Pesti Hírlap, 1930. február (52. évfolyam, 26-49. szám)
1930-02-01 / 26. szám
BUDAPEST, m Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszára ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszereséit. ÉVFOLYAM, 26. (17.09) SZÁM, SZOMBAT, FEBRUÁR 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78 Tél, mint a szerkesztőségnél. E Erzsébet-körút 1 Tel. :1. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük Egy diktatúra alkonya Primo de Rivera lemondása után Spanyolországban simán és gyorsan fejlődnek a dolgok a hatéves diktatúra lebontása és az alkotmányos kormányzati rendszer helyreállítása felé. A hatalomról leköszönt tábornok helyébe egy másik spanyol tábornokot nevezett ki Alfonz király a kormány élére. Az új miniszterelnök, Berenguez tábornok azonban pontosan az ellenkezőjét csinálja mindannak, ami az elődje rendszerét jellemezte. Primo de Rivera tábornok maradt a kormányelnöki székben is. Hatalmát katonai erőszaknak köszönhette, mint a legfőbb hatalom birtokosa, egész kormányzása alatt a hadseregre támaszkodott, az alkotmányos rendszert megszüntette, annak a helyére állította a maga ésmunkatársainak a parancsoló akaratát. Berenguer tábornok viszont arra a feladatra vállalkozott, hogy visszafelé pergesse azt a filmet, amelyet Primo de Rivera hatéves kormányzása jelentett Spanyolország életében. Az új kormány első minisztertanácsában hozott határozata szerint arra törekszik, hogy eredeti érvényében visszaállítsa Spanyolország alkotmányát s a jövő fejlődést bekapcsolja a jogfolytonosság menetébe ott, ahol azt. Primo de Rivera fellépése erőszakosan elvágta. Mindennek az az értelme és az a veleje, hogy a diktatúra megbukott Spanyolországban. Nem egyszerű kormányváltozás történt Madridban, hanem olyan rendszerváltozás, amelyre egész Európa érdeklődve fölfigyel. Új állomás ez abban a küzdelemben, amely a háborút követő világban folyik a régi parlamentáris alkotmányos elvek és a diktatúra barátai között. A világháborút követő megrázkódtatások mindenfelé hihetetlen arányokban megnehezítették az életet és felfakasztották a közélet rejtett sebeit. Még azok-kban az országokban is, amelyek nem vettek közvetlenül részt a hosszú és véres küzdelemben. A megromlott létfeltételek következtében hangosabb lett minden elégedetlenség, türelmetlenebb minden változásra és javításra törekvő vágy. Azok, akik szenvedtek, akik nélkülöztek, akik életszínvonalukban megromlottak, akik reménységeikben csalódtak, bűnbakot kerestek, hogy azon minden keserűségüket megtorolják. Ebben a tömeghangulatban egyszerre lehetővé vált az, ami a háborút megelőző idők lassú és csendes tempójú fejlődésében még lehetetlennek látszott. Évszázados, hatalmas dinasztiákat elüldöztek a trónjukról. Királyságok, császárságok máról-holnapra átalakultak köztársasággá. Európa legreakciósabb állama, Oroszország, meg épen a legszélsőbb ellenkező végletbe lendült és a fehér önkényuralom helyébe hatalomra ültette a vörös önkényuralmat. Minden dogmának ellendogmája támadt. Szinte magától értetődik, hogy az érzéseknek és világfelfogásoknak ebben a válságában a modern parlamentarizmus elve sem lehetett kivétel. Háború előtt az alkotmányos kormányzást még mindenki úgy tekintette, mint az egyetlen államigazgatási módot, amely beilleszthető az egyéni szabadságra fölépült világ rendjébe. Háború előtt még érintetlenül virultazoknak a szabadságharcoknak a romantikája, amelyekben az öntudatra ébredt polgári társadalom a maga fölfogását kényszerítette rá az elavult abszolutizmus és feudalizmus rendszerére. Húsz esztendő előtt senki sem hitte volna, hogy két évtizeddel később ismét elkövetkezik a diktatúrák divatja Európában. Azt hisszük, háború nélkül ez valóban lehetetlen, is lett volna. Különösen, ha a háború, amely a zavartalan társas együttélés sok oszlopát megingatta, többek között meg nem rontja az alkotmányos demokráciák lelkét is. Az, ami háború előtt még demokrácia volt, háború után demagógiává fajult. A tömegek színvonala minden országban süllyedt. És ezzel együtt süllyedt azoknak a színvonaluk is, akiket a tömegek a saját képviseletükkel megbíztak. Lármás, nyers törtetők nyomultak be a közélet szentélyeibe, akik a gyors érvényesülés, a gyors meggazdagodás útját keresték és eszközeikben sem voltak válogatósak. Azzal az alkotmányos demokráciával szemben, amelyik így megmutatta a maga hiányait és gyengeségeit, magától értetődően hálás szerepe jutott a kritikának. Kidobták azt a jelszót, hogy az alkotmányos parlamentarizmus rendszere immár idejét múlta, jobb, okosabb megszervezését kell a kormányzásnak kitalálni. Az „okosabb megszervezés“ módját pdig készen kínálta a sors az elégedetlenkedőknek. Háború alatt még az alkotmányos országokban is hozzászoktak ahhoz, hogy egy ember parancsoljon, a nagy tömeg pedig egyszerűen csak engedelmeskedjék. Nemcsak künn a fronton, hanem odahaza az ország belső területén is, ahol minden háborús kormány azzal kezdte, hogy felfüggesztette az úgynevezett szabadságjogok egy részét, az állam mindenhatóságát pedig kiterjesztette olyan területekre, amelyeken az azelőtt elképzelhetetlen lett volna. Például a termelés, az áruelosztás és a pénzügyi igazgatás magánvállalkozások számára fenntartott feladataira. Az elégedetlenek nem tettek egyebet, mint fölhasználták a készen álló, a háborús évek alatt részleteiben is kidolgozott sablont: a háborús diktatúrát átültették a békés polgári élet viszonyaiba. Lenin a háborús közgazdaság példáján okulva építette ki a proletariátus gazdasági diktatúráját. Azok az országok pedig, amelyek megmaradtak a magántulajdon elvén, a háborúk alatt bevezetett politikai diktatúrák képére teremtették meg a maguk diktatúráját. Primo de Rivera próbálkozásának is a spanyol alkotmányos uralom betegségei adták meg a lehetőségét. Az egymással tülekedő pártok csúnya, lármás marakodása. A gyűlölködő Felhős Zsigának kiderül... Írta: Babay József. I. Karácsony másnapján este, azok is, akik otthon I►ókétkednek és mi is, akik az „ünnepi gyorsvonat“ kocsiján hazasiettünk a nehéz budapesti kenyérmezeikről, együtt dudorásztunk a régi kaszinó falai között. Együtt voltunk mindazok, akiknek „hivataluknál lógva“ mindenkori belépőjegyük van ebbe a kedves gyülekezetbe. Mert a világ, hiába, úgy van megalkotva, hogy ki-ki odatartozzék, ahova való. A históriát csináló nagy tudósok már rég meghatároztákezt a „hovatartozandóságot“, amit, mondjuk, Xerxes idejében kasztrendszernek hívtak. Nevezzük mi zsáknak, amely * megtalálja a maga foltját. Az atádi kaszinó bánatszállal fércelt foltja volt Felhős Zsiga is. Ám egy bő évtizeddel ezelőtt a Dráva túlsó oldalán dirigált. Dirigálta az ekéket, a béreseket, az ökröket, a juhokat, az erdőirtást, dűlő járást, no meg az öreg muzsikus cigányt, aki Somogyból való volt és ezerrétű fülében egyforma bánattal élt a magyar nóta a horvát dal busongásával. Aztán egyszerre csak megjöttek a rácok. Azaz úri nyelven a szerbek. A Dráva túlsó partján Felhős Zsiga megszűnt dirigálni. Elvették a házát, földjét, legelőjét és amikor fegyvert fogott valami belgrádi bandára, amely be akart hurcolkodni tornyos kastélyába. — Zágrábba, vitték, sáros után, gyalogkisérettel, puskatus zuhogott a hátán és fedetlen tiszta homloküdegét szijkorbács hasogatta fel. — Beteljesült rajtam a nevem! — zokogta Felhős Zsiga a zágrábi cellában. Mikor kiszabadult, egyenest Somogy felé tartott. Barcs alatt hosszan fütty ügetett az éjszakai csendben, gondolta, valaki csak meghallja, hisz átsiklik a fütty a Dráva felett és idesuma, érte egy szabadító csónak. Meg is hallották a trianoni Morse-jelet . . . Hajnalra áteveztek vele a somogyi halászok. Megetették, meghaltak, panaszt nem botlottak tőle, igaz,, hogy örömet se. Másnap aztán igy szólt Felhős Zsiga: — Se forintom, se dénárom, fiaim. Csak szóval köszönöm a szívélyességeteket. Elmegyek Atádra, ott lakik az ángyom, majd csak meghúzódok az árnyéka alján. — Jó nép az atádi, belső somogyiak azok, majd csak megsegítik a tekintetes uraságot! Sütöttek az útra húsos nádihalat, fehér bébi pompást, és egy pint nokát is tettek a szatyorba. Felhős Zsiga pedsig a vicinális mellett húzódó alázatos kis füvesjárón elindult Atád felé, hogy kipihenje a veszteséget. Gyalog indult, gyalog érkezett. Pénz nélkül, konc nélkül kopogtatott be Hegedűs Verához, az ángjához, éveken át ki se mozdult a házból, fogyott, őszült, halványodott. Megfehéredett a haja, mint a házoromzat meszelés után, meghalkult a hires-nótás öblös hangja, néha ki-kijárogatott az arádalji jegenyesorra és órák hosszat nézte a messziről kéklő horvát hegyeket.. Égy este aztán, nehéz bolyongások után bevetödött végre a kaszinóba. Harsági, az elnök elébe ment, megölelte s a két öregedő magyar ur szemébe ritkán érkező vendéggyöngv csillogott — a könny. Leültették a keresztjeles homloku, kivert magyart. Köttéje csoportosultak, becézték, vigaszos zsoltárszavakat borogattak a szivére, meghatódott tekintettel simogatták a homlokán a keresztsebet, a szerb korbácstól valót. Felhős Zsiga percrőlpercre engedett a komorságból, amely már benn lakott minden porcikájában, a ruhájában, a mellényében, még a gomblyukában is. A pozsgás, kövéredő kaszinóbérlő hordta fel a bort, szaporábban, mint a nászok, lakodalmak napján. A kis kaszinó Kossuth-képes falait egyre hangosabban verte a szó, a kisvárosi urak azt akarták , jó estéje legyen a verőcei oroszlánnak! Pertát ittak. Tréfálkoztak vele. Beetyén, a székely szójárású, nemes kiállású adószámtiszt, akinek a lelke ugyancsak siratta Erdélyt, bölcsője megrablott földjét, felugrott, magasra emelte a poharát s igy kiáltott a vendégek felé: — S ne busulj Felhős Zsiga bátyám, kiderül még neked is nekem is! • — Hol van az a köpöe prímás? — harsogott Dódi, a bodvicai tanitó és villogó fény gyűlt ki nagy, fekete szeméből. Bódét Hozod-e a száraz fádat, hogy a mogyoróin oktasson az Ábécére! No végre, jött a cigány, öreg, hajlott békecigány. Az idő, úgy látszik, nem haragudott rá, mert nem írta fel képére a hatvannégy évet. Daloztak az urak. Csengett a pohár, szivük ott ült előttük az asztalon. Mert a somogyi magyar kiteszi a szívét, amikor mulat. Nincs abban a szívben semmi, vétek, semmi gőg, semmi panasz, de mégis hangot ad. És ez a hang beleszáll a fülbe, belesusog valamit, egyszer a hazáról, egyszer Rákócziról, kétszer Kossuthról, ilyenkor aztán a kis somogyi kaszinóban meg,törlik az urak a szemüket,, mert kibuggyan a szájukon a nóta, arról az esőről, amelyik karikában esett arra a kalapra, amit Kihull Lajos viselt . . . Mert manapság sok-sok magyar népeknek nincsen szabadsága, hazája sincs a hazájában, mint ahogy például Felhős Zsiga urnák sincsen... — Hát édes bátyánk! Egy nótát! — Van nekem egy nótám, van bizony, — mondta nehéz hangon az öreg, — éppen olyan, mintha rám írtuk volna, pedig már az apám idején is nóta volt . . . Csend lett. A cigány figyelt. Felhős Zsiga kissé hátrább húzódott az asztaltól. Aztán végigsimította ujjaival keresztjeles, sebes homlokát. Nagyot lélekzett. Igen mélyről, a lelke fenekéről, ahol fekete boglyaként ül a bánat. És különös rezgésű, halk, lassan szótáradó hangon belekezdett: Kereszt van a homlokomon, Zsandár vágta rája. Bűnhődésre se volt okom. . . Mégis bele vájta! De én azért nem panaszlom, Buba szem se reszket, Mert a magyar s az Úr Jézus ,. . , Mindig hord keresztet! Leírhatatlan Itatása volt ennek a két, rövid strófának. A kis kaszinó szűk lett, Döngette az 1930 FEB. - 1