Pesti Hírlap, 1903. április (25. évfolyam, 90-103. szám)
1903-04-01 / 90. szám
Tisztelettel kérjük azokat a vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése március 31-én lejár, hogy előfizetéseiket az illető postaitivaternál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Széll obstruál. (Dr.) Az ellenzék obstruál a kormány ellen, a kormány obstruál az ország ellen. Másnak Széll Kálmán álláspontját minősíteni nem lehet. Már kifejtettük: a kormány vagy bír azobstrukcióval, akkor fejtse ki erejét és győzze le, vagy nem bír vele, akkor vonja le gyöngesége konzekuenciáját. Amit az ex-lexről mondott, együgyűség vagy alkotmánysértés. Mind a két értelemben az obstrukciónak ellene fordított élét az ország felé akarja irányítani, vérezzék ez tőle. Ez lelketlenség, ha komolyan hiszi, hogy a többség mellette van, mert kiszolgáltatja ez a többséget a maga tehetetlensége összes kárénak, vagy alacsony hoszú, ha érzi, hogy a nemzet az ellenzékkel tart, pártoljátok az obstrukcót? No hát, igyátok meg a tévét, nem az én károm, ha május elsején a tisztviselő, a tanító, az erdőkerülő nem kap fizetést, a katona nem kap profontot, a fölperes nem kap bírót, és az ítélet nem kap végrehajtót. Az ex-lexnek ilyen kényelmes és abszurdul betű szerinti felfogása a legnagyobb cinizmus. De hát nem veszszük komolyan, még azt se hiszszük el Széllnek, hogy huszonnégy óráig megmaradna ex-lex mellett az ügyek élén. Nem törvénytiszteletből, hanem hiúságból és önzésből. Ha megjól kapja az indemnitást, akkor Széll Kálmán lemond, az bizonyos. De épen mert bizonyos, valóságos árulás a saját politikája és annak támogatói ellen, ha mégis engedi a dolgot exlexig fejlődni és azután megugrik. Neki akkor könnyű adni az alkotmányost és megtépett népszerűségének rongyait kicicomázni az ex-lextől való meneküléssel, de egyben lehetetlenné teszi bármely utódjának a kibontakozást. Mert arra kényszeríti, hogy ex-lexben vegye át a kormányt, azaz: akceptálja, szinte programmjába vegye föl a törvényen kívüli állapot elismerését. Hogy mit jelent ez, azt hamarosan el se tudjuk egészen gondolni. Az ellenzék mai magatartása mellett azt teszi, hogy ő felsége nem kap magyar politikust, aki a kormányalakítást vállalja. Aki mégis megteszi, már ezzel a ténynyel Széllnél is népszerűtlenebbnek és hazafiatlanabbnak tünteti föl magát s igy ab ovo lehetetlenné kell tenni. Ezt akarja Széli? Ha nem ezt akarja, akkor kettő között kell választania, vagy most, még április havában áll félre, hogy utódja törvényes viszonyok mellett kísérelhesse meg a kibontakozást, vagy nem mozdul a helyéről addig, amig el nem kergetik s nyugalmába magával viszi az ex-lex ódiumát, nehogy ez az utódját érje és megbénítsa. Ha a harmadik módot választja, akkor hiúsága, mely nélkülözhetetlenségének a fitogtatására csábítja, a hazaárulás szomszédságába hozza. A lelépő, a lejárt kormányférfiúnak a lelépésével, a lejártságával is szolgálnia kell az országot, arra kell törekednie, hogy mögötte a rendnek és a rendbetérülésnek minden előfeltétele meglegyen, arra pedig gondolnia sem szabad, hogy minél nagyobb zavar és nehézség maradjon utána. Ezt a szempontot a legnyomatékosabban figyelmébe ajánljuk Szélinek is, a pártjának is. Különösen a pártjának, melynek az exisztenciájával játszik a Széll Kálmán hiúsága. Ez a párt ma körülbelől olyan, mint a kézdivásárhelyi Tagányi programmeszéde, híve a kormánynak, de a katonai javaslatot nem vállalja Nos, ennek a pártnak tudnia kell, hova jut, ha a kormánypártisága kedvéért, a meggyőződése ellen is fedezi a katonai javaslatokat. Legalább is arra van jussa, hogy az állásfoglalásáért ne jusson súlyosabb helyzetbe, mint maga a kormány, mely ezt megköveteli tőle. Mert a kormány megy, a párt marad. A kormány a katonai javaslatok miatt magával vonszolja a pártot az ex-lex akceptálásába s mikor ez megtörtént, Széll Kálmán szépen mossa a kezét, adja az alkotmányost, aki ex-lexben nem akar kormányozni, félre vonul és ott hagyja pártját egy ijesztően cinikus programmteherrel, melyet épen csak a kormány kedvéért vállalt: katonai követelésekkel, a népakarat fumigálásával és ex-lex-szel, amelyhez ragaszkodnia kell. Rá kellett mutatnunk az éremnek erre az oldalára is. A dolog külső állása szerint az ellenzék az aktív fél, mely a döntést kezében tartja. Ám ez nem áll. Az ellenzék ma vagy tovább helyt áll, vagy megöli magát, a helyzet változtatására abszolúte képtelen. Ellenben a megoldás kulcsa Széll Kálmánnál van, a kifejelésnek, bukása után a későbbi alakulásnak jó vagy balsorsa rajta áll, a szabadelvű pártnak egészében és egészének politikai exisztenciáját és reputációját ő tartja a kezében. Minden jel arra vall, hogy fölismerve ebbeli hatalmát, el van szánva arra, hogy bukásával magával rántson mindent. A köteles önmegtagadásnak, az ország érdekei mindenek !Náday, 1863—1903. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Hát igaz, hogy Náday negyven éve tagja? Nemzeti színháznak ? Hiszen csak tegnapelőtt láttam a szinlapon : Kleon, hadvezér — Náday (Aesopus) Anfidius alvezére (Coriilanus) — Náday, Olivér, Lehmann öcscse — Náday (II. Rákóczi). — És nem-e tegnapelőtt olvastuk a Fővárosi lapokban, hogy: „Náday folyvást halad“ . . .? Igen, igen, de aza tegnapelőtt 1868-ban vala. És az ember gyermekeivel és emlékeivel úgy van, hogy mindig gyermekeknek, mindig most történőknek név. Az idő pedig halad anélkül, hogy észrevennők. De Nádayval mind úgy vagyunk, hogy nem tudjuk őt hatvanas embernek képzelni gavalléros alakjával, fiataloshangjával, gyerekes szemöldökeivel, melyek a „Három egyszerre“ álemetéjében oly árulói voltak, mikor öszparókát, tett fejére, hosszú szakállt ragasztott képére. És hiába kapott Polonium szerepébe nagy örlemondással. Nem valók neki az öregek, neki, az örökifjúnak, épúgy nem, mint a híres Delamnaynak nem voltak valók. És mégis, ha oly ifjúi is Náday lénye, saját jeles művészetén kívül (mert van-e mostnála nagyobb férfiszínészünk?) negyven éves jubileuma ünnepélyes érzéssel tölt el minket. Ő egyik lábával a jelenben, a másikkal a nagy múltban élt. Ő még egy színpadon ott állt a _ . . . . ... _ _ nagy Egressy, Tóth József, Jókainé mellett. És Náday büszke is erre. Mint modern ember is igazat szolgáltat e nagyoknak. Olyan jellemszinészt, mint Egressy Gábor, olyan intrikust, mint Tóth József — mondta egyszer nekem — nem látok ma közöttünk. Világosan emlékszem 1868-ra, amikor Nádayt először láttam. Az idősb színészek, kivált az öreg Réthy, nem sokba vették. Hogyne! Egy Szerdahelyi mellett átkozott nehéz helyzete volt még oly tehetségnek is, mint Náday. Hiszen Szerdahelyit ma sem pótolta senki. A nagy művészt senki sem pótolja, még a nagy művész sem. Ma Náday ilyen pótolhatatlan. Mikor 1872-ben Szerdahelyi meghalt, Nádayra szálltak szerepei. De Kerbriand Richárdja (Tündérujjak), Camioli lovagja (Delila) stb. nem sikerültek. Gyerek volt bennük Szerdahelyi meglett eleganciájához képest. Nem sikerült a Boissolis-ja sem (Az élet színfalai), melyben viszont Szerdehelyi nem pótolhatta a híres Lászlót. A színésznek saját repertorie kell, melyben egyénisége érvényesül. Megjött ez is. Sardou, Dumas, Csiky — ezek tették nagygyá Nádayt. Rájöttünk, hogy Nádaynak szíve is van, ami Szerdahelyinek nem volt. Mert Szerdahelyi képtelen lett volna mély érzéssel eljátszani a Vasgyárost, Mortemeret (Agglegények), kiknek érzelmességében Náday excellált. Mikor megtalálta a maga mezejét, akkor már az a geniális vetélytárs, ki olykorán szállt a sírba, Halmi, sem ártott neki. Halmi a könnyű gúny színésze volt hasonlóan Szerdahelyihez. Náday már eleinte feltűnt a léha, meggondolatlan, ostoba ficsurok ábrázolásában. Ahogy ő megrekedt helyzeteiben egy-egy dölyfös „na“-t kiejtett, az már akkor páratlan volt. Arcán a megrökönyödöttség — ama bizonyos, az orr töve felé fölivett gyermekes szemöldökökkel— ott volt, de elkésve, mert az elkényeztetten fölbiggyesztett ajkak azt mutatták, hogy a helyzetet nem érti. Szép, magas, daliás alakja annál különlegesebbé tette az alakok szellemi korlátoltságát, melyeket ábrázolt. Hős és gyáva, esetleg ostoba, ebben kulminált Náday. És talán nem tévedünk, ha a „Váljunk el“, Sardoue páratlan finom vígjátékának (mely a mai durvaságok közt álomnak tűnik föl), Adhemárjában (1882.) találjuk kiindulóját Náday valódi tehetségének. A gúnyos, maró éleű Halmi Des Prunelleje mellett az ő ostoba, öntelt Adhemárja felséges élvezettel kínálkozott. Azonban Náday nem olyan szegény, egyoldalú tehetség, hogy az ilyen Adhemár-féle alakok véletlenül sikerültek volna neki. Mert hisz a közönséges színészt is találja egy-egy szerep. Ő mélyebb lelkületű és gazdagabb tehetség. Nemcsak a temperamentum komikumát adta ő, hanem az igazi szalonkomikumot, mindig a szép, a kedves formájában, ha még úgy karrikírozott is (pedig ebben mester lett), lényében mindig valami elegáns maradt. Igaz,, hogy magas, déli alakja, csinos, de nem markírozott arca is segítették ebben. Ő olyan alakokat ad, melyek félig-meddig imponálók, de nevetségesek. Ilyen klasszikus egyént teremtett meg Shakespeare Cymbelinejében, Glotén királyfiban. Ez alakja, tehetsége egy érdekes vonásit világítja meg. Az ő komikuma mintha időnként szünetelne. Vagy öltözéke nem túlzott, vagy tartása nemes, vagy : ■' Budapest, 1903. ___________________ XXV. évf. 30. (8079.) szám.______________________Szerda, áprilisi. Előfizetési árak. .. .Szerkesztőség Egész évre.... 28 k. — .. mmmmum I. emelet, Félévre..............U * — , ölj hová a lap szellemi részét Negyedévre . . . 7 , m illéte minden közlemény m---- —22223 vaid hová az előfizetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. szólalások intézendők. Budapest, váci körút 78. A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.