Pesti Hírlap, 1933. november (55. évfolyam, 249-272. szám)
1933-11-03 / 249. szám
PÉNTEK, NOVEMBER 3. BUDAPEST, 1933.____________LV. ÉVFOLYAM, 249. (18.200) SZÁM. Előfizetési árarc: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő h0 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél, Erzsébet-körút , Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük . Bírói függetlenség. Irta: Ráth Zsigmondi, a m. kir. Kúria nyug. másodelnöke. Tyler népszövetségi főbiztos Magyarország gazdasági helyzetére vonatkozó jelentésében minden alkalommal kifogásolta hazánk költségvetésének a személyi járandóságokra vonatkozó túl magas tehertételeit s legutóbb a nyugdijjárandóságok leszállításával foganatosítandó csökkentését javasolta. Törvényhozásunk már 1931-ben erre az álláspontra helyezkedett, midőn a gazdasági és hitelélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosításáról szóló törvényben arra utasította a pénzügyminisztert, hogy az ország nyugdíjterhének csökkentése céljából a közszolgálati alkalmazottak nyugellátására vonatkozó jogszabályok módosítása tárgyában törvényjavaslatot terjesszen elő. Azóta a köztisztviselők s azok nyugdíjasai állandó izgalomban éltek, mert kedélyvilágukat a szárnyrakolt riasztó hírek olyannyira felzaklatták, hogy körükben, különösen a csekélyebb javadalmazásnak táborában, a megélhetésük lehetőségét illetően a kétségbeeséssel határos aggodalom lett úrrá. Már eddig is a létminimum határáig megnyirbált nyugdíjak további csökkentéséről, majd a lakbérnyugdíjak lényeges leszállításáról, esetleg teljes megszüntetéséről, a kormánynak a létszámcsökkentésre, áthelyezésre s a nyugdíjazásra adandó korlátlan hatalomról szóló mendemondák újabb és újabb vészhírekkel bővítve szálltak szájról-szájra s valóban ütött már a tizenkettedik óra, hogy e rémhírek alaptalansága kiderüljön, mert különben az általános elkeseredésnek már-már komolyabb megnyilvánulásától is lehetne tartani. Hosszú huzavona s majdnem végnélküli tanácskozások, hogy ne mondjam, alkudozások után végre az országgyűlés képviselőháza előtt fekszik a kormánynak „a közszolgálati alkalmazottak és a honvédség tagjainak, valamint mindezek hozzátartozóinak ellátását szabályozó redelkezések módosításáról“ szóló hosszú című, de az eredetileg tervbe vett kimerítő új nyugdíjtörvény helyett csak az érvényben lévő szabályok módosítását és kiegészítését célzó törvényjavaslata. Bár ez a törvényjavaslat szerkezet dolgában sem mondható sikerült alkotásnak s a benne foglalt rendelkezések anélkül, hogy a nyugdíj kérdését főbb vonatkozásaiban is megoldanák, a tisztviselői kar helyzetét lényegesen súlyosbítják, mégis kell, hogy e törvényjavaslat benyújtásával valamelyes megnyugvás szállja meg az előző hírek által felzaklatott kedélyeket. Azok a riasztó hírek ugyanis, melyek a nyugdíj kérdésre vonatkozóan atörvényjavas-., lat benyújtását megelőzték s a közszolgálati alkalmazottak és hozzátartozóik aggodalmát s ebből fakadó elkeseredését kiváltották, a törvényjavaslat benyújtásával legnagyobb részükben alapnélkülieknek, vagy legalább is túlzottaknak bizonyultak. A veszély tehát, mely az utóbbi időben a köztisztviselőket és hozzátartozóikat a nyugdíjkérdéssel kapcsolatban fenyegette, lényegesen enyhült Igaz ugyan, hogy e törvényjavaslattal kapcsolatban indokoltan merült fel az a gondolat: nem lehetne-e más forrásból előteremteni azt a pár millió pengőt, melyet a kormány ismét a közszolgálati alkalmazottakon, illetve azok nyugdíjasain akar megtakarítani , továbbá az is elevenbe vágó kérdés: vájjon érdemes-e ezért az összegért a gondoktól s nélkülözéstől máris agyonsanyargatott köztisztviselőtársadalom nyomorúságos életét még sivárabbá tenni, s váljon az áruforgalom csökkenése, ami a nyugdíjjárandóságok leszállítása következményeként a közgazdasági életünkben előreláthatóan tapasztalható lesz, nem fogja-e az államkincstár bevételeit, hátrányosan befolyásolni? Ezekkel ii kérdésekkel azonban most nem kívánok foglalkozni s a törvényjavaslat részletes megvitatásába nem bocsátkozom, következéskép annak anyagi rendelkezéseivel sem foglalkozom, mert ehhez egy napilap keretei nem nyújthatnak elég teret. De még különben is az a meggyőződésem, hogy ez a törvényjavaslat, annak objektív parlamenti tárgyalása után minden valószínűség szerint a benne foglaltaknál enyhébb rendelkezésekkel fog törvényerőre emelkedni. Most csupán a közszolgálati alkalmazottaknak a törvényjavaslat 2. §-ában tárgyalt szabályszerű elbánásához lenne néhány szavam, különös tekintettel a bírói függetlenségre, melynek sérelme a javaslat bizottsági tárgyalásán szintén egyik kifogásként hozatott fel. Talán nem fölösleges előrebocsátanom, hogy a „szabályszerű elbánás“ alatt a nyugdíjazás, végkielégítés és elbocsátás foganatosítását kell érteni. És pedig azokban az esetekben, midőn a törvényben meghatározott okok valamelyikénél fogva a közszolgálati alkalmazott szolgálatára már nincsen szükség s az illető köztisztviselőt, bijnokot és kisegítő szolgát a felhívott törvényhely szerint meghatározott időn belül, megfelelő alkalmazásban elhelyezni nem lehetett; avagy ez alatt az idő alatt a fegyelmi utón áthelyezésre ítélt közszolgálati alkalmazott a fegyelmi ítéletben megjelölt állások egyikén sem nyerhet alkalmazást; továbbá midőn a köztisztviselőt országgyűlési képviselővé választották s emiatt a hivatali működését összeférhetetlenség okából nem folytathatja; nem különben, midőn a közszolgálati alkalmazott a betegsége miatt hat hónap óta nem teljesít szolgálatot, avagy a hivatalával járó feladatok kifogástalan elvégzéséhez szükséges szakképzettség, szorgalom vagy egyéb fontos kellékek hiánya miatt szolgálatát a megkívánt mértékben nem látja el. Elvi szempontból nem férhet szó hozzá: az államnak fontos érdeke, hogy ezekben az esetekben az illető közszolgálati alkalmazottak szabályszerű elbánásban részesíttessenek, mert az államkincstárt nem lehet arra kötelezni, hogy azokat a közszolgálati alkalmazottakat, akik a törvényben meghatározott okoknál fogva szolgálatot nem teljesíthetnek, avagy a hivatali kötelességüknek megfelelni nem tudnak, továbbra is mint tényleges alkalmazottakat lássa el. Következéskép csak az lehet a vita tárgya, hogy a szabályszerű elbánásra vonatkozó eljárásnak a törvényjavaslatban meghatározott módozatai megfelelnek-e a közszolgálati alkalmazottak jogos igényeinek s nem nyújtanak-e alkalmat arra, hogy azok akár pártpolitikai érdekből, akár személyes ellenszenv befolyása alatt, akár más jogosulatlan érdekek céljából a közszolgálati alkalmazottak hátrányára felhasználhatók legyenek s végül azok a "bírói függetlenség szempontjából nem eshetnek-e kifogás alá? A bírói függetlenség szempontjából csak megnyugvást kelthet a törvényjavaslatnak az a rendelkezése, mely szerint a szabályszerű elbánásnak a javaslatban meghatározott egyes eseteit bírákra és ügyészekre alkalmazni nem lehet. Ennek indoka a törvényjavaslat megokolása szerint, hogy a törvényjavaslatban felsorolt esetek egy részének elintézését az érvényes törvények az illetékes fegyelmi bíróság hatáskörébe utalják, a többi esetben pedig a törvényjavaslatban körvonalazott szabályszerű elbánásnak alkalmazása a bírói függetlenség szempontjából aggodalomra adhatna okot. Önkéntelenül fölmerül az a kérdés, hogy a bírákat illetően miért ne lehetne a szabályszerű elbánás összes eseteire vonatkozó eljárást éppúgy az illetékes fegyelmi bíróság hatáskörébe utalni, miként azt a javaslat a fentebbi kivételes esetekre vonatkozóan megfelelő intézkedésnek találja? Ez a törvényjavaslat rendszere szempontjából nem ütköznék nehézségbe, sőt a bírákra vonatkozó eljárás egyöntetűsége érdekében kívánatos is lenne s a bírói függetlenség sérthetetlenségét illetően teljes megnyugvást keltene. Kívánatos tehát, hogy a javaslatnak a bírákra vonatkozó összes rendelkezései egységesen, éspedig olyként módosíttassanak, hogy a bírákra vonatkozó szabályszerű elbánás eseteinek mindegyike tárgyában az illetékes felügyelmi bíróság járjon el. Egyébként is aggályosnak tartanám, ha a szabályszerű elbánás eseteiben az érdemleges döntés az illetékes szakminiszter hatáskörébe tartoznék. Az esetek többségében ugyanis a szabályszerű elbánás az érdekelt közszolgálati alkalmazottakra nézve olyan fontos kérdés, hogy annak eldöntését esetleg politikai érdekek által befolyásolható fórumra bízni nem minden esetben lenne tanácsos. Közmegnyugvást keltene tehát, ha a törvény ennek a kérdésnek elbírálását, az egész vonalon az illetékes fegyelmi bíróság hatáskörébe utalná, ami Az Egyesült Államok kormánya megkezdte az aranyvásárlást. Az aranyvásárlásnak Londonban és Párizsban nem volt hatása. London, nov. 2. Roosevelt elnök másfél óra hosszat tanácskozott a Fehér Házban Sir Ronald Lindsay washingtoni angol nagykövettel és Sir Frederic Leith-Ross-szal, az angol kormány gazdasági tanácsadójával. A tanácskozások tárgya a kiadott hivatalos jelentés szerint a háborús adósságok voltak; az Angliában végzendő arany vásárlásokról egyáltalában nem esett szó. Hozzáteszi a közlemény, hogy az adósságtárgyalásokat folytatják. Ezt az új fejleményt Londonban úgy magyarázzák, hogy Roosevelt elnök az utolsó pillanatban megkegyelmezett a már-már halálraítélt adósságtárgyalásoknak, hogy ezzel az udvariassági ténnyel megnyerje Anglia együttműködését, vagy legalább jóindulatú semlegességét a tervezett külföldi aranyvásárlások körül. Washingtoni hivatalos jelentés szerint az aranyvásárlásokat ma kezdik meg. A newyorki jegybank, mint az Egyesült Államok kormányának kizárólagos ügynöke, adja el az újjáépítési hitelintézet kötelezvényeit arany ellenében. Az arany beváltási árát ma állapítják meg. London talán nem gördít majd komolyabb akadályt a kíméletes tapogatózás jellegével bíró aranyvásárlások elé. Aziránt azonban nem lehet kétség, hogy a City sohasem fogja helyeselni azt, hogy egy ország, amely óriási aranykészleteket halmozott fel és tiltja az arany kivitelét, nagyobb aranytömegeket szivattyúzzon ki olyan országokból, amelyek még fenntartották aranyban való fizetéseiket. Rámutatnak Londonban arra, hogy a Washington által i meghatározott belföldi aranyárai unciánként majdnem három schillinggel haladják meg a világpiaci árakat és ennek alapján a fontnak L90 dollárt kellene érnie mégis csak L79 dollára sikerült árfolyamát felerőszakolni. Tehát az amerikai aranytermelők iránt mutatott nagylelkűség a legcsekélyebb hatást sem gyakorolta a dollár árfolyamára. Ford meghódolt, Londonból jelentik: Roosevelt elnök újjáépítési hadjárata három jelentős győzelmet aratott: a kisgazda sztrájkot ideiglenesen megszüntették addig, amíg a középső nyugati államok kormányzói Roosevelt elnökkel a mezőgazdasági árak felemeléséről tanácskoznak. Az amerikai Egyesült bányászszövetség utasította a pennsylvániai bányavidék húszezer sztrájkoló bányászát, hogy álljanak ma délután munkába. Henry Ford, az autókirály értesítette a nemzeti autókereskedelmi kamarát, hogy még november 7.-e