Pesti Hírlap, 1903. december (25. évfolyam, 344-358. szám)
1903-12-16 / 344. szám
Budapest 1903. XXV. évf. 344. (8353.) szám. ' Szerda, december 18. —TM* 11 1 ........... ....... — " .......—...■!■■■■ .... ..................... IIII., » II ■ — * I mm ■ ■■■■■. ■ ■»■■■■ ■ ............ 1 * ■ 1 ■ ■ .........' > ■""».■rr ’ Előfizetési árak: Szergesztossíj s Egész évre_____28 k. - t Budapest, váci körút 73. . 1 . rsn |TM I» emelet, Negyedév»* # 7 Z * WE M ||J __ hová a lap szellemi részét " a Megjelenőt minden nap, ünnep • J szétküldésére vonatkozó | elég vasárnap után is. V* * szólalások intézendők. A feltámadt centralizmus. (V.. F.) Osztrák miniszterelnök sohasem politizál — óvadék nélkül. Ha Körber immár ismételten kitűzi a birodalmi eszme lobogóját és betör a magyar közjog területére, erre bizonyára megvan a kellő fedezete. „Bemarsírozni“, amint Formanek főhadnagy akarta, egyelőre nem lehet, bár Scheiber pater keresztény szocialista képviselő szerint egy még Körbernél is előkelőbb idegen csak így képzelheti el a magyar válság megoldását. Megtörténik tehát a képletes „bemarsírozás,“ a magyar közjog kigúnyolása, arcul verése, az osztrák centralizmus vakmerő pöffeszkedése. Boldog kétkedők azt hiszik, hogy Körber kirohanása csak játék, úgy vélik, hogy a cirkusz birkózóinak mérkőzése ismétlődik itt a politika porondján és előre meg van állapítva, hogy melyik estén melyik miniszterelnök tartozik szabályszerűen mindkét vállával érinteni a földőt. Chlopy után valóban nagy optimizmus. Nem kell épen éleslátásának lenni, hogy az ember észre vegye, mi készül Ausztriában. Egész bűnszövetség szövődött ott Magyarország megrontására. 1848 osztrák eseményeinek hitvány paródiája készül. Körber csak előre tolt alak, aki a felkapaszkodott bürokrata szaglásával és mérhetetlen nagyravágyásával már jó előre a jövendő győztesnek vélt irányzatának szolgálatába szegődik. Az osztrák centralizáció újabb rohamra készül és céljainak elérésére mesterségesen öszszeütközést akar előidézni. A zavartól remél mindent és törekvései oly merészek, hogy nincs oly magas pont, melynél megállanának. Merénylete annál szenvedélyesebb erőtől lüktet, mert egy haldokló rendszer utolsó, kétségbeesett erőlködése, H. József, Bach és Schmerling alatt háromszor vallott kudarcot, de akkor még vele volt a hatalom teljessége és kedvezett céljainak az alkotmányos élet gyengesége, meg az osztrák nemzetiségek politikai fegyelmezetlensége. Azóta nagyot változott a világ, Magyarország visszaszerezte alkotmányát. Az osztrák németség elvesztette fölényét, a cseh és a lengyel nemzetiség hatalmasan fejlődött és nem hajlandó fejét az osztrák centralizáció igájába hajtani. Ma a centralizáció nem lehetséges többé II. József felvilágosodott abszolutizmusával, mert akkor elveszti a klerikálisok segítségét. De lehetetlen igazi alkotmányossággal is, mert a németség kisebbségben van és a nemzetiségek csak abszolutizmussal szoríthatók vissza. Három érdek egyesül tehát a centralizáció utolsó rohamában. A feudálisok és klerikálisok csak centralista abszolutizmus által tarthatják fenn érdekeiket. A magyar alkotmányosság ennek hatalmas akadálya. A vezérkar, a katonai klikk, mely porontyait a hadsereg révén az állam által tartatja ki és mint külön domináló osztály akar szerepelni, a magyar nemzeti törekvésekben és az osztrák nemzetiségi irányzatokban hatalmának végromlását látja. Mihelyt a hadseregbe behatolt a nemzeti eszme és a katonatiszt nem olvad fel többé a császár és a birodalom eszméjében, a hadsereg nem lehet többé külön legfőbb állam és ők ezen állam mindenható vezérei és parancsolói. Harmadik tényező az osztrák németség, mely kétségbeesésében, minthogy alkotmányos úton fölényét meg nem tarthatja, a centralizáció utolsó roncsaiba kapaszkodik, hirdetve a birodalmi eszmét, az egységes hadsereget és imádva a német bürokráciát. Az osztrák centralizáció utolsó kiadásában tehát rosszabb minden előző alakjánál, mert német, klerikális, katonai és abszolutista egyszerre. Szövetsége mindazoknak, akiknek sok a veszteni valójuk és akiknek a fejlődés igazsága szerint mindent el is kellene veszteniük, de akik semmit sem akarnak karmaik közül elereszteni. Ezt a szövetséget állambölcseink észre sem vették, míg csak vakmerően és hangosan nem adott hírt önmaga céljairól. Sőt a szomorúságban az a komikum, hogy egyenesen a magyar állambölcseség tette lehetővé az osztrák centralista törekvések feltámadását. Hazánkban sokáig tartotta magát a dönthetetlen dogma, hogy a magyarok kötelesek az osztrák-németek hegemóniáját szolgálni és biztosítani. Hogyan, hogyan nem minden iskolás fiú azt tanulta, azt gagyogta, hogy a dualizmusnak vége van, ha Ausztriában nem a németek uralkodnak. Miért? Ezt ki merte volna kérdezni, midőn notórius állambölcsek állították fel a tételt. Miért? Mikor az osztrák-német centralizáció sanyargatott minket a múltban, az fojtogatta alkotmányunkat. Miért ? Mikor az alkotmányosság megtagadása, hogy történelmi kultúrával rendelkező nemzetiségek az osztrák-németség által kifosztassanak és leigáztassanak. Mégis napjainkig roppant érdeméül rótták fel gróf Andrássy Gyulának, hogy mint miniszterelnök befolyásával megbuktatta Hohenwartot és a „cseh államjogot“, ünnepélyes ígéretének visszavonására bírva reá az uralkodót. A meg- Csapszékben. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A homályos bolthelyiségben hosszú fenyőfaasztal mellett rongyos emberek könyökölnek. Olyanok, mint a föld, nincs egy csepp pirosság az arcukon. A hajuk a szemökbe lóg; egyrészéé kócos, bozontos, a másiké poros, amint hordták kifelé a búzászsákokat a hajóból. A kezükön kidagad a vastag ér és nagy, esetlen öklüket fáradtan pihentetik az asztalon. Valamennyi előtt kis üveg pálinka van. Hallgatnak . .. Nézik egymást. Néha a depósra téved a tekintetük, aki a söntés előtt áll és csak akkor mozdul el a pálinkák mellől, ha valamelyik kopog, vagy felé mutatja az üveget. Hiába, a vagyont őrizni kell. Máskor kimegy az ajtóba is, nézni, hogy mi van odakünn. Ilyenkor se azt nézi, hogy milyen az idő, hanem, hogy a sarkon állnak-e a zsákosok. Ha nem látja őket, kedélyesen összedörzsöli a kezeit: seft lesz ! .. és méregeti lassú lépésekkel a hosszú szobát, hol mindenfelé piszkot talál az ember. Továbbá bűzt. Ha meg munkások ülnek az asztalok mellett, káromkodást és lármát. Itt-ott lassú dalolást, melynek elnyomott a hangja, mintha a föld alól jönne. Ahová nem jut a lámpa világa, a sötétben, néha asszonyok is ülnek. Beszélgetnek az emberekkel. A rongyuk összeér. A leheletük egymásra csapódik. A pálinkásüvegeket összekoccintják és isznak. Püffedt arcukon ilyenkor állati öröm vigyorog. Később az asztal mellett ülők közül azt mondja az egyik: — Akkorát emeltem máma, hogy még a nyakam ere is fáj. — Mit hordtatok ? — kérdezi a másik, aki pipára akar gyújtani és várja, míg a kénes gyula lángot kap. — Lisztet . . . Behordtunk három vagyonnal a Kis István pékhön.— Hányán? — Hányán? — gondolkozik az ember és eközben a menyezetre néz. —■ Hát voltunk tizen. Olyanformán . . . De tizen, mert később gyütt a Topa Jankó. — Az is hordta ? ' — Hordta. — Akkor meg lesz a két hatosom. — Rendnek is tartozik — veti közbe a szót egy fiatal, sárga képű ember. — Hát ... A múltkor panaszkodott, hogy nincs egy betevő falatja. Akkor adtam neki. — Nekem tizenöt pénzzel van elmaradva. — Jót állok én a Jankóért — dobja a szót a beszédbe szinte indulatosan az első ember. — Megfizet az, nem kell félni . . . A két másik alak egymásra néz és vigy mondják : , — Félni! . . Az öregebb megtoldja a pipa mellől ! — Nem fél az ember, csak beszéljük ... — Értem, értem, de beszélni se kell. A Jankó becsületes ember volt, mióta én ismerem mindig. A múltkor meg volt hibbanva a dereka, nem bírt emelni. Hát mit csináljon? ... . Kenyér nélkül nem élhet az ember. Én is adtam neki három hatost, avval aztán eltengődött valahogy a héten. A két ember nem tud egy szót se szólni. Mintha a lelkükbe markolt volna a szó, érzik, mi az, ha kenyér nélkül munkaképtelen az ember. Istenem, egy sorsban vannak. Egy nyomorúságnak a keresztjét hordozzák, ma ő esik el, holnap én kerülök sorba . . Milyen jól esik ilyenkor, ha mindjárt a szennyben is, a szeretetnek egy parányi fényére akadunk. Mennyivel biztatóbb az út, melyen cipelni kell az élet töviskoszorúját ... A kicsi derengés hitet és reményt önt a lelkünkbe. Az ember mintha nem akarná kimondani, ami a szívén van, darabosan, akadozva mondja tovább: — Hát! . . . Ő is kutya . . . Olyan,mint mink . . . Húzz még birod, . . . aztán . . . Belecsap szomorúan a levegőbe. A cimborák felé nyújtja a piszkos kis decis üveget, mintha mondaná: nem kell erről beszélni. Kinek, minek ? . .. Ki hallja meg, ki segít rajtunk? Minket az Isten állatoknak teremtett, akik csak látják a szabadságot és a jogokat, de élvezni soha nem élvezzük. Akik rongyokban születtünk, rongyokban tapossuk le az életünket s akiknek rongyokból fogják összeszőni a szemfedőjüket is. A cimborák összekoccintják a pálinkásüvegeket és felelet helyett sóhajtanak. Olyan érthetően beszél ez a némaság . . . Olyan egyformán éreznek sorsukban most az emberek, még a mozdulatuk is egy. Fájón, szomorúan néznek egymásra. A lelkük beszél csak: löknek ide, amoda, hajtanak bennünket a dologra; nincs se ünnepünk, se meleg otthonunk, a tűzhelyünk hideg, az emberek lenéznek, eltaszíta- A Pesti Hírlap mai , száma 32 oldal. .."