Pesti Hírlap, 1903. március (25. évfolyam, 74-89. szám)
1903-03-16 / 74. szám
Budapest, 1903. XXV. évf. 74. (8073.) száll. Hétfő, március 16. —■ ........... .........................1. .1. ....................................................... — .1— .mmwmmm. ■ ■■ ■■■'—■ ■' ■ ■■■■»■■—«■———— 1 .................................—Előfizetési árak: Szerkesztőség s Egész évre____28 sI. - £ Budapest, váci körút 78. Félévre 1 í — m _ I. emelet, Nedévre" * * " 7 * ° gU Kpj hová a lap szellemi részéi 9 91^9 í® ^ 9^^: Megjelenik minden nap, ünnep A. - .J szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. szólalások intézendők. ------------T----------------------—- ---T—-j---------re - 'ix.-—t---------------------------------------------------------------------n —1------------- Beteg parlament, A kormány támogatói azt mondják: az obstrukció életműködésében támadja meg a parlamentarizmust, tehát az állami organizmusnak veszélyes betegsége , mert megakasztja annak vérkeringését és így fejlődési képességét. Nem szabad tehát — így fejezik be —, azzal könnyelműen visszaélni. Nos hát — így elvontan állítva fel a tételt — van benne igazság. Igen ám! de épen ezek az erkölcsprédikálók nem különböztetnek meg okot és okozatot, nem tesznek különbséget szeszélyek és életkérdések között. Épen ők éltek leginkább vissza akárhányszor és a nemrég múltban is az általuk most veszélyesnek hirdetett obstrukcióval. Éspedig visszaéltek személyes indokokból. Ha parlamenti életünkben az obstrukciók okait keressük, rövid időköz alatt a véderő kérdése miatt most már a második obstrukció folyik. Az első az ország egy sarkalatos jogának — az újonc megajánlásnak — védelmében és a mostani, a magyar nyelv jogának a magyar hadsereg soraiban érvényesítése végett. Két ízben a hadikormányzat ténykedése ellen, amelylyel a hadseregre vonatkozólag hazánkat megillető rendelkezési jogokban korlátozni akar bennünket. Tehát mindkét esetben nagyon fontos és nagy horderejű kérdések idézték föl a parlamenti szélső fegyver, az obstrukció igénybevételét ; oly okok, melyek a magyar nemzet fennállásával, mert véderejének magyarságával kapcsolatosak. Ne éljünk tévedésben: Magyarország csak addig marad önálló és szabad, ameddig megmarad a magyarnak. Márpedig a „közös“ hadsereg nyelvére: német, érzelmeiben : osztrák. Egy kisebb számú népfajnak, mint a magyar, jövőjét csak az ifjú nemzedéknek fajához és nemzetéhez való lelkesült ragaszkodása biztosítja. Ezen nemes érzést az ifjúságban kultiválni kötelesség. Az általános védkötelezettség alapján pedig egész férfi ifjúságunkat a „közös“ hadsereg magába olvasztja; ott pedig ezek sem magyar hazaszeretetet, sem magyar szellemet nem tanulnak. Ott őket német nyelv és osztrák érzület veszi körül. Az 1867. XII. t.-c. megalkotói nem ilyenül tervezték e törvényt. E törvényben „magyar hadsereg“ létesítését kívánták, amely védelmi célból az osztrák hasonló sereggel közösen működjék. És íme, ezen „magyar hadsereg“ nem létezik, hanem létezik egy ,,közös“ hadsereg, amely tulajdonképp osztrák. Épen vezető kormányférvaink rontották meg az idézett törvény értelmét és most Széll Kálmán arcpirulás nélkül fogta e törvényre minap, hogy az szó szerint „közös hadsereg“-et állított föl. Nos hát Kecskeméthy képviselő a törvénykönyvvel kezében mutatta ki, hogy a miniszterelnök hamisat állít osztrák túlbuzgóságában. Valószínű, hogy a mai, már 85 évi tapasztalatokkal bírva, Deákék sem így kodifikálták volna e törvényt, melyre ma Bécsben is és a budapesti osztrákok is oly fennen hivatkoznak. Ezen törvényt annak megalkotói egyáltalán nem akarták a magyarság ellenségei számára fegyverül szolgáltatni. Széll Kálmánnak nincs bátorsága magyar érdekekért síkra szállani, pedig az osztrákokkal való összeköttetésünk sajátszerű természeténél fogva a miniszterelnöki székben nem hajlongó udvaroncra, hanem erős gerincű államférfira van az országnak szüksége. Nem folytonosan meghátráló, hanem helyét ugyancsak megálló magyar politikussal kell a kormányelnökséget betölteni . A hadsereg elnémetesítéséhez való csökönyös ragaszkodás még a régi germanizálási törekvések egyik megmaradt hatalmas eszköze. Szélinek az az állítása pedig, hogy a „nem egységes nyelv miatt a hadsereg védképességben és harcképességben szenvedne“: merő humbug. Hisz miért szövetkezik az orosz a franciával, mi pedig az olaszszal, ha seregeink az egységes nyelv hiányában harcképességben vesztenének? A krími háborúban az angol, francia és olasz szövetkeztek, kiknek csapatait három nyelven vezényelték és ezek mégis megverték az egységes nyelvű orosz sereget. Mire valók hát ezek a Széll-féle üres frázisok, melyeket mameluk többsége mégis lelkesen megtapsol és bértollak mint nagy érveket hirdetnek világgá, holott komoly emberek azokat egyszerűen megmosolyogják. H Ha beteg a parlament, akkor e betegséget egyedül Széll Kálmán gyámoltalansága és ti- Krieghammerek és Pireichok előtti alázatos meghunyászkodása idézte elő. Csak ez a tapasztalt mindenkori meghunyászkodás növelte naggyá a Lajthán túliak szarvait, hogy Magyarországról ma már oly fitymáló, vérig sértő hangon mernek, beszélni, minteddig még más kormányok alatt soha! És ez ellen obstruál most az ellenzék. Bánnytól féltek, mert ő nemcsak befelé volt erélyes, hanem az osztrákokkal szemben is. A nagy vívmányokkal Magyarország részére kötötte meg az egyezséget az osztrák kormánynyal és Bánffynak ezen hagyatékából élősködőtt Széll —,közgazdasági téren — kormányzatának egész ideje alatt. Bánffy megbuktatta Tavaszszal. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Mikor a mezőről eltakarodik a hó és a napsugár aranyszálával újra behálózza a világot, akkor az őszi kikirics hirtelen levelet ereszt, a barackfa pedig megtelik szép, fehérszélű piros virággal. Ekkor azután igazán itt van a tavasz. A rónaságot, amely télen olyan fehér volt, mint a liliom virága, lassanként belepi a zöldelő fű, amit a természet évről-évre maga ültet oda, hogy puha gyepágyuk legyen a virágoknak, ha a napsugár majd előcsalogatja őket a föld kebléből. A téli komor napok zajtalan csendjét az ébredező szerelem sóhajtozása töri meg, amely nem halt meg a téllel, csak álomba merült, hogy a tavaszi napsugár csókjától újra föléledjen. A szellő is játszi pajzánsággal siklik át a rónán és magával ragadja a pacsirta dalát, aki csengő énekével üdvözli a tavaszt, a természete bűbájos, serdülő leányát. A hajnal, amelyre eddig az irigy reggeli köd mindig fátyolt borított, ott áll most újra ragyogó pompájában előttünk. A napsugár, amely a holdat majdnem ott találta még az égen, amikor első egypár sugarával rózsapirba borította az eget, olyan vakító fénynyel omlik le a földre, mintha nem is érezte volna sohasem a tél dermesztő fagyát, amely még az ő tüzének is elvette az erejét. Most már azt is elfelejtette, hogy alig egy pár héttel ezelőtt még a csillámló havon is megtörött a sugara. Csak azt látta, hogy a föld kebele egyre jobban átmelegszik az ő lángjától, amelynek a csókja alatt születik a sok pompázó, illatos virága a rónaságnak. És ez elég volt neki arra, hogy még nagyobb szerelemmel boruljon a mezőre, amelynek most még semmi dísze sincs. A gyepesedő fa is csak messziről gyönyörködteti a szemet, mert szép zöld lepellé borul össze. Közelről meglátszik, hogy csak apró foltokban borítja be a rónaságot, amelynek csak a nyár fogja meghozni a maga igazi gyönyörűségét. A millió virágot, az illataiban rezgő, errearra hajladozó erdejét a tűnek. A komor felhőket, amelyek eddig sokszor hetekig is beborították az eget, a tavaszi nap hol eltűnő, hol újra előbukkanó kísérői, az áttetsző fehér bárányfelhők váltják föl. Az ég kéksége, amely a tiszta levegőn át szelíden integet felénk, szinte vakítóvá lesz a napsugártól, amely végigomlik rajta és elkergeti az amúgy is foszladozó felhőket oda, ahol a menyboltozat egybeolvad a földdel és határt szab a látásomnak. Ott azután megmaradhatnak addig, amíg egy vihar össze nem gyúrja őket és le nem hajítja a földre, hol a tikkadó természetet kell felfrissíteniük. A meleg napsugár visszacsalogatja a vándor madarakat, akik már a lombhullató ősz idején lettek hűtelenek hozzánk. Egy reggel azután ott kergetődzik a sok villásfarkú fecske kinn a mező fölött. Hangjuk messzire betölti a levegőt, amint pajkosan, egyre csicseregve mondogatják egymásnak : csivik-csivik. Magasan a levegőben gólyapár lebeg el a róna fölött. Ezek mennek a régi fészekhez, amely készen várja őket a családalapításra. Nemsokára látni lehet már az öreg gólyát, a férj uramat, amint féllábon állva kelepelget a fészek mellett. Ha pedig a „feleség“ a tojás kiköltésével van elfoglalva, akkor hűségesen hordja neki az eledelt. Mert jó férj ám őkelme, akinek csak egy gyengéje van. Nem tűri, hogy a felesége csapodár legyen. Jaj neki, ha hűtlenségen kapja. Ilyenkor nincs irgalom, kegyelem. Akkor meghal a szegény szerelmes asszony ! Künn a szántóföldeken is benépesül a tájék. Elkezdődik a tavaszi munka. Megjelennek a két ökrös, négy ökrös ekék, amelyek végighasogatják a föld kebelét. Némelyből látni három rossz, girhes lovat az eke elé fogva. Valami szegény gazda szántogatja ott kölcsön lovakkal az ő darabka földjét. Csendben megy minden. Egész nap alig hallani egy-egy szót. Csak amikor valamelyik ökör nagy lomhán megáll, kiált oda egyet az eketartó: „gyi Bimbó, Burkus!“ Erre azután nagy csöndesen újra megindul a jámbor. Az árpát is vetik mindenfelé. Milyen parányi mag és mennyi áldást hozhat, ha rajta lesz a gazdán az Isten szeme. Már vetés közben is azt számítja, hogy mennyi idő kell, míg A Pesti Hírlap mai száma 12 oldal.