: a pozsonyi lakatoslegény, Fadrusz János torzonborz fejében volt, van isteni lány. És tegyünk babérkoszorút arra a fejre. Egy nagy magyar szobor! . . . Az első! Látnom, néznem az az érzés volt, mikor Petőfit és Aranyt először olvastam. De sőt mélyebb, tudatosabb, nemesebb. Az a régi, édes lobogás egy gyermek lelkében gyúlt, és ismerős szikra lobbantotta föl. Vagy új dolog, a mi nagy énekeseink szava? Nem azt fejezi ki, ami alaktalanul bár — mindnyájunkban él? »Ezt én is ép így mondtam volna!« Így kiáltunk föl mindnyájan a Talpra magyar és Toldi olvastán, együgyű hittel. A képzőművészet dologbeli nehézségei végét vetik bizakodásunknak. Nem jut eszünkbe szobor és kép láttára azt mondani: »Ezt én is ép így csináltam volna!« Még azt se merjük mondani: »Ezt én is így gondoltam.« A világ képzőművészete sem tanított meg rá, milyen lesz egy magyar szobor. És mikor megálltam az é 'előtt a márványcsoport előtt — itt van az agyam velejében most is ez a fehér vízió, szemem bámulja a fehér papiroson — azt mondtam: ez a magyar képfaragás, nem lehet másforma, ismerem, ismertem mindig, régi dolog, bár soha senki se látta, ilyennek kell lennie, természetes,’ rendénvaló és őrültség, hogy nem minden szobrunk ilyen. . . * Pedig én gonosz szándékkal mentem Pozsonyba. Sőt ami rosszabb: prózai szándékkal. Föltámadt bennem a természetvizsgáló, énemnek ez a rég elföldelt fele. »Temetni jöttem, nem dicsérni.« Előre megírtam a fejemben egy értekezést arról, hogy a mi szélességi fokaink alatt kora halálra van ítélve minden márványszobor. Haj, a carrarai ravaccione ! Mállasztja a víz, rontja a szél mechanikai ereje. Horzsolja a reá seprődő homok. Elékteleníti a füst. Belepi a méh. Pusztítja a hőmérsékváltozás. Már a leleplezés pillanatában kezdődik múlása. Az egész egy lassú haldoklás. És Pozsony, ahol évenkint százharminc esős nap van! Ahol a Kis-Kárpátok éles szele fúj!. Ahol vasutak, gőzhajók, malmok, gyárak füstjétől fekete a levegő ! Nagy English Warehouse • Deitsch F. Käralf, Andrässj-it 1 - "• 01 ~ " a Petti Hirlad ielen száma 22 oldal.