Pesti Hírlap, 1933. szeptember (55. évfolyam, 198-222. szám)
1933-09-01 / 198. szám
BUDAPEST,1 933. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszára ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér.— Külföldön az előfizetési ár kétezeren Zit, V ®»s®. t'*^ ^ jr t ■ X ^typniE _ LV. ÉVFOLYAM, 198. (18.148) «KAM» PENTEK, SZEPTEMBER 1. Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 71* Tel. mint a szerkesztőségnél, Erzsébeti körut 1 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük A cseh állam válsága A szerencse elkényeztetett gyermekére, Csehországra nehéz napok törnek rá. A világháború után újjászületett cseh állam vezetői aligha ülhettek okosan Fortuna istenasszony szekerén, mert — ime — máról-holnapra nagyon kedvezőtlenre fordult Csehország helyzete külpolitikailag, gazdaságilag és a belső politikai viszonyok tekintetében egyaránt. A fiatal Csehországot komolyan fenyegeti a veszedelem, hogy kiborul a szerencse szekeréből, amelyen eddig oly hivalkodó elbizakodottsággal ült. Hol vannak a szép idők, amikor Prágába zarándokoltak nemcsak a kisantant-államoknak, hanem még az egykor hatalmas Ausztriának miniszterei is? Hol van az a mesebeli korszak, amikor Benes Ausztriát és Magyarországot kénye-kedve szerint nyomorgathatta, amikor a francia és az angol diplomáciát a dunavölgyi politika tekintetében Prágából irányították, amikor Benes egy születő nagyhatalom vezető államférfia gyanánt a genfi Népszövetség tanácskozó termeiben éppúgy, mint az európai diplomácia kulisszái mögött is ellentmondás nélkül minden lében kanál lehetett és a vezérszólamot énekelhette. Most szerényen kopogtatni próbál Mussolini ajtaján és ime, egyelőre hiába vár bebocsáttatásra. Anglia már régen nem kiváncsi arra, hogy mi a véleménye a szláv Bismarckká felfuvalkodott cseh külügyminiszternek. Berthelot távozása óta a Quai d’Orsay termeiből is hűvösebb szél fujdogál Prága felé. A francia diplomácia csalódottnak érzi magát, mert Benes ígéreteinek, biztatásainak és dunavölgyi elgondolásainak mindig a fordítottja következett be és a cseh külügyminiszter kétszínű játéka, ide-oda taktikázása az utóbbi időben súlyos csorbát ütött a franciák eddigi sziklaszilárd bizalmán. Már a Le Temps is, a francia külügyminisztérium félhivatalosan elítélőleg vezércikkezik arról a prágai politikáról, amely merev és makacs elzárkózással emel gátat a dunavölgyi gazdasági összeműködésnek francia érdeket is szolgáló megvalósítása elé. Medinger szenátor, a csehországi németek egyik vezető embere, ezelőtt néhány évvel rámutatott arra, hogy Benes a maga nagyszabású cseh imperialista politikáját két előfeltételre építette fel. Az egyik az volt, hogy az antanthatalmak roppant túlsúlya legalább ötven esztendeig nem fogja megengedni Németország külpolitikai talpraállását és azt változatlanul alárendelt helyzetben fogja tartani. A másik pedig az volt, hogy Oroszország, akár mint szovjet, akár mint újra polgári állam, rövidesen megint döntő tényezője lesz az európai politikának és így roppant erejével segítségére siethet a Benes-féle pánszláv elgondolásnak. Jól tudjuk, hogy a két feltételnek egyike sem következett be. Németország már Brüning kormányzása alatt elindult azon az úton, amely az egyenjogúság kiküzdése és a nemzetközi fölemelkedés felé vezet. Sőt Hitler uralma alatt már kirobbant a Kelet felé irányuló német hatalmi terjeszkedés politikája is, amely halálos veszedelmet jelent a németség által körülkarolt cseh államra nézve. Ugyanakkor azonban Oroszországot a maga nagy belső bajai visszavonulásra és a nyugati szomszédokkal való megbékélésre kényszerítik. Oroszország ma távolabb van, mint valaha attól, hogy Benes imperialista terveinek hatalmi hátteret és kellő erőnyomatékot tudjon biztosítani. így került Benes nagyratörő politikája a levegőbe és így sodródik a cseh külpolitika az annyira gyűlölt, de ma már a dunavölgyi politikát döntően irányító Mussolinival való megegyezés felé. A cseh állam gazdasági helyzetére pedig rendkívül jellemző Kramatznak a múlt karácsonykor elhangzott és cseh körökben annakidején kínos megdöbbenést keltő nyilatkozata. Ez a szélsőségesen nacionalista cseh politikus nem habozott beismerni azt, hogy az osztrákmagyar monarchia egykori hatalmas, egységes gazdasági területének hiánya folytán immár nincs meg a túliparosított cseh állam létének biztos gazdasági alapja, miért is az utóbbi években megindult cseh ipari válság végzetes hatással lehet az önállóvá lett cseh államra. Kramatz nyilatkozata óta egymásután ütköznek ki azok a jelenségek, amelyek a cseh gazdasági élet szervi betegségének elhatalmasodásáról tesznek bizonyságot. Csehország nagyarányú kereskedelmi forgalma, amely vetélkedett az egykori ötvenmilliós monarchiáéval, rohamosan zsugorodik össze. Éspedig annak folytán, hogy a cseh ipari kivitel nyugat felé elháríthatatlan akadályokba kezd ütközni. A munkanélküliek száma négy év alatt ötvenezerről felugrott egymillióra. A cseh államháztartás egyensúlya megingott és ezen sem a kegyetlenül működésbe hozott adóprés, sem pedig az egyre kíméletlenebb takarékossági rendszabályok segíteni nem tudnak. A cseh valuta szilárdságát a prágai kormány büntető rendelkezésekkel próbálja megvédeni a „rémhírterjesztéssel“ szemben. A cseh textil-, üveg- és cukoripar egyre súlyosodó válsággal folytatnak reménytelen küzdelmet. A csehországi ipartelepeknek immár négyötöde szünetel és egyedül a hadiipar tudta francia pénzen fenntartani régi virágzó állapotát. Mindehhez járul az iparától és legértékesebb faanyagától rablógazdasággal megfosztott Szlovenszkó krízise, amelyet nagymértékben fokoz a faexport megakadása és a Magyarországgal folytatott vámháború. A rutén vidéket az eddiginél is nagyobb mértékű éhínség fenyegeti. A külföldi sajtó úgy emlékszik meg erről a szerencsétlen területről, mint az „örök éhség honáról“. És ebből a nagy gazdasági válságból nincs kiút addig, míg a Dunavölgy tönkretett gazdasági összeműködését helyreállítani nem lehet és a piac nélkül maradt csehországi nagyipar újra nem tud visszakapcsolódni a Duna völgyébe, amelynek századokon keresztül biztos piacát a cseh kereskedelmi politika a nyugati piacok kedvéért az utóbbi évtizedben annyira elhanyagolta. Most, hogy a cseh ipar Nyugatról rohamosan kiszorul, rendkívül nehéz a könnyelműen szétszakított régi kereskedelmi kapcsolatokat máról-holnapra újjászőni. Nagy akadálya ennek az, hogy az utódállamok időközben jelentős ipart fejlesztettek. És ezenfelül a megoldatlan politikai ellentétek Magyarországgal a vámfalaknál erősebben állják útját a Dunavölgy felé kényszerülő cseh gazdasági terjeszkedésnek. A megcsonkított Ausztria támogatásának szükségéhez ma-holnap előrelátható- A félkegyelmű. Irta: Szalay László. A falu ingyenéül, naplopó, koldusérdekeltségéhez tartozott Sanyi, a félbolond is, csak nem mint valóságos beltag, hanem mint pártoló... Amit úgy kell értelmezni, hogy »Sanyit, mint tökéletlen eszüt, a többi ágrólszakadt lenézte, nem tűrték meg, hogy közéjük telepedjen, csak úgy a hátuk mögött gubbaszthatott, s akkor beszélhetett, ha kérdezték. A zsebóra volt a rögeszméje Sanyinak... Teletömte a zsebét üres fénymázás, bajuszpedres, meg egyéb kerek bádogdobozzal — viselt ilyen haszontalanságot zsinegen a nyakába akasztva is — s azt mondta róluk, ha valaki kérdezősködött nála, hogy azok zsebórák! A zsebóra volt az ő vágyai netovábbja . . . .Mindig azon sóhajtozott, hogy mit nem adna érte, ha neki valamiképpen egy igazi, valóságos zsebórája lenne!* Tikkasztó nyári délután a fúvószenekar próbált a kocsmaudvar végén, a rétszélen. Ott nem zavartak senkit. S a naplopók hadának egyik számottevő szórakozása volt ezeknek a próbáknak a meghallgatása. Elhevertek a poros füvön, a zizegő nádszélen, a csonka füzek alatt és pipára gyújtva, komolykodva hallgatták az unalmas próbákat. Közben morogva tettek megjegyzéseket, Sanyi meg, aki időközben szintén előkerült, lekuporodott a hátuk mögé, kirakta maga elé a töméntelen bádogdobozt, aztán egyenként a füléhez tartotta, hogy nem ketyeg-e véletlenül valamelyik? Hát nem ketyegtek ... S minél inkább némák maradtak, annál komolyabb és komorabb jön a Sanyi ábrázata s mikor az utolsó doboz se akart ketyegni, mélységes meggyőződéssel makogta maga elé: — Az életemet adnám egy igazi zsebóráért! * A zenészek befejezték a próbát. Hónuk alá csapták szerszámaikat és elmentek. Mélységes csend jön. Ebben a halálos némaságban történt a szerencsétlen Sanyi hangos megnyilatkozása, hogy az életét adná egy valódi zsebóráért. Mindnyájan odafordultak. Kása Lehöcz, a szószátyár, hetvenkedő obsitos, Vén rossz Daczi Sándor, a tyúkólak réme, Nömes Misa, a kimustrált betyár, meg Szennyes vak Gyula, a világtalan koldus is, akinek a szemét az unokai juhászok szedték ki, megelégelve birkalopásait. Kása Lehöcz, meg bizonyos Rébék, csúfondárosan nyerítve kacagott: — Hogy mi van azzal az órával, te Sanyi? A tökéletlen eszü révedezve nézett és hebegve felelt: — Az életemet adnám egyért, István bácsi! Megint nevettek. Kegyetlenül. Még a vak is. — Hát aztán idehallgass, te Sanyi, — bömbölte Vén rossz Daczi Sándor, aki külsejében olyan volt, mint egy elaggott bivaly: nagy busafejjel, véreres szemekkel, kurta, vastag nyakkal, torzonborz, rongyos, ősz szakállal — idehallgass, te boldogtalan, minek vana neked az a zsebóra? A félnadrágos lenézett maga elé a földre és elgondolkozva mondta: — Akkor mindig tudnám, hogy mennyi az idő, bizony! Erre megint kitört a nyerste röhögés. A vak az oldalát fogta, üres szemgödreit az égnek vetve, Rébékre rájött a röhögés után a köhögés és szitkozódva vért köpött, Nömes Misa meg a tenyerével törölgette csörgő könnyeit. — Hát osztán miről volna az neked jó, ha tudnád a pontos időt, te szerencsétlen? A bolond elnézett messze. A zizegő nádrengetegen túl, a pirtói sárgahormokon kéklő erdőkbe, miközben halkan mormolta: — Majd tudnám én, hogy miről!... —• Az a, — mondta Vén rossz Daczi Sándor — kivennéd az órát, oszt ha puntum tizenkét órakor nem tálalna a szakácsnő, hát fölmondanál neki! — Megálljunk, — rikkantott közbe Szennyes vak Gyula — elsőbb, mikor tizenegyet mutatna a eager, elkövetkeznél az urakkal sörözni! — Asse igaz ám! ... Mert én nem kedvelem a sört! — Óra szerént járnál a mönyecskékhez! — Nem igényel engem mönyecske! — Ahune, osztán mér nem? — Azt már csak ők tudják! ■xRébek Istvánnak hajmeresztő gondolata támadt: benyúlt a mellényzsebbe és elővette értéktelen, összevissza járó zsebóráját: — Gyere ide, Sanyi! A bolond fölvetette a fejét, meglátta az órát és odasietett. — Tartsd ide a füled, hallod, tik-tak, tik-tak. Sanyi arca felragyogott: — Hallom, István bácsi! — Nohát, akarod, hogy a tied legyen? — Az életemet adom érte! — Jó. Hát versenyfutást rendezünk, neked a kezedbe adom az órát, megállsz vele, mi többiek meg tiz lépéssel hátrább sorakozunk föl... — Hát osztán? — Megállj már! Tiz lépés egérutat kapsz s mikor én elkiáltom, hogy: Most! — akkor te elkezdesz az órával minden erődből szaladni, mi meg utánad! — Értem! — Ha el tudsz vele szaladni, a tied az óra, ha megfogunk, vissza kell adni. Abban bízott a kegyetlen léhűtő, hogy tizek közül egy majd csak utoléri a szerencsétlen bolondot.■