Pesti Hírlap, 1900. július (22. évfolyam, 178-209. szám)
1900-07-01 / 178. szám
Budapest, 1900. XXII. évf. 178. (7140.) szám. Vasárnap, julius 1. Előfizetési árak: Egész évre . . 23 pP élésre............14 iS negyedévre 7 Egy hóra ... 2 le. — f. ^Bacor ~ ~~T ~Pce V* ti Hírlap 40 Egyes számára 8 l. Vidéken 10 f.r—• Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szerkesztőség: Budapest, váci-körút 73. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. rr-rrn----- A Pesti Hírlap következő száma hétfőn ,1z július 2-án — reggel jelenik meg. Kérjük azokat a t. vidéki előfizetőinket, akiknek az előfizetése június végével lejár, hogy az előfizetési összegeket mielőbb szíveskedjenek megküldeni, mert különben a lap folytatólagos küldése megszakítás nélkül nem biztosítható. Reform és egyszerűsítés. Esztendőre épen tíz esztendeje lesz, hogy a Szapáry-féle közigazgatási reformot a katasztrófa utólérte. Sírköve az 1891. évi XXXIII. törvénycikk, mely egy lex imperfecta minden tehetetlenségével kimondotta, hogy a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot „képez“, melyet kinevezett állami közegek intéznek, részint önállóan, részint az önkormányzati elemek közreműködésével. Azonfelül a törvény utasítja a belügyminisztert, hogy ezen elveknek megfelelőleg terjeszszen elő törvényjavaslatot (határidő nincs): a vármegyei közigazgatási közegekről, a vármegyék önkormányzatáról, a közigazgatási bizottságokról és a közigazgatási bíróságokról. Sajátszerű és soha meg nem fejthető titok, hogy a törvény a törvényhatósági városokról — különösen pedig a székesfővárosról és a rendezett tanácsú városokról miért nem kíván törvényjavaslatot ? Morfondálni ezek fölött a dolgok fölött azonban nem érdemes. Kinek van már ma eszében az, hogy ezt a közigazgatási sirkövet olvasgassa. Az 1891. törvényt politikai szorultság hozta létre és a kormány decorumának megmentése. A Szapáry-féle hevenyészett törvényjavaslatok tulajdonképen senkinek sem kellettek. Hogy agyonobstruálták őket, az magának a többségnek sem fájt. A reform mixtum compositum lett volna. A múlttal nem mert szakítani, a jövővel nem mert számolni. Thiersre, a nagy francia államférfiúra, mondták egyszer, hogy „a diligeance-okkal nem mer kikezdeni, de a vasútat írigyli.“ Hűen volt ez is. Jobb, hogy nem lett ebből a reformból törvény, bár nem abból az okból, amiből az akkori szövetséges ellenzék leobstruálta a nagy nyári melegben. Az ellenzéki liga akkor még ennél is kevesebbet akart. A municipalizmus ázsiai próféta-zászlaját tűzte ki minden európai gondolat ellen. Holottan a reform épen azért volt rossz, mivel Szapáry keveset akart Európából, sokkal kevesebbet, mint amennyi egy nyomorult, degenerált közigazgatás bilincseibe vert ország fölszabadítására elégséges lett volna. Nyugodjék békében az a kísérlet ! Az 1891. évi katasztrófa azonban egyről mégis jó volt. Megmutatta, hogy az ország közvéleménye még akkor éretlen volt egy jó és elfogulatlan közigazgatási reform kreálására. A kiaszott vármegyei privilégium és a vicinális érdekszövetség akkor még sokkal erősebb volt, hogysem a régi rendszer gyökereibe lehetett volna vágni a fejszét. Kérdés az, hogy érett-e már ma ? Eleget kínlódtak-e már a közigazgatási tisztviselők kis fizetésükkel, aránytalan munkaterhükkel és pragmatikátlanságukkal arra, hogy maguk is kitörő örömmel üdvözöljék a megváltást? Kérdés, hogy az az egyetemes állami hatalom elegendő nagy úr-e már arra, hogy a helyi érdekszövetségek kígyófejét eltapossa, holottan ez a kígyófej a képviselőházban és a deputációzásban egyre sziszeg ? Kérdés, hogy maga a nemzet is eleget szenvedett-e már arra, hogy a „dies illa“ nagy napján, ne a múzeumba való municipális zászlót tisztelje meg rokonszenvével, hanem a liberalizmusnak ezt az új és tiszta lobogóját, amelyet Széll Kálmán tűzött elébe? Mert végtelen sokat tud szenvedni a nép addig, amig fölismeri, hogy a jelszavakkal bolonddá tartják s a régi istenek tulajdonképen már szalmával vannak kitömve. És ezekre a kérdésekre nagyon nehéz megfelelni. Széll Kálmán, amikor 1899. márc. 1-én helyét elfoglalta, gondosan óvakodott a közigazgatási reform kérdésében részletezett álláspontot foglalni el. A reform benne van az ő programmjában is, de addig is, amíg a reformot meg lehet csinálni, Széll Kálmán csak egyszerűsítéseket és javításokat ígért, hogy az eltűrhetetlen helyzeten könnyebbítsen. Meglehet, sőt valószínű, csaknem bizonyos, hogy Széll Kálmán az ő hideg szemlélődésével akkor alapos aggodalmakat táplált a közvélemény érettsége tekintetében. Meglehet, hogy a közigazgatási reform-akcióval fölidézendő heves párt- és érdekbeli tusát látta időszerűtlennek közvetlenül a Bánffy-féle nagy tusa után. Akár az volt az oka, akár ez, akár mind a kettő, bölcs tartózkodással járt el, amikor a látszat kedvéért nem tolta előtérbe a kérdést. Ha tőlünk kérdeznék, hogy elérkezett-e már az ideje a magyar közigazgatás európai lábra helyezésének, mi sem tudnánk rá határozott feleletet adni, pedig jó két évtized óta harcolunk a legteljesebb államosítás érdekében. De még ma sem vagyunk képesek tiszta ítéletet alkotni affelől, hogy a vármegyei és városi tisztviselőkar torkig van-e már a municipális koplalással; a triicinális urak meg vannak-e már puhítva eléggé s maga a nemzeti közvélemény — mely Ugron Gábor szerint romlott és gyönge, — eleget kinlódott-e már a szolgabirói és városi klikk-gazdálkodás terhe alatt, hogy a jobbat megkívánja és meg is értse ? Szégyennel kell megvallanunk, hogy a közigazgatási reform kérdése még mindig nincs A hétről. A férfi jelleme a földön Méltán a legfőbb tisztelet. A grófi lányhoz hű királyfi Nagyon derék ember lehet. Szerelme győzelmét a büszke Habsburg családtól, im, kiküzdte. Nem csalt a szerelembe’ se’ — És ez valóság s nem mese. Szokott erény nem csalni másban, De lányt nem csalni — nagy dolog! Én a királyfi mély szívére, Mint ritkaságra gondolok. Hisz még Bayard is lóvásáron, Becsapni kész mást minden áron, S ha meg nem is szeg soha mást, Megszeg szerelmi fogadást. Óh, mert a férfi-erkölcstanban Oly egyre megy a lány s a ló! Minden előkelő gavallér Lehet e kettőben csaló. S kivált, ki trónok örökössé, Hogy az magát egy nőhöz kösse — Ez megható nagy becsület, Csodának nézem az ilyet. Bezzeg, ha sok ily férfi volna, Annyi szegény, szép, jó leány Nem lenne a vizsgák után most Olyan kifáradt, halovány. A férfi hivatást tanulva, Bájuk hamar el nem virulna. Mind bízva várná idejét. Mig bekötik a szép fejét. De így, mikor szegény leányra Bizton csak csábok ezre les, Több évről-évre, aki pályát lövőt s majd — kenyeret keres. Matúrát s doktorátust tesznek, Az élet-harc küzdői lesznek . . . S majd felcsip, férfiak nyomán, Morzsát a női tudomány. Szegénykék, fáj a szívem értük, De rajtuk szánás nem segít. Oda kell adni a morzsákért A nőiség szépségeit. Mint a madárka, a szegény nő, Csip-csup morzsákon is megélő — És tisztán tenghet legalább, Ha nem jut neki férj, család. Tán kérdhetik az optimisták: Mért látok én ily feketén ? — Hát, mert nagyon sok a gazember Nemcsak a tömlöc fenekén. Gazok rontják meg életünket S az esküdtszék már nem is büntet, Ha közülök kezünktől egy — Dir-dur!a másvilágra megy. S ma mégis, bár a gazt utálom, Hogy ez, helyes, én kétkedem. Hát úgy szabad gazembert ölni, Mint halat enni pénteken ? Bevallom itt egész őszintén : Az esküdtszék, az bátrabb, mint én. Nekem azon jár az eszem, Hogy ebbül még mi baj leszen. Ha őket, mint veszett kutyákat, Lelőhetik az emberek, Végtére is csak védekeznek A vogelfrei gazemberek. S mert jobban lőnek s többen vannak, Még az lehet a vége annak, Hogy ki a jókat ők lövik S a becsület kivész tövig. Ám, hogy bizarr rém-jóslatokkal Tovább terhükre ne legyek, Most elmegyek vakációzni. Zöld rónaság vár s kék hegyek. Ideges ember fájó gúnyját Az olvasók úgy is megunják. — Hát kobzomat — így jobb nekem — Négy hétre elpihentetem. M,r— •*@ ........... "» 1 ■»■ ’,**!* Koboz. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.