Pesti Hírlap, 1908. szeptember (30. évfolyam, 209-234. szám)
1908-09-01 / 209. szám
Budapest, 1908. XXX. évf. 209. (10.60?) szám Kedd, szeptember 1. Előfizetési árak) Egész évre .... 28 k. — t , Félévre ...... lé , — s Negyedévre ... 7 . •— , Egy héjak. .... 2010 . Egyes szám ára 10 i. Megjelenik hétté kivételével minden nap.Pesti Hírlap Szerkesztőség, Budapest, Váci körút 73. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető saladon közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Jellemképzés az iskolában. A magyar kultuszminisztérium adminisztratív államtitkára, Molnár Viktor, Londonban időzvén, meginterviewáltatta magát a Standard című előkelő újság egyik munkatársával.A beszélgetés során a magyar államtitkár persze nem mulasztotta el a hagyományos s immár kötelező bókolást az angol közoktatás s annak tüneményes eredményei iránt. Ezek manap már ismerős közhelyek; érdekes, új és figyelemreméltó ellenben nyilatkozatának az a része, mely a mi magyar közoktatásunknak meglehetős nyílt, fesztelen és erőteljesen elítélő kritikáját tartalmazza. Sietünk nyomban hozzátenni a magunk részéről, hogy tapasztalati meggyőződésünk szerint ennek a kemény bírálatnak teljességgel igaza van. Valamely eljárás, rend és módszer jóságának vagy elhibázott voltának próbáját az általa elért eredmény adja. Nyilván egyetlen műveit nemzet sem produkál nemzedékről-nemzedékre annyi egész, kész embert a közpálya, a magánélet ritkuló csatarendjeinek betöltésére, mint az angol. A fizikai minősültség csak egyik forrása , és alapja ennek a már-már faji kiválóságnak, egyetemes rátermettségnek, mely az angol embert elsővé teszi a népcsaládok gyülekezetében. Az elméleti kikészítést, gyakorlati ráhajlást az élet minden feladatára határozottan és csaknem kizárólag az egyéniség kifejlesztésére irányított oktatás, családi és iskolai nevelés adja meg. Míg más, kevésbbé felvilágosult és szerencsés nemzetek, főkép azok, melyek, mint mi, magyarok is, a német befolyás nyomása alatt rendeztük, de közintézményeinket, a legfőbb súlyt a közoktatásban is a pedáns, aprólékos rendszer és módszer erőszakolására fektetjük; addig az angol nevelés, iskolai oktatás minden egyes kezébe kerülő ifjú britből egy-egy önálló egyéniséget akar és biz idomítani. Ez a differencia s annak morális, ész- és jellemképző hatása oly szembeszökő, hogy merőben fölösleges, egyébként is igen szánalmas és lesújtó párhuzamok felállításával a magunk kárára és szégyenére még élesebben megvilágítani. Eton, Oxford, Cambridge s még egy sereg dicsőséges név, örök forrásai az angol nemzeti nagyságnak, rokonszenvesen, tiszteletet gerjesztőn csendül évszázadok óta minden civilizált ember fülébe. Itten-ottan a tudomány és hitvallás vértanúinak emlékezetével, kimagasló történeti eszmények már ködbe vesző hagyományaival, mintegy nemes rozsdával bevont kútfejei a világra híres angol dicsőségnek, lelkünkben a szegénységünkből fakadó irigységet gerjesztik föl. Nem kívánunk mi, a mi kisszerű viszonyainkhoz nagystylű, minden izében hatalmi karakterű, világleírásra sarkaló angol nevelést. Beérnék azzal, ha felszabadulva az elavult, szellemünket, jellemfejlődésünket nyűgöző német közoktatási rendszer járma alól, valamely áldott csoda révén megtalálnék és uralomra juttatnék a magunk eredeti, önálló, magyar nemzeti egyéniségét. Elfacsarodik az ember s elsősorban a gyermekéért féltő gonddal rajongó szülők szíve, ha így, iskolai év kezdetén rápillant arra az oktalan, megemészthetetlen szellemi teherrakományra, melyet tíz kurta hónapnak, a különféle egyházi, polgári ünnepek, vakációk által majd egy harmadrészszel megkurtított szorgalmi ideje alatt kell a kitűzött végcélhoz, a vizsgaállomásra elvontatnia a serdülő új nemzedéknek. Minden modern, emberséges felfogású paedagógus tisztában van azzal, hogy, főként a középiskolákban minden vizsga, élén a testes léleknyomorító érettségivel, elavult, cél és értelem nélkül való barbarizmus, átkos hagyatéka annak a seholasztikus szakeszűségnek, amelyet a felvilágosodás már a theológiából is kiküszöbölt. Egész középiskolai tantervünk, mégpedig nem csupán az egészségtelen, butító túlterhelés, hanem még inkább a tanítási anyag helyes és gyakorlati megváltoztatása, kiselejtezése szempontjából alapos és gyökeres revíziót követel. Elismerjük, hogy ez, nem egy embernek való, nem egy kurta határidőre szóló munka és feladat. De valamikor csak hozzá kell fogni s nem múló hála és dicsőség illeti azt a telivér, modern magyar nemzeti kulturpolitikust, akinek nevéhez a kezdeményezés tövises koszorúja fűződik. Épen az a kurta, inkább csak röptiben való áttekintés, melynek során a magyar kulturpolitikus szükségesnek, célszerűnek látta hódolatát nyilvánítani az angol iskolai nevelés diadalmas felsőbbsége előtt, szolgálhat és szolgáljon ösztönzésül ennek a nagy és mind Világosan! A gyorsvonat valamelyik előbbi állomáson megkésett, tehát szinte félelmes gyorsasággal száguldott. Kerekei vadul csapkodták a gineket, a levegő-tenger, melybe, mint a kijött puskagolyó, fúrta bele magát, dühösen süvöltött az ablakok körül. A gyors haladás kéje elárasztotta az egész vonatot s Grossnét és Kutast is, akik az étkezőkocsiban ültek és emésztettek. S a repülésszerű száguldás kissé izgatóan iidító hatását fokozta az a derűs, életteljes kép, mely a nagyon nagy üvegfalain bevirított. A Balaton mellett mentek. Egyik oldalt az érett, itt-ott már learatott gabonatáblák egyhangú, de termékenységről, dús táplálkozásról, jólétről beszélő sorozata repült tova, a másik oldalon a nagy víz mentén és fölött épült fürdőtelepek, villák és magános fürdőházacskák színes, derűs képei hajszoltákegymást. — Meddig marad a Lidón? — kérdezte hosszas hallgatás után az asszony. — Két-három hétig. Ameddig jól esik. Valószínűleg nem sokáig. — Emlékszik, a télen is azzal jött fel Tátra-Lomnicra, hogy nem sokáig marad ott, azaz addig, amíg jól esik s úgy emlékszem, hogy vagy hat hétig jól esett. — Nagyságos asszonyom, akkor magát megismertem, a maga társaságába kerültem, tehát jól éreztem magam. — Hisz most is velem lehet. Sőt, bevallom, örültem, mikor megtudtam, hogy maga is a Didóra jön. Azt gondoltam, hogy ott majd folytatjuk azt a kedves barátkozást, amit a Tátrában megkezdtünk. A férfi egy ideig nem felelt, hanem egy nagyon rejtett, alig látható mosolylyal az ajkán, nézte a nőt. Ez egy Balzac-féle, harminc éves asszony volt, tehát lehetett vagy negyven éves. Mert ma a kései házasodás s az egészségesebb, szabadabb életmód folytán a nő majdnem tíz évvel később jut abba a testileg és lelkileg kritikus korba, melyet a nagy regényíró elemezett. Fekete haja még mindig ment volt minden szürkeségtől, szemei közül csak a legfigyelmesebb szem vehetett észre finom barázdákat, fogazata még diadalmasan virított ki ajka alól s termete is a hervadtság legkisebb jele nélkül dagadt a férfi felé. — Azt hiszem, nagyságos asszonyom, — kezdte végre Kutas, — most nem érezném magam oly jól magával, mint a télen. — Miért? — Őszintén szólva: maga nem a számomra való asszony. Helyesebben szólva: egy bizonyos ideig, addig az ismerkedési fokig, amíg mi már eljutottunk, maga egy elsőrangú nő. Maga intelligens, elegáns, szép, ötletes, ízléses. Egyszóval: was gut und theuer. De ha ezeket az értékeit az ember kiélvezte, akkor egyszerre azt kérdi magától: mit keresek én tovább ennél a nőnél? Végre is a világ végéig nem lehet csevegni. A nő nagyon biztatóan nézett a férfira s a kis asztalon áthajolva hajának illatfelhőjét, egész lényének raffinált parfüm-légkörét reá omlasztotta. — Hát én tanítsam magát arra, hogy mi jön a csevegés után? Végre is ez igazán nem az én feladatom. — Hogy mi jöhetne a csevegés, a platói barátkozás után, azt én nagyon is jól tudom. A dolog azonban úgy áll, hogy maga nem az a nő, aki az ilyesmire alkalmas volna. — Kutas, maga nem nagyon gyöngéd. Hát én már nem vagyok képes arra, hogy egy férfiban fölébreszszem azokat a mélyebb, mohóbb érzéseket, amik a felszínes flirtet komolyabb szenvedélylyé növelik? — Hogyne! De mennyire képes! Azonban most nem egy férfiről van szó, hanem rólam. Szerény személyemről. Én pedig óvakodni fogok az érzéseknek ettől a fokozódásától.— De, kérem, igazán nem értem. Hiszen jó, nem tetszem magának, de az, hogy ezt ilyen nyomatékosan kifejezi, az mégis meglep. Különösen, mivel néhány másodperccel ezelőtt össze-vissza dicsért, az összes képzelhető jó tulajdonságokat reám rakta. Kutas élesen közbeszólt: — Dehogy az összeseket. Magának hiányzik egy tulajdonsága ahoz, hogy alkalmassá legyen a mi viszonyunk olyan fejlődésére, amelyet maga ugyan nem is óhajt, de amelynek lehetőségét szeretné velem elhitetni. Grossné gúnyosan nevetett: — Kutas, maga érthetetlen. Az ilyen homályos beszédet megérti talán az ügyész, vagy a törvényszéki elnök, vagy, nem tudom, kikkel van magának a törvényszéken dolga, de az olyan egyszerű nő, mint én, nem jöhet az ilyen beszéddel tisztába. — Jó, hát akkor megmagyarázom ma- A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal.