Pesti Hírlap, 1905. március (27. évfolyam, 61-75. szám)
1905-03-01 / 61. szám
~~~~ ¥ a) Budapest, 1905. XXVII. évf. 61. (9429.) szám. Szerda, március 1. " ■ ■ | ii | ii . . ui . . .... i . ^ Előfizetési árak: Szerkesztőségi: Egész évre.... 28 k. — L . Budapest, Váci körút 78. ITélévre • • • • ♦ • 140 mmmr 0 BggjK jBaj| E|j|B| ®piGipt| " Egyes szám ára 8 L ^ ^ — hová az előfizetések és a lap is megjelenik minden nap, ünnep . szétküldésére vonatkozó felén vasárnap után is. ________ __________________ Szólalások intézendők. 4 Vértelen harc. Bécsben most gondolkoznak. Okoskodnak. Alkudoznak. Intrikálnak. Már hetek óta tart így s ki tudja, meddig fog még tartani? Pedig megmondta a költő: a tett halála az okoskodás. Minél tovább okoskodnak Bécsben, annál kevésbé lesznek okosak, mint azt tegnap. Auersperg herceg is bebizonyította, ki az osztrák urak házában a magyar nemzeti követelések ellen beszélt. Megmondta régen Bajza József, hogy „vakkal színek felől értekezni nem lehet.“ Hiába minden vitatkozás az osztrák politikusokkal, azok képtelenek megérteni a magyar álláspontot. Ha Deák Ferenc ma is élne s máig vitatkozott volna Lustkandl úrral, most sem tudta volna meggyőzni őt. Az osztrák urak házának mai Lustkandlja is. Auersperg herceg abban a hibában szenved, amiben minden osztrák és az egész udvar is: nem ismerik a magyar történelmet, a magyar törvényeket s a magyarok jogait, ennélfogva minden magyar kívánságot ráhúznak az osztrák kaptafára s mivel erre nem pászol, elvetik. Abban a téves hitben élnek, hogy ami Ausztriában nem jogos vagy kivihetetlen, az mindjárt Magyarországon is jogtalan s kivihetetlen. A magyaroknak azt a törvényes jogát, hogy a közös hadsereg magyarosági része nemzetivé tétessék, azért ellenzi Auersperger, mert a másik felét nem lehet Ausztriában nemzetivé tenni. Persze, hogy nem lehet, mert odaát nincs osztrák nemzet. De azért az ezredéve ideát létező magyar nemzetet nem lehet eltörölni. Természetes, hogy a hadsereg szétdarabolására vezetne, ha amint a közös hadsereg egyik fele megkapná a magyar vezényleti és szolgálati nyelvet, ugyanakkor a másik felét az osztrák nemzetiségek nyelveire széttagolnák. De hisz erre nincs is jog. Magyarországon államfentartó faj a magyar, nálunk az állam nyelve a magyar s még a közös hadsereget létesítő 67. XII-ik törvény is a „magyar hadsereg“ elnevezést használja: ezeknek analógiáját Ausztriában nem találjuk meg. Ott a lengyel, a cseh, a vend, az olasz nem nemzet, nem külön közjogi lény, csak nemzetiség vagy néptörzs. Amit a külön álló magyar állam megkövetelhet magának, azt nem követelheti meg Ausztria egyetlen tartománya vagy néptörzse sem. A dolgoknak teljes tudatlansága és összetévesztése mellett lehet csak tehát Bécsben úgy okoskodni, hogy a magyar nemzeti követelések kiegészítése megbontaná a hadsereg osztrák részét is. Ha pedig oly gyengén áll ez az osztrák rész, akkor megbomlik magától is. Katonai szempontból pedig százados ostobaság már Ausztriában, amit a herceg úr tegnap hangoztatott, hogy a közös hadseregüt gyengíti, ha az egyik felébe bevonul a nemzeti szellem. E miatt az ósdi és tudatlan katonai fölfogás miatt verték el már annyiszor az osztrákokat , még most sem tanulnak? Hisz minden utcai rikkancst tudja, aki a japánok diadalait krajcárért kiabálja a piacon, hogy csakis a nemzeti szellem tehet egy hadsereget erőssé. Az a zsoldos katonai szellem, amely nemzetet a hazát nem ismer, csak katonai ranglisztát és gázsit, ma már nem képes a harcmezőn diadalt aratni. A polgári életben való feszítésre, hencegésre és „snájdigségre“ jó ez, de ahol a halállal áll szemben a hadsereg, ott csak egyetlen egy érzés, a nemzeti szellem tudja előre vinni a katonát. Ha a közös hadsereg magyarországi részét igazán nemzeti hadsereggé idomítanák át, ezek tennék igazán erőssé a közös hadsereget. Maroknyi seregek, melyeket saját nyelvükön nevelnek s vezetnek, s melyeket nemzeti szellem lelkesít, óriási csodákat műveltek már a háborúkban. Persze ez iránt nincs érzékük az osztrák uraknak, kik bécsi palotáikból papiroson intézgetik a háborúkat. Azzal is vádolnak Bécsben bennünket, hogy a politikát akarjuk a hadseregbe bevinni s ez is gyengíti a hadsereget. Nagy hazugság. Hisz épen Bécsben viszik bele a hadseregbe a politikát s épen ezzel gyengitik azt. Az összmonarchia, az egységes birodalom politikáját viszik be erővel a közös hadseregbe. Ennek az osztrák politikának valóságos ügynöksége minden tisztikar, mely nem csak a kaszárnyában és tiszti kaszinóban, hanem még a társadalmi életben is terjeszti ezt a politikai szellemet. A herceg úr rosszul vezetett céghez hasonlítja Ausztriát és Magyarországot Igaza van. A legfőbb ideje, hogy elkezdjük a lassú szétválást. De a becsületes likuidáláskor becsületes mérleg kell. Ez pedig nincs. A cégtárs mindenben megcsalt eddig bennünket. Tovább nem hagyjuk magunkat zsebeltetni s minden garasért, amit adunk, megkérdjük, mit kapunk? Ha a hadsereg dolgában a király olyan nagyon érzékeny, ám jól van, alkudjunk követeléseinknek nem lényegéből, hanem a megvalósítási határidejéből. De akkor ezzel szemben két téren teljes rekompenzációt követelünk: a gaz ok rutait — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Még alig múlt reggeli négy óra, mikor a nagy kórház előtt a bérkocsiból a fiatalságon már túl levő két úr szállott le. Arcuk, zavaros szemük, ruhájuk mutatta, hogy az egész éjjelen mulattak. A kapus a kórházi irodába igazította őket, ahol egy beteg után kérdezősködtek. Az egyik Évának, a másik Bertának mondta a nevét. — Harmadik kórterem. Női osztály. Ágyszám 7. Mérgezés. Már harmadik napja.. Ezt hadarták. A szürke vászonba bujtatott karú írnok hivatalos szárazsággal válaszolta, hogy most nincs látogatási idő. Tessék délután 2 óra után jönni. A két úr közül az egyik egy nagy rózsabokrétát tartott a kezében, a másik pedig egy szabályosan lekötött négyszögletű csomagot. Letették az írnok elé. — Virág, sütemény, — ezt szerettük volna átadni. Egy apáca rakosgatott az irodában. Az közbeszólt, hogy a virágot még oda lehet adni, a kezébe vagy a koporsójára, de a sütemény már elkésett. A két úr alkoholos tekintetet vetett egymásra és kérték a testvért, hogy „már, amint lehet.“ Két névjegyet tettek még a bokréta drótszárai közé és távoztak. — Sajnálom Évát, de hát . . . — Hogyne sajnálnám. Fél esztendeje lehet, hogy nem láttam Évát, vagy Bertát. Veszedelmesen hervadozott. — A pénzét is kicsalta tőle valaki. Hiszen tudod. — Homályosan. Most pedig menjünk a gőzfürdőbe. Elhajtattak. Az apáca az irodában az igazgató főorvosra várt és körülményes sürgős jelentést tett egy beteg leányról, aki megmérgezte magát, haldoklik és hagymatos lázban káromkodik, szemérmetlen nótákat énekel, mindenkit megbotránkoztat. Külön szobába kellene vinni. — Aki megmérgezte magát — az? — kérdezte az orvos.— Csakhogy mindig több a beteg, mint a hely. Holnap úgy is meghal. Akik nem halnak meg, azoknak a szégyenlős érzékenységekre nem kell adni semmit. Az emlegetett beteg leány fejére jeges zacskót kötöttek, hogy enyhítsék a lázát. Leomlott haja ősz volt-e, vagy csúf színű, avagy kopófélben rajta a hamis festés, — nem lehetett kitalálni. A szeméről sem tudni, hogy a fiatalság vagy a láz tüze ég benne. Két karjával úgy hadonászott, mint a hideglelősök, mikor a meleg kályha felé nyújtják a kerelek Dalolt és beszélt a világ nyelvén, kabalasztikus szavakat morgott és sikoltozott. A lábbadó betegek a közkedveltségű nótákat észrevehető örömmel hallgatták. „Ah csak ne rikoltozna. — Csak olyan cudar ne volna.“ A szomszédos ágyban egy kedves szemű beteg mindig fejére húzta a takarót, valahányszor a lázas tivornyázó megrontás alá került. Máskülönben nagy részvétet tanúsított és türelmesen hallgatott. Csak akkor szólalt meg, ha valami jóindulatú vagy bátorító szavakat mondhatott. — Testvér, — szólt suttogva az apácához. — Csakugyan meghal az? — Ne hallgasson rá, — felelte az apáca. — De borzasztóan szenvedhet. Méreg . . . Lám, nekem nem sokat ártott a Duna. Miért nem ugrottam le a legmagasabb házról. Nepomucena testvér, minek írja föl, hogy hány fokos a melegségem, mikor semmi bajom sincs. Csak az a bajom, hogy élek. — Ne izgassa föl magát, Mili kisasszony, — csittította az apáca és a hóna alá tette a hőmérőt. — Már megint kezdődik a láza. A beteg leány a fehér menyezetre függesztette szemét és mozdulatlanul feküdt. A másik lágy betege nyelvcsettintések közt keringőt dudorászott. Rikácsoló, sivító hangja mégis lágygyá és édessé tette néha a dallamot. A beteg olyan fehér volt, mint a ránkosa. A láz sem tudott már színt adni arcának. A sovány, száradt arcon nyomai is alig maradtak a fiatalságnak. Összetöpörödött, megpetyhüdt, mintha a ráncok őrzésére teremtetett volna. A szemek mélységből csillognak föl, de olyanok, mint az igézet. A keskeny, kék szélű ajk rendeltetése, hogy az izzó láz szellentyűje legyen és daloljon. Bádogba foglalt kis tükörben kacérkodva nézte magát és lármás szerencsekivánatok özönét árasztotta képmására. Emberi roncs volt már. Még rajta a gyönyörök sorvasztó mámorának fáradsága, a tomboló szirokkó pörzsölése, a szenvedélyekkel űzött játékra következett emésztő bódultság. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.