Pesti Hírlap, 1930. augusztus (52. évfolyam, 173-197. szám)
1930-08-01 / 173. szám
BUDAPEST, 1930. ■Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszámára (pályaudvarokon ír.) 16 fillér,vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön a, előfizetési ár kétszere . AUGUSZTUS 1. Szerkesztőség: Vilmos császár ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel, mint a szerkesztőségnél, Erzsébet-körut 31 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük* Hegyi emberek. Irtat Leleszy Béla. A hatemeletes roppant bérházban nagy volt az izgalom. Zöldre festett, magas rácsok tiltottak emeletenkint a tágas udvari oldalakon és ezek a rácsok most mind nyüzsögtek, kócos fejek, szorongó arcok, kérdezgető szájak mindenfelé. A hatodik emelet szélső két kis ablakának szólt ez a riadt érdeklődés. Minden fej arrafelé fordult. A rácsoknál lelógó, porolásra elkészített szőnyegekkel senki sem törődött, a kefék, porolók a markokban, vállákon pihentek. Pedig az a két ablak csöndes volt, nyugodt és sötét, még mindig nem érte el őket a reggeli nap csillogása. De tudták, hogy az ablakok mögött valami borzalmas dolog történt, tudták, hogy mögöttük véres holttest hever és hogy odafönt szorgalmas jegyzőkönyveket készit valami hirtelen előkerült rendőri bizottság. És onnan felülről az egész udvar olyan volt, mint a kétségbeesett kiáltásra nyitott száj, amelynek a mélyén akadt a hang. — Gyilkosság! Rablógyilkosság ebben a házban! Hitetlenkedő, megbotránkozott szemek csodálkoztak egymásra a nagy kavarodásban. Mert az még csak rendjén volna igazában, hogy valahol a külső utcákban, vagy Budán, vagy a Halleruton túl történhessen ilyesmi. Az elolvassa az ember, a fejét csóválja hozzá, vagy hümmög. És az se lehetetlen, hogy itt a nagykörúton, talán a szomszéd házakban megölnek valakit, akkor oda lehet sietni, nézegetni, bámulni. De hogy épen ebben az épületben? Az ő lakásaik között? A kihallgatások már javában folytak. A házmesterné, vienné, meg a lánya lelkendezve szorongtak a kis lakás előszobájában, mozdulniuk se volt szabad, nehogy eltüntessenek valami nyomot. Gyanakvó rendőrtisztek cigarettáztak az ablaknál, egy orvos és két másik úr vizsgálgatta a halottat, egyikök jegyezgetett, majd elsétált a nyitott szekrényekig, meg vissza. A kitárt ajtó előtt rendőr állott, nagynéha rámordult a lépcsőkről eléjetóduló kiváncsiakra. — Menjenek odább! Hagyják szabadon a feljárást! Nincs dolguk? Mi? A vicllány meghatottan suttogta. — Én még láttam tegnap délután a szegény Tauber urat. Papírcsomagban vitte fölfelé a megszokott vacsoráját, szalámit, hagymát, üvegsört Mióta egyedül van, mindig hideget vacsorál. Tavaly halt meg a felesége, jó kis asszonyka volt, szegény, de öregecske. Ő se gondolta volna bizony, hogy az ura ... — Csönd legyen ott! Doktor úr? Az orvos fölemelkedett. — A halál még éjfél előtt állhatott be. Három késszúrás, közülök kettő halálos volt. Belső elvérzés. A kés nagyon éles, hosszú penge lehetett, de nem szurony. Inkább valami elkopott, leköszörült konyhakés. Egy rendőrtiszt megszólalt. — Furcsa. Nagyon váratlan támadás lehetett, semmi nyoma sincs dulakodásnak vagy küzdelemnek. A kést magával vitte a támadó, meg se törölte itt. Ez az ember épen lefekvéshez készülődött, a kabátját már oda is tette az ágya elé a székre. A másik folytatta. — Valami bizalmas ismerős kopogtathatott nála. A házból való, mert ide nem engedtek be idegent az éjszaka a kapun, azt mondja a házmesterné. Hacsak a kapuzárás előtt el nem bújt itt valahol. A vizsgálódó szőke úr helyeselt . Úgy látszik, beszélgetés közben kapta az első döfést, amig a karosszéken ült. Vele szemben foglalt helyet a látogató. És ingujjban igazán csak bizalmas ismerőst szokás fogadni, még éjszaka is A szekrényből hiányzik egy kis kazetta, a nyoma még tiszta, biztosan pénz, ékszer lehetett benne. Most hirtelen az előszobába sietett ki és rászólt a három összebújt nőre. — Hát senkit se láttak idefent úgy 10—11 óra tájban? Senki se járt ezeken a hátsó lépcsőkön? És reggel se vettek észre gyanúsabb embert? Kapunyitás után, amíg söpörték az utcát? — Nem, kérem, nem. A vicinó szepegett. — Tiszta véletlen volt, hogy a seprővel meglöktem a Tauber úr előszobájának az ajtaját. Nagyon meglepődtem, amikor az egészen kinyílt. Csak épen betámasztották. Mindjárt gyanús volt a dolog, bekukkantam innen a küszöbről. A belső ajtó is nyitva állott, Tauber úr meg ott feküdt a földön. Azt hittem, menten összerogyok, kérem. — Jó. Szóval, senkit se láttak erre. A vicllány most megszólalt, zavartan és szinte szégyenkezve. — Este kilenc órakor én láttam a két palóclányt, kérem. A hátsó lépcsőnél találkoztak, ahogy szoktak minden este a mosogatás után. De hát ez már régi dolog. Nem is tartozik ide. A rendőrök felfigyeltek. — Minden idetartozik. Miféle lányok voltak azok? Mit szoktak minden este? A házmesterné vette át a szót, bosszúsan nézegetve a nyelves lányra, aki ilyen haszontalanságokkal zavarja a nyomozást. — Ne tessék ügyet vetni rá. Két kis cseléd az, nem árt a légynek se. Csak épen bolondosak egy kicsit Minden este sétálni kezdenek itt a hátsó lépcsőn, le meg fel, kérem. Megteszik azok négyszer is az utat, nekem a nyelvem kilógna belé, de ők még danolgatnak is. Csöndesen, úgy, hogy az se hallja, aki elmegy mellettök. — Följárnak a hatodik emeletre? — Föl azok egész a padlásajtóig. Még a háztetőre is kimásznának, ha engedném, kérem. Fölsétálnak százhatvanegy lépcsőt, aztán visszafordulnak az eszeveszettek, odalent meg újra kezdik vagy négyszer. Eleinte nekem is gyanúsak voltak, figyeltem is őket. De hét jó kis férgek azok. Csak hiányzik egy kerekük. A szőke úr szemüvege megvillant. — Különös. Épen a hatodik emeletig. Tegnap is ott sétáltak azok a lányok? — Bizonyosan. Pedig a Mari lent szolgál a tizenkettes udvari lakásban, a Bora meg a szomszéd házban. Onnan jár ide esténkint. Nagyon de- e Tuka tizenöt éve. Tuka tizenötévi börtönbüntetése tehát jogerős: a brünni legfelső törvényszék Tuka fellebbezését minden semmiségi panaszával egyetemben elvetette és ezzel ráütötte a pecsétet a pozsonyi törvényszék ítéletére. Mi az egész Tuka-ügyet bizonyos madártávlatból figyeljük. Tuka, valamikor még a magyar kultúra emlőin nevelkedett fanatikus tét volt. Ha nagyon érzékenyek lennénk, bizonyos fokú hálátlansággal is megvádolhatnánk azért, hogy a katasztrófa után olyan hirtelen és gyökeresen elfelejtkezett mindazokról a kapcsolatokról, amelyek őt a magyar földhöz és a magyar kultúrához fűzték. Ő is azok közé tartozott, akik tót nemzeti érzéssel telítve azt képzelték, hogy a cseh „testvérek“-kel kötött szerelmi házasságban a tót nemzetnek jobb dolga lesz, mint amilyen volt a sok száz éves magyar házasságban. A szerelmi házasságok nyomában azonban néha nagyon is hamar ott a csalódás. Tuka, aki éleseszű és kitűnő judiciumú ember, talán hamarabb jött rá erre a csalódásra, mint tót testvérei közül a legtöbb. Ez vált a végzetévé. Ismételjük, mi ezt a tragédiát már mint teljesen érdektelen felek figyeljük. Ez azonban nem ok arra, hogy át ne érezzük annak a mélységesen fájdalmas emberi vonatkozásait. Itt van ez a tudós és minden tekintetben nagyszerű, nagyképességű ember, aki előtt nyitva álltak a legmagasabb emelkedés lépcsőfokai. Nem kellett mást csinálnia, csak azt, amit játszi könnyedséggel tett meg annyi tót politikus: be kellett volna állania a csehek zsoldjába. Hirdetnie kellett volna a cseh-szlovák fikció igazságát. El kellett volna zsongítania a tótok külön nemzeti öntudatát. Tuka ezt nem tette meg. Nem tudta megtenni. Amikor azt látta, hogy a csehek becsapták a tótokat, nem teljesítik azokat az ígéreteket, amelyeket a pittsburgi szerződésben maga Massaryk elnök is kötelezőnek ismert el magára és a cseh népre nézve, amikor azt látta, hogy a csehek kizsákmányolásra ítélt gyarmatot akarnak csinálni a Magyarországtól elszakított Felvidékből és nem hajlandók megadni a megígért szlovák autonómiát, nem a hatalom mellé állott, hogy annak a haszonszedője legyen, hanem az elárult és becsapott tót nemzet mellé s egyre hangosabban követelte azt, ami ennek a nemzetnek jog- és szerződésszerűen kijárt. Látjuk, ez az út hová vezet. A tizenöt esztendei börtönhöz. Másik emberileg fájdalmas és tragikus jellemző része az ügynek, hogy Tuka, a cseh elnyomás alatt nyögő tót nép mártírja, menynyire egyedül maradt, amire a tizenötévi börtönhöz megérkezett. Eleinte még mellette handabandázott a tót vezérek egy része. Közöttük a derék Hlinka, akinek az ingadozásai és gyenge akaraterőre valló pálfordulásai gyors egymásutánban szokták követni egymást. Prágából azonban elindultak a több és kevesebb rejtett fenyegetést tartalmazó intések. S egyik barát elmaradozott a másik után. Egyik handabandázó politikus elcsendesedett a másik után. Sajnáljuk Tukát azért a mélységes undorért, amely a lelkét biztosan eltölti, ha azokra gondol, akik az ő fanatizmusát és elszánt bátorságát kihasználták, azután cserbenhagyták. Egy dolog bizonyos: a tót nép maga nem hagyja cserben Tukát. A tizenöt esztendei börtön megpecsételésének a hírét szomorúság és fölháborodás fogadja az egész Felvidéken. Tuka fölmentve és szabadlábon nem fejthetett volna ki a cseh uralom ellen olyan hathatós és félelmetes agitációt, mint Tuka elitélve és a börtönben. Tuka a tótok érdekében küzdött és ezért a csehek elitélték. Ez a puszta tény többet beszél a röpiratok és vezércikkek hoszszú sorozatánál. Ha azt a robbantó erőt nézzük, amely az ilyen beszélő tények agitációjában rejlik, csodálkoznunk kell, hogy a csehek elkövették azt a baklövést és nem találtak rá módot, hogy a Tuka-ügytől másképp korábban és könnyebben szabaduljanak. Pedig a Tuka-féle ítélet nemcsak a tótokhoz beszél, nemcsak a tótok között agitál. Hanem beszél a föld kerekségének minden nyelvén, agitál minden nép között, amelyben meghonosodott az újságolvasás szokása. Bizonyos, hogy most is, amikor idegen országokban a brünni legfelső törvényszék ítéletét olvassák az emberek, igen sok fejben konfúziók támadnak a cseh-szlovák nemzetet illetőleg. A békekötés idején és egy pár évig ezt követőleg nem volt ezzel semmi baj. A kisantant sajtóirodák ügyessége elhitette az európai és amerikai közvéleménnyel, hogy cseh vagy szlovák az tulajdonképpen mindegy, egy nyelv, egy szív, egy magyar gyűlölet mind a két „fölszabadított“ nemzet. Ami külön cseh és külön szlovák volt a háború előtt, az most szépen egyesült. És lett: csehszlovák Az emberek szeretik azt, ha a tőlük távolálló problémákat sémák szerint elintézhetik. A kisantantnak a cseh-szlovák nemzetről adott magyarázata ilyen kényelmes és elfogadható sémának látszott. Most azonban ezer és ezer, millió és millió ember gondolkozni kezd rajta. Csehszlovákiában, a fölszabadított cseh-szlovák hazában, a szabadság földjén, hogyan lehetett elítélni ezt a Tukát azért, mert nem akart cseh lenni, mert nem akart cseh-szlovák lenni, mert egyszerűen csak szlovák akart maradni és a szlovákok jogát követelte ahhoz a földhöz, amelyen szlovákok élnek”? Hát más a cseh és más a szlovák?‘Micsoda csodabogár akkor hát az a cseh-szlovák? És micsoda fölszabadítás az, amelyik után a szlovákokat elítélik, bírói hatalommal üldözik azért, mert csak szlovákok akarnak maradni. A Tuka-perben hozott, immár jogerős ítélet ilyen problémákat vet föl a gondolkozó emberekben. Nem hisszük, hogy a csehek érdeke lett volna ezeknek a problémáknak az előtérbe kerülése.